Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1926-11-07 / 22. szám

- 521 - sz. virágokkal szórta be a castiliai fensík mezőit is, s fel­lendülést hozott a portugál nyelvnek. Másfél századig tart ez a virágzás ; kétezer dalt őriz­tek meg a gyűjtemények 150 troubadour neve alatt. A hangversenybe királyok is belevegyülnek, IX., X., XI. Alfonz, Dénes király egyúttal troubadour is. X. Alfonz a tudós király jár legelőt, egymaga 450 dalt ír. Spanyolországban összeesik az irodalmi élet és politikai hatalom fénykora. Ez t. i. a XVI. sz. és a XVII. eleje. Ekkor él Cervantes a Don Quijote halhatatlan szerzője. De különösen a drámairodalom, ez a spanyol specialitás, éli arany napjait ebben a korban. Elég itt Molina, Calderon és Lope de Vega neveit említenünk, ők dolgoztak egy évszázad generációja helyett is. Lope de Vega egymaga összeírt 1500 színművet és 400 autosacramentalest. Olyan termé­kenység ez, aminől egész nemzetek produkálnak évtizedek alatt. Az angoloknál szinte alig lehet válogatni a korok gazdagságában, mert ott mindig tele van az aréna szel­lemi munkásokkal, csak úgy mint a franciáknál. Mégis a XVI. sz. közepétől Shakespeare haláláig terjedő időt lehetne megjelölni az első igazi virágzás korául. Itt 52 év alatt 233 költőt számoltak össze, de ebben a számban csak azok vannak, akik önálló kötettel szerepelnek. Spenser, Surrey, Sidney a legnagyobb költői ennek a fényes kor­szaknak. Spenser a maga bűbájos nyelvével, csodás fan­táziájával az egész világirodalomban legjobban emlékeztet a mi Vörösmartynkra. Sidney jó ismerője a magyaroknak. 1573-ban Magyarországon is járt. Egy irodalomtörténeti adatot is köszönhetünk neki. Azt írja Defense of poesi c. könyvében (1583): Magyarországon minden lakomán és ilyen összejöveteleken olyan szokást láttam, hogy őseiknek a vitézségéről énekeik vannak, amelyekről ez a nagyon katonás nemzet azt gondolja, hogy a derék vitézség legfőbb lángralobbantói. — A drámairodalomban 40 költő dolgozik, köztük tíz kiváló szellem, s köztük van minden idők egyik legnagyobb szellem­óriása, Shakespeare, aki egymaga elég egy nemzetnek egy egész örökkévaló­ságra. Ezek a drámaírók összeírtak néhány száz darabot, amelyek közül legalább ötvenet remekműnek minősít az esztétika. Olaszországnak a XIII. és XIV. sz. jelenti a fényességet. És be kell vallanunk, hogy ha az írók faj­súlyát tesszük mérlegre, akkor ő a tulajdonosa a legnehe­zebb értékeknek az egész középkorban. Dante, Petrarca, Boccaccio soha ki nem alvó nevek az irodalomban. És azt sem szabad elfelednünk, hogy Olaszországból indul ki a nagy szellemi mozgalom : a renaissance. A dán iro­dalom 1800 és 1870 közt éli aranykorát, a svédeknél 1770—1830 jelenti a ragyogást. A XIX. sz. nekünk is meghozta a fényt épen mint az oroszoknak s többé­­kevésbbé hasonló kísérő körülményekkel. 1825—48: a nagy szellemek találkozója irodalomban és politikában egyaránt. Ennek a kornak kezdő éveit még látták Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi s a két Kisfaludy. Ekkor tevékenykednek Vörös­marty, Bajza, Czuczor, Garay, Petőfi, Arany, Tompa, Toldy Ferenc, Jósika, Eötvös , Kemény, Jókai, Szigligeti, Kossuth, Széchenyi, Deák Ferenc, Teleky]­, László — ki győzné őket mind felsorolni ? ... A szűk és kövér esztendő tehát csak olyan­ jelenség az irodalomban, mint a gazdasági életben, s legtöbbször épen a materiális tényezők hullámzásaival őt lehet kapcso­latba hozni, de nem kizárólag. Spanyolországban a XVI. századi virágzás összeesik a politikai hatalom­ nagyságá­­val. Augustus kora is anyagi jólét s békés fejlődés ideje Rómának, amikor — Augustus császár jellemzése szerint — a cserép város márvány várossá alakul; de sem a XII—XIII. sz., sem a XVIII. sz. vége s a XIX. sz. eleje nem jelent rózsákat Németországnak, és Magyarországnak sem a XIX. sz. első fele. Semmiféle anyagi jólét sem befolyásolja a geniek születési számarányát; csak a genie érvényesülésének kedvez jobban az anyagi jólét, kevesebb az elkallódási százalék. Nem lehet tehát mindig felelőssé tenni a korokat a világossághordozók hiánya miatt. Jogos szemrehányás csak azt a generációt érheti, amely közönyé­vel bűnös módon hozzájárul a tehetségek pusztulásához, vagy megakadályozza a kiválóak érvényesülését. (Gyulafehérvár). EGY KRIPTA ELŐTT. Zöld­­szalaggal benőtt sírhalom. Kripta. Előtte márvány. Kőkereszt. Megállít s nem ereszt. Ki nyugszik itt, mi a felirata ? Senki. Egy hulla. Teste, veleje Férgek eledele. Vagy az se. A koporsó ércfalán Át a levegő sem szűrődhetett. Féreg sem férhetett-Ki hát ez itt? Por, egy marok hamu. Korhadó csontok, üres koponya, Törött nyakcsigolya. Hideg kígyó csúszik a szívemen . . . Hova lett a kövér, húsos feje, Vastag, holt termete ? Izma, agya, alakja hova lett . Furcsa kereket oldott odalent. Elment... De hova ment ? — Hogy oldott kereket az ércfalon Át és hova, ha itt, lent nem maradt A kriptakő alatt? A kígyó szorongatja torkomat. Megfojt! Segítségért kiáltanék, De mosolyog az ég. S lassan, simán a menny szívembe száll, Szemrehányóan néz rám a kereszt, S a kígyó elereszt. (Temerin, Jugoszlávia) Kováts Antal: Ferenczy Valér: Rézmetszet. (Nagybánya).

Next