Pásztortűz, 1927 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1927-06-05 / 11. szám
- 242• Aki hazajön mindörökre. Petres Kálmán emlékezete. Irta : Dr. Paál Árpád. Petres Kálmánt Párisból hazavártuk, de nem így, a halál diadalmenetében. Annyi ígéret és annyi megkezdett nagy munka volt az ő életében, s annyi szép és finom egyenletesség ez élet vitelében, hogy jól hihettük, biztosan remélhettük annak a legteljesebb kibontakozását. A Párisra szánt tanulmányi esztendő már-már letelőben volt, alig pár hét választotta el tőle, hogy hazajöhessen. A világnyelv tudásával és a világlátás nagyszerűségeivel még gazdagabban, idehaza valóságos kincsesbányája lett volna társadalmunk nevelésre váró szellemének. Eligazgatónk sok zavarban, az élet új találékonyságainak kiérlelője, mikor már-már szomjasan epedünk új reménységek és felcsillanó új életirányok után ... És Petres Kálmán mégse tudott hazajönni azzal a telegazdagságú életével, mert azt odakinn Párisban elvette a váratlan halál, nem sejtett fertőzésnek az ólálkodása. A világvárosi tudomány nem tudott segíteni, hogy a gyilkos kórokozástól megváltsa az ifjú férfi tökéletes életét. Szegényebbek lettünk, mielőtt még az ő új lélekgazdagságában részünk lehetett volna. Magunkat siratjuk, mert magunk megpróbáltatok letiprását, fölérezni akarásunk új visszatiltását érezzük a Petres Kálmán tragikus sorsában. Amit új fáradságokkal, új küzdelmekkel szerezni tudunk, azt is ime elveszi tőlünk a könyörtelen végzet. Könynyes szemünk tekintetében elhomályosodik minden, míg azt a hazaúszó koporsót látjuk. A távlatok, a kilátások elvesznek, csak azt a fekete pontot tudjuk megkülönböztetni, mely a nagy világváros távolságából közeledik felénk, egyre nagyobb lesz, míg idehaza gyászos ravatallá változik. A világforduló átmenetének, ez átmenetben a magyar férfinemzedéknek a sorsa, íme ezen a ravatalon van kiterítve. Ezt beszéli, ezt zokogja felénk a Petres Kálmán tragikus hazatérése. Magunkat siratjuk, mikor visszakísérjük őt szülőföldjére, hogy ott lehessen a sírhalma is, ahová legforróbban tudott odaölelni az ő végtelen szeretetével. Szülőföldtől szülőföldig, íme ez az élet. Közben átélni ifjú virulásokat, nemzetpusztító történelmet, belefordulni a világ nagy áramlásába, megtanulni a Babeltudományát, aztán visszatérni a csöndes fájdalmú, szegény kis Székelyföldre, örök pihenőre. Örök pihenőben hallani kis Nyárád vizének pihenéstelen örök mormolását. Ez az élet, az örök élet... Magunkat siratjuk, mert mégis többnek szeretnők látni az életet az ilyen Petres-féle életigéret és életgazdagság nyomán. Nem gőgös, nagy felmagasodásokra vágyunk, csak annyi életarányra, amennyit a Petres Kálmánnak szép küzdelme, nehéz feladatokban való gyönyörű helytállása, magaszerzette tudománya, ragyogóvá érett jósága és nagyszerű munkaképessége megérdemel. Csak ehhez arányos sorsot kérnénk, s szelíd békességnek és hivalkodás nélküli derűs életnek a részese lehetne egész társadalmunk. Miérthogy a Petres Kálmán hazaérkező koporsója felel nekünk erre a szívből jövő kérésünkre ? Ő nem hazudott nekünk soha, a fájdalmas igazságokat is gyöngéden meg tudta mondani mindenkinek. Talán koporsóba zárt néma felelete is ilyen gyöngéd igazmondás a mi sorsunk örök tragikumáról. Hát igen. Tragikumot mond nekünk, de a nagyszívű tanárnak az oktatása ez. A törékeny test nagy múlandóságát példázza, de egyúttal ezt a múlandóságot nem hagyja bennünk közömbös tudatként, hanem kínosan felkorbácsolja bennünk az életérzést. Megráz, hogy észrevegyük az élet nagyobb értelmét, mely folytonosan a legjobb szívek és munkakészségek önfeláldozását kívánja meg, hogy a szülőföld új nemzedékeinek jövendője lehessen. Szülőföldtől, szülőföldig: ez a változatlan élethatár. De ezen belül új kikelettel, új hervadásokkal, legjobb erőink hirtelen letörése nyomán is új erős támadásával az élet örök mozgása dolgozik. Ennek az örök mozgásnak nem szabad robotmunkává és lélekunalommá válnia, hanem meg kell tanulnia a megbecsülő fájdalmat, küzdői elvesztésének a döbbenetét, s a kezdeti alkotásokhoz való ragaszkodó odatapadást. Meg kell tanulnunk a váratlan fájdalmakon keresztül az egymásban való értékét, rá kell ismernünk a szerénységre, a rejtett jóságra, a küzdőkészségek folytonosságára. Rá kell ismernünk az olyan örökös csendben való alkotásra, amilyennel Petres Kálmán minden napjának minden órájában csak áldozni tudott, s csak mindig másért áldozott. Ha nem zuhan le a halál korlátja erre az áldozatos szép életre, talán észre sem veszik az ő örökös jótevését. Most itt van ennek az örvénylő szakadéka, s most meredély szélén állva látjuk a kétségbeejtő hiányt, ami az ő távozásával előállott. A háború utáni magyar tanügyi rendszernek itt Erdélyben ő volt a megalapozója. Igen, nemcsak hű közmunkása volt az oktatásnak, hanem ő volt az is, aki éjt-napot összetéve küzdött, fáradott, szervezett, kigondolt és mindent végrehajtott, hogy a népkisebbségi magyarságnak a történelmi változások után is legyenek iskolái. Elveszett, feladott helyeket visszaszerzett, gazdasági megalapozásért áldozatkészségeket fölkeltett, szellemi ellátásért az oktatói kar összetartását lelkesítette. Kevesen tudják ezt, de most halála után jó tudni, hogy utána ez az örökség is maradt. Szülőföldje fölött virrasztó lelke örökké számonkéri tőlünk ezt az örökséget, mert kell a saját kultúránk naggyá és tökéletessé fejlesztése. Kell azért is, hogy ne szoruljunk világvárosok kultúrájára, mely idegenségével nem tud minket átölelni, s nem tudja megmenteni az ígéretes ifjú életet se bennünk. Kell a kultúra, hogy idehaza bízni tudjunk magunkban, s több szeretettel jobban meg tudjuk védeni életünket. Ezt az örökséget, ezt az életparancsot hagyta ránk Petres Kálmán derékba törött életigérete. PETRES KÁLMÁN