Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-15 / 1. szám
tulajdonos is. Megcsóválta a fejét, mikor a mázsa mellett meglátta az elömlött szemeket. De nem szólt. Elővette piszkos papirosát és nagy ákombákomokkal ő is felírta az öt zsák súlyát. Levették őket. Mágiába rakták. Dani már el is felejtette, hogy miről beszéltek az előbb. De úgy látszik, Pista mostanáig rágódott rajta. Mert mikor újra a gép elé álltak, tovább szőtte a beszélgetést : — Nekem nem kell akármilyen leány. Nekem épen azér kell Kardos Etelka, mert tudom, hogy megbecsüli, amit összegörülök. — Az még lehet. Hiszen nem mondom én, így szemre is tetszetős. Csak hát tudod, aszongyák rá a többi leányok, hogy idejetött ... Tán csak az ir megy most hozzád, hogy eljárt felette az idő . .. — Az igaz, hogy betötötte a huszonötöt ... Tugygya a macska, még is válogatott eddig ... Dehát én is elmúltam harminc, legalább nem mondhatja majd, ha összeveszünk, hogy kár vét özvegyemberhez mennie. Mer látod, a múlt télen Pólyák Palinak azt szente a kérőnásznagytól egy adonyi leány, hogy neki nem kell félkenyér. Ha már egészet nem érdemel, inkább leánykodik tovább ... Pedig Pali elvált a feleségétől, mégis így megcsúfolták. Felharsant a legény kacagása. Szeme elé kapta a a kezét és felnézett a dobra. Csakugyan Pólyák Pali étetett ma. Vagdosta ki a kévéket. Lassan riszálta be a gépbe a megdőltség miatt bozontos szálakat.• Most hallom komám, hogy kimacskázott velled az adonyi leány! Pólyák káromkodva lökte be egyszerre a most kapott kévét. A gép megmozdult. A munkások fenyegetően néztek felfelé. Sokáig mormogtak megbosszantott munkatársukkal együtt. De Pista csak nevetett Danival. Fehér foguk villogott. Feszülő izmukat nem erőltette meg a nehéz munka. Olyanok voltak ma itt a munkájára figyelő többi férfi között, mintha hirtelen kikerültek volna a vidámság szigetére. Hogy a nap feljebb jött, Dani lelökte a kalapját. Szőke haja már így is vizes volt kissé. Kisimította a homlokából és nekitámaszkodott a gépnek. A dombok rejtekében harangok kondultak köröskörül. A gép halkabban búgott. Lelökte a szíjat. Megállt. A rövid reggeli után újra nótázó kedve támadt a legényeknek. Meglökte a könyökével Pistát: — Ezt hallgasd meg, komám! Ezt osztán már nem odakitanultam! S a munka zajába belefonódott erős, fiatal hangja: „Nem azér szeretlek, Hogy el is vegyelek. Csak csábítom a szívedet.“ Pista hallgatta, míg kétszer végigdanolta. Harmadszor már maga is próbálgatta. — Na, ez jó, hallod. Ez igazán jó ... — Evvel truccolom én a leányokat. Mégis mind azt hiszi, hogy a másiknak danolom. Látod, te is megboszszanthatnád vélte Etelkát. Várjon mit szólna hozzá! — Etelka mán tuggya, hogy elveszem az őszön. — Elég baj, ha mán tuggya. Leányfélének hamarosan kinyílik a szeme, ha bizonyos a dugában. — Még tán félsz a leányoktól!! Azér is nincs hát még néked szeretőd. — Egy nincs ... Zsák telt. Elhúzták. Bekötötték. Mázsára lökték. Szünetelt a szó. De azután újra csak telt az időből. Pista kettéharapott egy acélos magot. Huncutul nézett a legényre. — Úgy teszel, mintha száz szeretőd volna. — Van is, ha akarom. —• Egyet se tudok. — Mer nincs kifogottam. De mind az enyém, akire a szemem rávetem! — Na, csak ne hencegj! —Hát fogaggyunk! Mondd meg, méh legyen! Odatartotta a másik elébe a feltört tenyerét. Pista csak nézte, mintha új embert látna meg a legényben. Aztán elfordította a fejét. — Ilyenre én nem fogadok ... Leereszkedett közéjük az elkülönülés ridegsége. Hiába fogózott össze zsákemelésre a kezük, az érzéseik egyre távolodtak. A legény délig fütyölt, dalolt. Rákezdte az idegen nótát is, hogy megbosszantsa a férfit. Pista félrenézett. Beleharapott az ajkába. Ha nincsenek munkában, talán megrázza a legényt. De így higgadtságot parancsolt neki a közös érdek. Szótlanul tűrte a folytonos bosszantást. Megváltásként csendült fel a harangszó a legközelebbi falu tornyából. Egymásután követte hangját a többi. A dűlőn felszínesedett az ételhozó asszonyok, leányok színes szalagja. Gyermekek loholtak utánuk. Hozták a kanalat, hogy legalább ennyivel kedveskedjenek munkában élő apjuknak, bátyjuknak. Pista úgy érezte, jó lesz elkerülni a legény dacos szeme elől, ha csak egy órára is. Elkerülte a többieket. A szalmakazal hátához ült, hogy ne is lássák. Kivette a kését és fényesre törülte az inge útjában. Türelmesen várt. Tudta, hogy öreg anyja szokott legutoljára előtipegni. Leányhang csendült meg mögötte. Felkapta a fejét. Etelka mosolygott reá. Tétován állt. Emelgette a kezében a, kasornyába kötött szilkéket. Pista megörült. Még soha nem jött el utána a leány. Még soha nem mutatta ki mások előtt, hogy hozzátartozónak érzi magát. Melegség dobogtatta meg a szívét. Kivette a leány kezéből a szilkéket. Háta mögül előhúzta a kabátját és elegyengette a földön. - Ülj le hát, Etelka. Hát, hogy szántad most magad az ételhordásra! A leány még mindig állt. Kötője szélét húzogatta. — Julcsa néném szaladt át, hogy nem hoznám-e ki ... Mer ... izé ... Pista megfogta a kezét. Gyengéden húzta le maga mellé a kabátra. A leány elhelyezkedett. Maga alá gyűrte a szoknyáját. Zavarában kikapott egy szalmaszálat a kazalból. Rágni kezdte. Félrenézett, míg beszélt: — Mer meghalt a vót apósa, Pista. Osztán azt szente Julcsa néném, hogy mennyen be sírt ásni. — Meghalt hát az öreg! ... Isten nyugosztalja. Sose vót véle hajóm. De hát, hogy mennyek el most innét! — Azért jöttem én. Hogy ... izé ... Erre az egy délutánra csak elfogadnak maga helyett. Hiszen egész nyáron gépbe jártam én is. Pistának még melegebb lett a szíve. A leány hűvös volt, maga is azt hitte, hogy csak azért megy hozzá, mert eljárt tőle az idő. Eddig nem is sokat törődött ezzel, de ma, hogy a legény így a szemébe vágta, mégis bosszantotta. De hát meg akarja vele osztani a munkáját! És már most! Szeretett volna felkurjantani, annyira elfogta a hálás szeretet. De csak közelebb ült a leányhoz. — Úgy!. .. Hát itt maradnál hát! ... Én helyettem! — Itt, ha nem bánja. Hallgattak. Etelka kibontotta a kasornya csomóját. Szétterítette a földön, mint egy ötszírmú virágot. Le