Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-01-15 / 1. szám

2 Sipos Domokos Irta : Szentimrei Jenő. Életrajza: Dicsőszentmártonban született, szegény­sorsú iparos-családból, 1892 junius 4.-én. Gimnáziumi ta­nulmányait a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban vé­gezte, azután Budapesten jogot hallgatott, de szűkös anyagi viszonyai arra kényszerítették, bogy egyetemet odahagyva, szülővárosában napidíjas állást vállaljon. A városka szerény hetilapjában, a „Kisküküllő“-ben in­dult el hírlapírói pályafutása. Politikai cikkeivel feltű­nést kelt, de sok ellentmondást is vált ki a lap olvasói­ból. Ennek ellenében azon­ban elvitathatatlan tehet­sége a városházán mind magasabb pozíciókat vív ki számára. Már a háború ki­törésekor betegeskedik és betegsége miatt —- mint maga írja — a hősi halálra nem találtatott alkalmas­nak. Vármegyéjében a for­radalomban élénk szerepet játszik s ezzel a magatar­tásával sok ellenséget sze­rez. Az impériumváltozás után egyideig még hivatal­­nokoskodik s mint helyet­tes főjegyző mond le állásá­ról, mert nem tud az új köz­­igazgatási szellemmel meg­barátkozni. Ekkor már jó­nevű író, akinek novelláit, cikkeit csaknem valameny­­nyi kolozsvári napilap és folyóirat szívesen közli. Egy novellája díjat nyer a Zord Idő pályázatán s ez szülővárosában is je­lentősen megszilárdítja te­kintélyét. Igazgatója lesz az ottani Erzsébet könyv­nyomda rt.-nak, de erős­­bödő tüdőbaja miatt már nem sokáig bírja a munkát. Megjelenik egyetlen köny­ve, az „Istenem hol vagy?“, melyre budapesti irodalmi körök is felfigyelnek. A Keleti Újságnak rendes cikkíró munkatársa lesz s publicista tevékenysége ugyancsak élénk figyelemmel találkozik mindenütt. Tü­dőbaja azonban mindjobban elhatalmasodik. Meg kell válnia állásától, írásai megritkulnak a lapokban, de még egy utolsó erőfeszítéssel megírja hosszabb elbe­szélését, a V a j u d ó idők küszöbé n-t, mellyel megnyeri az Ellenzék történeti elbeszélésére kitűzött pályadíját. Regényvázlata, a „Vidéki forradalom“ ezzel csaknem egyidejűleg a Keleti Újságban jelenik meg folytatásokban. Ezév tavaszán az Erdélyi Helikon tá mogatásával a budakeszi-i tüdőszanatóriumban próbál gyógyulást keresni, de már késő. Háromhónapi gyógy­kezelés után, mint gyógyíthatatlant, hazaküldik és de­cember 23-án szenvedéseitől megváltja a halál. Felesé­get, édesanyát és egy hétéves kis fiút hagyott itt tá­masz nélkül. Karácsony szombatján temették Dicső­szentmártonban. . Dicsérni jöttem Sípost, nem temetni. Az elismerés megkésett pálmaágát hozom. Perga­menszínű, mélyen hátranyúló homlokát, tudom, nem ékesítheti már vele. De még mindig nem késett el a sír­járól koszorúnak. Az embert akarom elismerni benne, mert ebben foglaltatik, ebben gyökerezik és ide torkollik minden írói, költői és közéleti erénye s minden erénnyé magasz­tosult hibája, még a tévedései is. Életírók az embert külön szokták választani a költő­től. Ismernek külön emberi és külön írói tulajdonságo­kat. Az embert rendszerint hátratolják, hogy annál ké­nyelmesebben, annál hűvö­sebb tárgyilagossággal in­tézhessék el az írót. Ezzel a sablon-beállítással érik el azután legkönnyebben, hogy xz író. semlegesíttes­­s é k az utókor számára. így válik a valamikor eleven lendülettel, a vitalitás per­zselő közelségével ható e m­­b e r‘ halott-adattá, iroda­lomtörténeti múmiává, a­­melyet úgy kell kiásni a rólaszóló írások tömege alól, mert éppen azt nyom­ják belőle agyon, ami é 1 e t­­r e teremtetett. Még jó, ha valami hazug legenda lesz az elköltözöttből, így leg­alább romantikus érdekes­ségével hatni fog még egy darabig. De akkor sem ő hat, nem az ö élő szavai, a véresen asztalradobott szí­ve, csak valami halvány, sápadt, öreg daguerrotip, vonásain az elretusálások hamis kendőzésével. Sipos Domokos pedig a nagyon élő írók rend­jéhez tartozott. Sohasem tu­dott szenvtelenül elvonulni alakja mögé. Sohasem tudta írásait letemperálni az ob­jektivitás langyos egyszínüségére. A láz ott lobogott szüntelenül ereinek egyre vékonyodó falai közt. Ez a lá­zas ember hatni akart. Magával akart ragadni minden­kit, ha ellenségként, ha barátként, mert egyet nem tudott megtenni soha, sem szóban, sem tettben, sem el­képzelésben, sem írásban: nem tudott közöm­bösen elhaladni a s z e m t ő 1-s z e m b e­­jövő dolgok mellett. Óvatosan, politikusán elkerülni, vagy megkerülni sem tudott problémákat, embereket, eseményeket. Érdeklődött, hevesen, türel­metlenül el nem háríthatóan e világ minden dolgai iránt. Be akart hatolni, csökönyösen, kímélet nélkül, olykor a fájdalomtól remegő kézzel is, életek és sorsok, örömök és gyötrelmek, szenvedélyek és szenvedések leg­mélyébe. Az igazságot kereste. Az igazságkeresés szenvedelme elsőbben a politika

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék