Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-15 / 1. szám
ingoványára sodorta. Ma még nem ismeretesek aprajára pályafutásának azok az évei, melyeket a politika rabolt el az írástól. De későbbi, egyre jobban a lehiggadás felé haladó éveiben, elejtett egy-egy szót politikai szerepléséről is, Írásaiból is kitetszik, hogy miként Adyt, két nagy szenvedély tartotta hatalmában őt is: a szerelem és a politika. Petőfi nyelvére lefordítva: a szabadság és a szerelem. Mert nála is, miként Adynál, a politika, mint eszköz, a Petőfi „világszabadság“-ához vezető út kikövezésére szolgált csupán. Nagy a gyanúm, hogy a politikus Sipost egyenesen a politikus Ady inspirálta. S a végén hiába legyintett Ady Endre, mondván, hogy ez nem az ő forradalma, a fiatal és lázakkal hadakozó Sipos akkor már egész mellel benne volt a maga forradalmában, a „vidéki forradaloméban. S mikor a külső forrongás hullámai elsimultak s a politika már csak egyre távolodó szerelemként ülte meg olykor fantáziáját, novelláiban belülről jövőbben, hitesebben és szélesebben hullámgyűrűket verő hatással— ugyanott folytatta, ahol elhagyta: az élet és ember javító tendenciáknál. " A nyomorból verekedte fel magát Sipos Domokos. Természetesnek kell találnia mindenkinek, hogy életét és erőinek legnagyobb részét a nyomorban sínylődök, a többi társadalmi rétegek által tudatosan, vagy felületes nemtörődömséggel,alányomottak ügyének szentelte. Ha ez a forradalom, akkor való igaz, hogy Sipos Domokos forradalmár volt. De ha ez forradalom, akkor forradalmár volt ama Názárethi is, aki ostorral verte ki a kútárakat a templom pitvarából s aki a szenvedők, a lelki szegények, az igazságra léhezők és szomjúhozók jussát hirdette az idvgességre. Ilyen értelemben vett forradalmi tendenciák fűtik a legjobb Sipos-novellákat, amelyeket majd, higgadtabb idők esztétikai mérlegén lemérve, bizonnyal a kor legjobb írásai közé fog sorozni a fiainak, vagy unokáinak nemzedékéből kinövő irodalombúvár.. . A régen diszkreditál költői igazságszolgáltatás valami eszményien emelkedett, krisztusi kódex alapján ítélkezik a Sipos Domokos tollával. A társadalom előítéleteivel, gyöngeségeket és hitványságokat takargató álszemérmével szemben, itt a kendőzetlen lélek szólal meg bízva az igazság meztelen szablyájának erejében. S ha úgy érzi, hogy e szablyának meg-megvillogtatása halandó szemeknek rettenetes és félelmetes, egyben be-, futtatja pengéjét a szeretetnek valami égi lehelletével, a megbocsátás kömrnyes párájával és az olvasónak őszintén, legbensőbb önmagában el kell fogadnia ezt és meg kell hajolnia a költő igazságának hatalma előtt. Ezekből a novellákból csak kettőt említek, egymástól messze fekvő tárgyút. A Rettenetes angyal az egyik és a Kastélytető fellángol a másik. Az elsőben szegény fiatal asszonyról van szó, akit a férje rútul elhagyott s aki előtt karácsony nagyhetében jelenik meg riasztó kegyetlenséggel először a Bűn, a gazdag pékmester személyében. A szegény asszonynak még van ereje, hogy az első ostromot visszautasítsa és reszketve akar felsurranni rideg, fűtetlen lakásába, de két apró gyermekét nem tudja elvonszolni a karácsonyi kirakat elől. Még most sem inog meg az asszony, de ekkor ébred egész mélységében elhagyatottsága tudatára és arra a gyötrő valóságra, hogy az ő gyermekeinek ezekből a gyönyörűségekből az idén már nem fog elhozni semmit az angyal. A pék nem tud megbirkózni vágyaival és késő este újra megjelenik az asszony ablaka előtt, aki most hisztériásan gyors elhatározással bebocsátja. És a pék, mikor megérti, hogy miért hozta meg ez a tiszta asszony az ő erejét meghaladó áldozatát, megtelik bűnbánattal és a két gyermek számára egy-egy ezrest hagyott vezeklésképpen. S az asszony, a pék távozásakor felriadó gyermekeit azzal nyugtatja meg, hogy az „angyal“ ment el az imént. Ennél felkavaróbb hatású írást keveset ismerek. Lehetnek szemforgatók, akik elolvasása után azt fogják mondani, hogy itt az „angyal“ fogalmának szentségtörő profanizálását követte el az író. De engem ez a történet olyannyira megrázott, úgy át, meg átjárt, hogy nem tudok belőle kiolvasni egyebet egy nagy megbocsátó gesztusnál, mely az asszony és a pék bűnével egyformán megbékít, a Szeretet mindenekfelett való hatalma nevében. Ha én volnék az egyház, egyformán feloldoznám mind a két bűnöst, de harmadikul az írót is, aki a bűnt ennyi művészettel tudta szemem láttára az anyai önfeláldozás heroikus fényévé nemesíteni. Kihallom belőle a Megváltó szavát: — Erre az asszonyra pedig az vesse az első követ ... A Kastély tető fellángol már nemcsak etikai értelemben forradalmi történet. Politikai értelemben is az. Amellett szóló bizonyság akar lenni, hogy a nép fékét vesztett szenvedelme nem mindig és mindenütt rombol pusztán a rombolási ösztön kielégítésére. Kis erdélyi faluban az otthomaradt asszonyok nem akarnak a jegyző rendeletére az uraság földjén dolgozni, mert a maguk dolgával is el vannak maradva. Megjelenik a szolgabíró két csendőrrel, mire az asszonyok megjuhászkodva indulnak a kastély udvarába. A falu legszebb leánya még itt sem akar szó nélkül engedelmeskedni a tiszttartó parancsainak, mire a földesúr felrendeli a kastélyba s itt védtelenségével visszaél. Másnap a frontokról hazaözönlő katonák meghallják az aszszonyoktól a történteket és erre lobban fel a gyűlölet és a bosszúvágy az emberekben. A kastély hálójában az első gyufát a megcsúfolt lány adja most annak az alkorfüggönynek, mely tanúja volt gyalázatának. Igaz, a boszú nem a szeretet parancsa. Ezen a ponton Sipos is — felületes megítélésre — ellentétbe kerül a maga evangéliumhirdető programmjával. De itt a tétel más, melyet ő az írás erejével akar szemléltetővé tenni. Nem a boszú tényét akarja expiálni, csak azt próbálja bizonyítani, hogy valami oka, valami alapja kellett, hogy legyen azoknak a borzalmaknak, melyek egyik napról a másikra, féket nem ismerő vadállattá változtatták a jámbor népet. S hogy ez az ok nem mindig, vagy nemcsak kizárólag a tömegemberben lakozó , nemtelenebb indulatok fölülkerekedése volt. És erre a tételre az elfogulatlan olvasónak megint csak azt kell mondania: Síposnak igaza volt. Ugyanígy végig lehetne elemezni a Sipos-novelláknak mintegy kétharmadát, amelyek hasonló, vagy rokon eszmekörben fogamzottak. A „Karácsony estén“, a „Templomrabló“, a „Hősi halál“, az „Ácsolj keresztet“, az „Éjféli párbaj“ mind erről a tőről fakadtak. De a legtöbb művészettel mégis a Vajúdó idők köszöbén van megírva, mely a mai idők Sipos-mentalitását Mátyás-korabeli történések mozgatójává teszi. A történelemben Kardos Jakab parasztforradalma címen szerepel az a népmegmozdulás, melyet itt novellatárgyal válaszból az író. Az akkor ébredő huszita reformáció és a nép hallatlan nyomora voltak rugói ennek a felkelésnek, amely könnyen súlyosabb kimenetelt vehetett volna, ha az erdélyi történelmi három nemzet nemes urai meg nem kötik a „kápolnai unió“-t s egyesült erejüket nem fordítják a felkelők ellen. A történés nagy arányai, s maga az egész izgalmas bonyolódású tömegdráma, szinte maguktól kívánkoznának szélesebb epikai mederbe. Regényírónak való téma ez, de Sipos Domokos nagyobb elbeszéléssé markolta össze, lüktető menetű, nagyszabású balladává. A főhőst, nemes Nagy Antalt, egyenesen önmagáról mintázta. Az is alacsony sorból küzdötte fel magát s lett a vajda hadnagya, de 8