Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-02-12 / 3. szám

- 69 ­Sipos Domokos: Vágtat a halál. — Versek. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1928. — Vajda János, a modern magyar líra nagyapja, egyik versében hősnek, katonának nevezi az embert, minden embert kivétel nélkül, annál az egy­szerű oknál fogva, hogy ez az ember „a halál gondolatát agyában viseli.“ Élni az életet azzal a gondolattal, hogy egyszer meghalunk, ez magában véve már hőstett. Hősök vagyunk tehát még akkor is, ha vacogó félelemmel nézünk a „félelmek királyára“. Mé­lyebb és egyetemesebb értelme van te­hát itt a hősiségnek, mint bármely eti­kai fogalmazásban. A halál gondola­tától azonban mégis ezerféleképen le­het viselős szegény agyunk. A „vise­lés“ módjainak skálája végtelen. Va> da János halál-gondolata sok szemé­lyes gyötrelem mellett is inkább filo­zófiai viaskodás volt a rémmel, felszár­nyalás a metafizika szédítő régióiba. A modern magyar líra apja, közvet­len megteremtője, Ady már a minden­napi élet arénájában, minden utcasar­kon találkozott „rokonával“, a halál­lal, szerette, borzadt tőle, hódolt neki, komázott vele, megtette királyának, vagy kocsmázó pajtásának, ahogy szuverén hangulata épen megkívánta. Intim viszony volt ez, betegen benső­séges közöttük. Mert egészen termé­szetes: minél betegebb a test vagy a lé­lek, annál bensőbb viszonyunk a ha­lállal, annál kevésbbé elvont és annál forróbban személyes. Az erdélyi líra kiválóbb egyéniségei közül kettőnél mutattak rá igazán hívatott bírálók a halál-gondolat szerepére. Tompa László lírájában Makkai Sándor mu­tatta ki a halálfélelem szerepét. Aprily Lajos költészetének halk és titokzatos kísérője gyanánt Ravasz László említi a halált. Most pedig szemben állunk Sipos Domokos, korán elköltözött társunk kis kötetbe foglalt lírájával, olyan lí­rával, melynek vezérszólama a halál­­gondolat, sőt szinte kizárólagos témája a halál. Ez a líra a szó legszorosabb értelmében a halál árnyékában virág­zott ki csudálatosán élő és illatos vi­rággá, aminthogy csakugyan vannak virágok, melyeknek nem a napfény, hanem inkább az erdő fenyegető és fé­lelmes sötétje, az éjszakák szívszoron­gató csendje, s a csillagok verejtéke, az el nem illanó szomorú őszi harmat kell. Sipos Domokos viszonya a halállal rettentő reális volt és épen ezért egé­szen személyes. Gyógyíthatatlan tüdő­bajának fizikai valósága volt a fekete alap, melyre halál-lírájának fekete tornya épült, — s ez a torony mégis vi­lágító torony lett, mert öröklámpát helyezett bele a távozó lélek utolsó fel­­. lob.banása. Az elmúlás gondolatának terhe alatt nyög az egész emberiség, e gondolat viselésének passzív hőse min­den teremtett lélek, de ebben a hősies­ségben mégis vannak fokozatok. Nem mindegy, hogy távol, a messze hori­zonton látom a halál képét emelkedni, vagy érzem, hogy folyton a küszöbön áll. Sipos Domokos nagy hős volt, mert évek óta küszöbén állt a halál. E nagy realitás árnyéka alatt emelke­dett Sipos művészete. Politikai pályá­jának esetleges tévedései, prózájának, novelláinak sokszor nyers és kímélet­len életlátása, minden, minden szubli­­málódik, „egy éltető eszmévé finomul“ lírájának tragikus magaslatán. Még lázadó szavai, még eget fenyegető moz­dulatai sem bántanak, olyan tiszta mélységből fakadnak fel, olyan végte­len nemesség sugárzik rajtuk. Miképen állt Sipos szemben a ha­lállal, és a szenvedéssel: a gyors halál hosszú praeludiumával? Ha ezt vizs­gálom, első pillantásra feltűnik nekem az, hogy bár legszemélyesebb élménye volt a szenvedés és a halál realitása, — nemcsak önmagát, a maga veszendő testét féltette, jövőtlen életét sajnálta, hanem más szenvedése, más könyörte­len kiszolgáltatottsága tépte ki a sajgó leikéből talán legmegrázóbb hangokat. Dicsőszentmártonban hirtelen, tragi­kus módon égjük napról a másikra meghalt egy általános szeretetnek ör­vendő. viruló szép leányka. Sipos neki szentelte az „Ifjú szűz násza a halál­lal“ című gyönyörű költeménjút. Ö, a beteg rom-ember érezte a szörnyű kon­trasztot, az ő ittmaradását, s ama vi­ruló élet elillanását. Vers-viziójában együtt látja önmagát, feleségét s ama leánykát, s érzi, hogy valahol a halál megfogott egy kilincset, közeledik fe­léjük, — vájjon melyikükért jön? S akkor így kiált fel: „Uram! Kire néz ez a bestia? Kit kí­[vánt meg? Én itt vagyok, de ezeket nem engedem!