Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-09-09 / 18. szám
— 420Tamási Áron regénye. — Szűzmáriás királyfi. Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1928. Két kötet. — Irta: Gaál Gábor. 1. A Szűzmáriás királyfi: könyv, amelyik most jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, két kötetben s ennek a két kötetnek nehéz az igazi kritikai értelmét adni. S nemcsak azért nehéz, mert a könyv többrétegű és mindegyik rétegében súlyosan gazdag, de mert a Szűzmáriás királyfival egyik legtehetségesebb, ugyanakkor azonban e tehetségesek közül a legegyenetlenebb fiatal magyar író szólal meg, olyan koncepcióval, melynek úgy teljességeit, mint fogyatkozásait illetően alig van párja irodalmunkban. Mert a Szűzmáriás királyfi tényleg páratlan mű. De korántsem csak nyelvi, vagy egyéb kitűnőségei miatt, hanem végzetes hibái révén, — olyanfélekép, mint Szabó Dezső utolsó epikai koncepciói, melyekben szintén egy roppant talentum tündöklik fel: e roppant talentum azonban széttöri a formák igáit s mialatt új szélességek felé repes, kihagyó fénylésekkel lebeg heterogén formák örvénylései közt s így sehol sem ölt határozott alakot; a mű egészét nem a mű belső törvényszerűsége tartja össze, hanem az író akarata és szubjektuma s ezért uralkodik bennük mindenütt a nyelv és a képzelet s az ezekkel korrespondeáló írói hév és áradás. Mint Tamási Áronnál is, aki különben más vonatkozásban is emlékeztet Szabó Dezsőre. Például abban, hogy ő is romantikus természet s mint ilyen (az igazi epikus természetével szemben) még lirai is, nemcsak a mű szubjektív anyaga folytán (hisz a lényeget illetőleg az ő élménye s az ő története a Csórja Bódi sorsának a magva), de lirai a könyv hőseinek, dolgainak rajongó szeretete s a könyvből majd minden oldalon kicsapó lila extenzitása miatt. A Szűzmáriás Királyfi tehát semmiképpen sem objektív mű, de még a beállításaiban sem, hisz a könyvben mindenütt látszik az író külön állásfoglalása s az író külön, szinte publicisztikai befolyása. Ismét ugyanúgy, mint Szabó Dezsőnél, aki — egyebeken kívül — úgy látszik kedélye és intellektusa ez aromáiban hatott rá leginkább. Amit korántsem azért említünk, mert hiba, hanem azért, mert tünet, mely észlelhető a könyvön s nála is, mint Szabó Dezsőnél, kikerülhetetlen következésekkel jár: megzavarja a mű epikai, sőt általában: formai és szerkezeti stabilitását, melyet pedig az objektiv formálás által elérhetett volna az író. 2. Ám az írói hév Tamási talentumában még sokkal ágaskodóbb és teltebb, minthogy az objektiv formálás kritikai eszmélkedéseibe törne s ami a legjellemzőbb, hiába is törne, miután e szubjektív formát részben a könyv szüzséje határozza meg, illetve az a körülmény, hogy Tamási kevés mondanivalóval fogott e nagy koncepcióhoz. Röviden kifejezve: édeskevés az, ami a Szűzmáriás Királyfi meséjéből, mint cselekmény, ábrázolható. Tamási tehát szükségszerűen dolgozik a lényegre nem tartozó kitérésekkel, mesepótlékokkal, ethnográfiai jellemrajzokkal és lírai képekkel, melyeknek során csupán az írói szándék nyújtja a témát és tördeli a formát, negyven fejezetre az olyan anyagot, ami valójában tíz fejezetre is elég. A Szűzmáriás Királyfinak tehát korántsem az a hibája, (vagy erénye, mint sokan hiszik), hogy nincs poétikailag skatulyázható formája, hanem az, hogy nincs olyan és annyi mondanivalója, amely és amennyi a szándékban vizuált koncepcióhoz szükséges, az,az a könyv szüzséje nincs a lényege szerint összefogva. Nem a heve és a természete, de a megcsinálatlansága, a kiformálatlansága miatt: szervezetlen. Nincs epikai folyamatossága s a megcsinálás egészének nincs se medre, se mértéke, de még folyama se, csak továbblépő képszerűsége, melyet az író visz tovább, nem pedig a mese sodra és haladása. Ezért lehetséges mindenütt a kitérés. Epikai természete még semmiben sem temperált. Ugrál. ... Persze, mint mondottuk, mindezkényszerűség nála. A nagy szándék s a téma grandiozitása méri rá és fiatalsága nagyszerű erényei, mint a kis kompozícióra való készség s a nyelvi talentum, melynek ösztönös birtokában ragyogó és páratlan stiliszta, azaz elsőrangú és eredeti író, ki minden érzékével íróművész, — páratlan itt és a királyhágóntúli literaturában is, mert egyéni gyökerű és hangú stílusával mindent tud, amit stílussal lehetséges: színt, szagot, alakot, világítást és perspektívákat, kísérteties homályt és szikrázó napverést, pátriája egész reális és expresszív atmoszféráját, tájban és gőzökben egy a biblián keresztül módolt népi, de még modoros fordulatai dacára is művészien stilizált nyelven, az irodalomba mentve ezáltal a székely nyelv kincsét és grammatikáját, helyenként a logikáját is ízben és fordulatokban s ezzel együtt a magyar irodalom egésze elé emelve a népet, melynek a Szűzmáriás Királyfiban — valószínűleg — nem annyira megírását, mint megéneklését vállalta. 8. Mert a Szűzmáriás Királyfi legbelső valója szerint valami ének, azaz énekek sorozata, a tehetséges fiúról, aki a városba kerül s akit nem ért a város, csak a faluja, de mit ér ez a megértés, amikor otthon meg széthull ő maga, illetve szétvetik az egymás ellen feszülő erők s a végén egy gyilkosság áldozata lesz. Mondom, a könyv énekek sorozata, az előbb körvonalazott témakörből s ez énekekben az író, aki mindenkép költő, emelkedett hangon, sokszor a zsoltárok prezimitálásával beszéli el történetét. Pontosan tehát a szerző distanciája és magatartása mondanivalójához korántsem azé az epikusé, aki egy láthatatlan középpontból fejti ki anyagát, hanem az énekesé, ki diszkréten állandóan együtt beszél a témájával s hősei sorsára ő maga is reagál, elszomorodik vagy aranyos Tamási Áron.