Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-01-29 / 2. szám

— 81 — — Adj, fiam egy kicsi szalonnát — szólt a felesé­géhez. — Nincs, — felelt az asszony kurtán. Tudta, hogy az éjjel sokat ívott az ura s most fanyalog a kávétól. Jó vol­na egy kis füstös, vagy paprikás szalonna a boros gyom­rának. A suszter ma csodálatosképpen nem akart veszeked­ni. Felkelt s a konyha vakablakában reáakadt egy darab szalonnára, bevitte a szobába, maga elé tette az asztalra, amikor az asszony látta, szó nélkül eléje tette a kenyeret s a sót. Mire elvégezte reggelijét, a segéd is megérkezett s azonnal neki fogott egy talpalásnak, közbe folyton járt a szája: — Feri, hol a faszeges skatulya? Feri, add ide a re­­szelőt, Feri, tedd ezt a talpat a vízbe. Hol a csiriz? Ne­sze, fényesítsd ki ezt a cipőt! A konyhából a kicsi gyermek kiabált be. S mert az inas nem mozdult, hangosan bömbölni kezdett. Az anyja képéből kikelve szidta az inast. -- Te hóhér kötele, nem sül le a képedről a bőr? Hallgatod, hogy majd megszakad annak a szegény kicsi gyermeknek a szíve. Nincs lelked, te betyár. Persze, ilyen a paraszt, hogy törje ki őket mind a nyavalya! Nem jön tegnap reggel is a tejes asszony? Láttam a pofájáról, hogy valamibe töri azt a kócos férit. Hát tiszta igaz is volt, még ki sem töltötte a lábasba azt a mocskos lurkát, már járt a pofája, hogy a jövő héttől kezdve drágábban hordja a tejet. Jaj, Istenem, hogy nem fut ki a lábuk alól a föld?! Feri már a hátára kapta a kicsit s lovagolt vele a konyhában, onnan be a szobába, aztán megint vissza. Az asszony pedig megállás nélkül hadart. Életének egyik élvezete volt, hogy mindennap szidta a parasztot. Valami egészen különböző lénynek érezte magát, mert az apja pecsenyesütő „iparos“ volt, amint ezt minden alkalom­mal elmondta. Feri csak úgy fújt­a, futkározástól, a kicsi nagyokat nyekkent, de szorította a nyakát erősen s nem akarta abbanhagyni a játékot, míg az apja nem húzott egyet a fenekére a tenyerével. Erre elkezdett megint visítani s ezt így folytatta délig. Hol játszott és mindenkinek lába alatt volt, hol piszkolt a padlóra s a konyha agyagos földjére, s ha nem vették észre, összekente magát egé­szen, hol pedig bőgött. A suszter jól meghúzta a Feri fülét s belökte a mű­helybe. — Mit gondolsz, te tekergő, hogy én azért tőtöm be­léd a drága ételt, hogy nekem egész nap rájcsulozz itt, mint egy bárókölyök? Ak­i a mesterség után, hogy úr le­gyen belőled, vagy menj haza disznópásztornak. Itt van az ispán úr csizmája, talpat, sarkot reá! Ha holnap reg­gel haza nem viszed, lereszelem az orrodról a bőrt! De most megmondom, hogy pénz nélkül ott ne hagyd! A gyermek leült a háromlábú székre, talpa alá tette a lábszíjat, térdére fektette a csizmát a torkánál s reá­húzta a szíjat, aztán elkezdte vizsgálgatni. Azt már látta, hogy ő nem holnap reggelig, de egy hétig sem csinálja meg a csizmát. Esztendejét sepregetéssel, mosogatással s disznókurálással töltötte, pesztrája volt a gyermekek­nek, szobalánya, kuktája az asszonynak, kengyelfutója a mesternek s a segéd úrnak. A mesterségből eddig a csirizen s a cipőkenőcsön kívül alig ragadt reá valami. Kicsi koponyájában baktatva indultak meg a gon­dolatok s keresték, hogy mi ütött gazdájához, aki lehetet­lent kíván tőle. Megint az asszony szólította: Jere már enni te, még az ételhez is instálni kell a lustát. A gyermek kiment a konyhába, az asztalon egy tá­nyérban pityókaleves volt még tegnap délről, mellette egy darab kenyér. Szó nélkül melléje ült s megevett min­dent az utolsó falatig. Aztán felállt, megtörölte száját a kabátja ujjához s visszament a műhelybe. Megint elővette a csizmát s a térdére tette, de alig forgatott rajta egyet-kettőt, a segéd cigarettáért küldte. Utána is kiáltott, amikor kinn volt már az udvaron: — Aztán vigyázz, nehogy megint a földre ejts belőle vagy egyet. Haza se gyere ... A gyermek kiment a kapun s megindult a korcsma felé. Emberek jöttek vele szembe és mentek el mellette, egy kocsi két szép sárga lóval robogott el az út közepén, a mészáros üzlete előtt egy lenyúzott borjút vettek le a szekérről. Lassan kinyílt érdeklődése az utca iránt. Meg­fordult egy-egy elmenő után, az iskola udvarán hancú­­roztak a gyermekek, vidáman sikongtak a csípős időben. Szeretett volna közéjük állani s velük játszani. Találko­zott Jancsival, az asztalos inassal, beszédbe elegyedtek. Aztán bement a korcsmába, megvette a­ cigarettát s kéz­ben tartva szaladt vele hazafelé. —Csakhogy itt vagy már, te tekergő! — Ezzel fo­gadták. — Annyi ideig ülsz, hogy amíg­ visszakerülsz, itt a műhelyben megérne a zöld dohány. A segéd úr, megelégedve szellemes mondásával, ci­garettára gyújtott, a gyermek pedig ismét leült szó nél­kül a munka mellé. Közben a mester elment hazulról. Azt mondta, hogy a községházára megy az adó miatt. — Megeszik az embernek a fejét, — mormogta az asz­­szonynak — azt hiszik, hogy csak nekik keresek. A felesége tudta, hogy csak ebédre fog hazajönni, mert útközben megáll néhány spriccerre is. Feri bontogatta az ispán csizmájáról a régi, rossz talpat. Ahogy feszegette a bőrt, egész porfelhő gomoly­­gott ki a nehéz lábbeliből. Közben erősen töprengett azon, hogy miképen fogja ő az új talpat felverni. Mellette állott az asztalon egy nagy tábla talpből, nézegette s szá­­ l Deák Nándor: Templomban. (Kolozsvári kiállításáról.,)

Next