“ Ez volt Sipos első verse, melyre riadtan és mégis boldog meglepetéssel figyeltem fel: hiszen ez poéta is a leg­javából, s amellett csodálatosan egész ember, áldozatos és hősi lélek. Hős ak­tiv, etikai értelemben is. Most, hogy kötetben látom verseit, látom vissza­­visszatérni ezt a motívumot: az aggo­dalmat másért, a kétségbeesés deliriu­­mát azon, hogy fiának, az ő drága foly­tatásának, élete kiengesztelődésének és beteljesedésének is meg kell majd halnia. „Az semmi, hogy én megha­lok“, —• írja. Látom, ahogy a szenvedés kilép Sipos Domokos törékeny testé­ből és leikéből, hogy elmenjen meglá­togatni annyi más szenvedést. A csu­kott ablakon át szeretné megölelni az utcán elsiető embertársát, csak azért, mert meglátta annak gyűrött, fáradt arcán a rokon-szenvedés titkos jeleit. Ez az önmagából kilépett szenvedés lé­ha jlik minden nyomorúsághoz és elza­rándokol minden siralomházba. A vi­lág halálraítéltjeinek végtelen sorfala közt halad, — azért tudja őket mind át­karolni, mert maga is halálraítélt. Aki Sipos Domokos lelkét a maga egészé­ben akarja látni, az olvassa el „A bá­rányka“ című költeményét. Szívfacsa­róbban, súlyosabban nem lehet meg­írni egy parányi állatka kiszolgálta­tottságán, félig tudatos szenvedésén és halálfélelmén keresztül az élet egész kozmikus igazságtalanságát, azt a fel­háborító természetességet, amellyel az élet pusztít, s azt a tehetetlenséget, mellyel a legjobbak s legszeretőbb szí­vek is nézni kénytelenek ezt a „magá­tól értetődő“ borzalmas játékot. A bá­rányka siralomházába ülő Sipos Do­mokos e megrázó symbolum megte­remtésével sokkal magasabbra jutott, és sokkal mélyebben sikerült megérez­­tetiíie az emberi nyomorúságot is, mint akármelyik szociális vonatkozású no­vellájában. Azokban csak részigazsá­gokat adott, megtámadhatókat, ebben örök igazságot adott, megtámadhatat­­lant. De az a lélek, amelyet ebből a versből megismerünk, bizojjjms, hogy mindig és mindenütt jót akart. Akiben ilyen kozmikus erejű és hőfokú rész­vét ízzott, az tévedhetett, mint politi­kus, hibázhatott mint novellaíró, ki­hívhatott maga ellen joggal, vagy jog­talanul nemes és kevésbbé nemes érzé­kenységeket, de jóhiszeműségét lehe­tetlen kétségbevonni az élet bármilyen terén. A verseivel pedig beírta nevét a magyar líra legjobbjai közé. Hihetet­lenül közvetlenek ezek a versek, kité­pett véres lélekdarabok, a kifejezések­nek nem volt idejük lehűlni, higgadni, kristályosodni és mégis teljes művésze­tet jelentenek. Nem egészen „szabad versek“, van bizonyos ritmikai, sok­szor rímbeli kötöttségük is, de mindég csak annyira, amennyire a mondani­való ereje és újszeiúísége a kötöttséget megtűri. Az Erdélyi Szépmíves Céh Sipos verseinek kiadásával csak megkezdte az elhunyt író összes műveinek post­­humus közlését. Ezt az első kötetet Kós Károly két monumentálisán egyszerű rajzzal tette még jelentősebbé. Az em­bert, aki a havasok ormán hurcolja ke­resztjét s a hantot, melyen Sipos lehel­­letfinom elképzelése _szerint majd fia szerelmesének rózsája virul, —■ ezt a két képet nem fogjuk elfelejteni. Ez az első kötet Sipos kisterjedelmű, de nagyértékű líráján kívül magában foglalja még Szentimrei Jenő hosz­­szabb tanulmányát Síposról, mely formailag s pontos adatainál fogva életrajz, hangjának emelkedettsége következtében emlékbeszéd, lényegé­ben azonban testvéri ölelés, utol­só, de el nem múló Istenhozzád a ha­lott barát és küzdőtárs felé. Ö Sipos mellett mindent lát, de valami túlvi­­lági, tisztult iróniával kérdezheti tő­lünk Ady és minden e földön idegen lélek örök kérdését: „Ki látott engem?“ Rományik Sándor.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék