Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-01-15 / 1. szám

8 ingoványára sodorta. Ma még nem ismeretesek aprajá­ra pályafutásának azok az évei, melyeket a politika ra­bolt el az írástól. De későbbi, egyre jobban a lehiggadás felé haladó éveiben, elejtett egy-egy szót politikai sze­repléséről is. írásaiból is kitetszik, bőgj7 miként Adyt, két nagy szenvedély tartotta hatalmában őt is: a sze­relem és a politika. Petőfi nyelvére lefordítva: a sza­badság és a szerelem. Mert nála is, miként Adynál, a politika, mint esz­köz, a Petőfi „világszabadság“-ához vezető út kikövezé­sére szolgált csupán. Nagy a gyanúm, hogy a politikus Sipost egyenesen a politikus Ady inspirálta. S a végén hiába legyintett Ady Endre, mondván, hogy ez nem az ő forradalma, a fiatal és lázakkal hadakozó Sipos akkor már egész mellel benne volt a maga forradalmában, a „vidéki forradaloméban. S mikor a külső forrongás hul­lámai elsimultak s a politika már csak egyre távolodó szerelemként ülte meg olykor fantáziáját, novelláiban belülről jövőbben, hitesebben és szélesebben hullámgyű­rűket verő hatással -— ugyanott folytatta, ahol elhagy­ta: az élet és ember javító tendenciáknál. ' A nyomorból verekedte fel magát Sipos Domokos. Természetesnek kell találnia mindenkinek, hogy életét és erőinek legnagyobb részét a nyomorban sínylődök, a többi társadalmi rétegek által tudatosan, vagy felületes nemtörődömséggel.alányomottak ügyének szentelte. Ha ez a forradalom, akkor való igaz, hogy Sipos Domokos forradalmár volt. De ha ez forradalom, akkor forradal­már volt ama Názáretlii is, aki ostorral verte ki a kú­tárakat a templom pitvarából s aki a szenvedők, a lelki szegények, az igazságra jéhezők és szomjuhozók jussát hirdette az idv,ességre. Ilyen értelemben vett forradalmi tendenciák fűtik a legjobb Sipos-novellákat, amelyeket majd, higgadtabb idők esztétikai mérlegén lemérve, bizonnyal a kor leg­jobb írásai közé fog sorozni a fiainak, vagy unokáinak nemzedékéből kinövő irodalombúvár.. . A régen diszkreditáU költői igazságszolgáltatás va­lami eszményien emelkedett, krisztusi koclex alapján ítélkezik a Sipos Domokos tollával. A társadalom előíté­leteivel, gyöngeségeket és hitványságokat takargató ál­szemérmével szemben, itt a kendőzetlen lélek szólal meg bízva az igazság meztelen szabivájának erejében. S ha úgy érzi, hogy e szablyának meg-megvillogtatása halandó szemeknek rettenetes és félelmetes, egyben be-, futtatja pengéjét á szeretetnek valami égi lehelletével, a megbocsátás köririyes párájával és az olvasónak őszintén, legbensőbb önmagában el kell fogadnia ezt és meg kell hajolnia a költő igazságának hatalma előtt. Ezekből a novellákból csak kettőt említek, egymás­tól messze fekvő tárgyút. A Rettenetes angyal az egyik és a Kastélytető fellángol a má­sik. Az elsőben szegény fiatal asszonyról van szó, akit a férje rútul elhagyott s aki előtt karácsony nagyhetében jelenik meg riasztó kegyetlenséggel először a Bűn, a gazdag pékmester személyében; A szegény asszonynak még van ereje, hogy az első ostromot visszautasítsa és reszketve akar felsurranni rideg, fűtetlen lakásába, de két apró gyermekét nem tudja elvonszolni a karácsonyi kirakat elől. Még most sem inog meg az asszony, de ek­kor ébred egész mélységében elhagyatottsága tudatára és arra a gyötrő valóságra, hogy az ö gyermekeinek ezek­ből a gyönyörűségekből az idén már nem fog elhozni semmit az angyal. A pék nem tud megbirkózni vágyai­val és késő este újra megjelenik az asszony ablaka előtt, aki most hisztériásán gyors elhatározással bebocsátja. És a pék, mikor megérti, hogy miért hozta meg ez a tiszta asszony az ő erejét meghaladó áldozatát, meg­telik bűnbánattal és a két gyermek számára egy-egy ezrest hagy ott vezeklésképpen. S az asszony, a pék tá­vozásakor felriadó gyermekeit azzal nyugtatja meg, hogy az „angyal“ ment el az imént. Ennél felkavaróbb hatású írást keveset ismerek. Lehetnek szemforgatók, akik elolvasása után azt fogják mondani, hogy itt az „angyal“ fogalmának szentségtörő profanizálását követte el az író. De engem ez a történet olyannyira megrázott, úgy át, meg átjárt, hogy nem tu­dok belőle kiolvasni egyebet egy nagy megbocsátó gesz­tusnál, mely az asszony és a pék bűnével egyformán megbékít, a Szeretet mindenekfelettvaló hatalma nevé­ben. Ha én volnék az egyház: egyformán feloldoznám mindakét bűnöst, de harmadikul az írót is, aki a bűnt ennyi művészettel tudta szemem láttára az anyai önfel­áldozás heroikus fényévé nemesíteni. Kihallom belőle a Megváltó szavát: — Erre az asszonyra pedig az vesse az első követ ... A Kastély t e t ő fellángol már nemcsak etikai értelemben forradalmi történet. Politikai érte­lemben is az. Amellett szóló bizonyság akar lenni, hogy a nép fékét vesztett szenvedelme nem mindig és minde­nütt rombol pusztán a rombolási ösztön kielégítésére. Kis erdélyi faluban az otthoilmaradt asszonyok néni akarnak a jegyző rendeletére az uraság földjén dolgoz­ni, mert a maguk dolgával is el vannak maradva. Meg­jelenik a szolgabíró két csendőrrel, mire az asszonyok megjuhászkodva indulnak a kastély udvarába. A falu legszebb leánya még itt sem akar szó nélkül engedel­meskedni a tiszttartó parancsainak, mire a földesúr fel­rendeli a kastélyba s itt védtelenségével visszaél. Más­nap a frontokról hazaözönlő katonák meghallják az asz­­szonyoktól a történteket és erre lobban fel a gyűlölet és a bosszúvágy az emberekben. A kastély hálójában az első gyufát a megcsúfolt lány adja most annak az alkov­­függönynek, mely tanúja volt gyalázatának. Igaz: a boszú nem a szeretet parancsa. Ezen a pon­ton Sipos is — felületes megítélésre — ellentétbe kerül a maga evangeliumliirdető programmjával. De itt a tétel m á s, melyet ő az írás erejével akar szemlél­­tetővé tenni. Nem a boszú tényét akarja expiálni, csak azt próbálja bizonyítani, hogy valami oka, valami alap­ja kellett, hogy legyen azoknak a borzalmaknak, melyek egyik napról a másikra, féket nem ismerő vadállattá változtatták a jámbor népet. S hogy ez az ok nem min­dig, vagy nemcsak kizárólag a tömegemberben lakozó ■ nemtelenebb indulatok fölülkerekedése volt. Es erre a tételre az elfogulatlan olvasónak megint csak azt kell mondania: Síposnak igaza volt. Ugyanígy végig lehetne elemezni a Sipos-novellák­­nák mintegy kétharmadát, amelyek hasonló, vagy ro kon eszmekörben fogamzottak. A „Karácsony estén“, a „Templomrabló“, a „Hősi halál“, az „Ácsolj keresztet“, az „Éjféli párbaj“ mind erről a tőről fakadtak. De a legtöbb művészettel mégis a Vajúdó idők kö­sz ö b é n van megírva, mely a mai idők Sipos-menta­­litását Mátyás-korabeli történések mozgatójává teszi. A történelemben Kardos Jakab parasztforradalma címen szerepel az a népmegmozdulás, melyet itt novellatár­gyul válaszból az író. Az akkor ébredő huszita-refor­máció és a nép hallatlan nyomora voltak rugói ennek a felkelésnek, amely könnyen súlyosabb kimenetelt ve­hetett volna, ha az erdélyi történelmi három nemzet ne­mes urai meg nem kötik a „kápolnai unio“-t s egyesült erejüket nem fordítják a felkelők ellen. A történés nagy arányai, s maga az egész izgalmas bonyolódásu tömeg­dráma, szinte maguktól kívánkoznának szélesebb epi­kai mederbe. Regényírónak való téma ez, de Sipos Do­mokos nagyobb elbeszéléssé markolta össze, lüktető me­netű, nagyszabású balladává. A főhőst, nemes Nagy An­talt, egyenesen önmagáról mintázta. Az is alacsony sor­ból küzdötte fel magát s lett a vajda hadnagya, de

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék