Pásztortűz, 1930 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1930-06-15 / 12. szám
Lakást keresnek Írta: Szabó Mária Tarka lombok között hullott alá a beteges őszi napfény. Fáradt pillangók pihentek le a tarka levelekre. Az árokparton katángkóró kékvirágja búsult, mint egy örökké vőlegény váró öregleány. Elnyúló fehér szálak úsztak a levegőben. Egy vastagabb rátapadt az öregasszony hervatag arcára. Nem nyúlt utána, hogy levegye onnan. Az ura ráncoskeze simította le az ősz gyermekét, ugyanazzal a mozdulattal, amellyel kezdetben le akarta simogatni az öregséget bejelentő apró ráncokat is. A bágyadt nézésű kékszemben megcsillant egy könny. Ilona finom evezésű kezével elfogta az ura jobbját. Ráhullott az ajka, olyan forró csókkal, mint házasságuk kezdetén, asszonyi hálájának első megérzésében. Az öregember zavartan kapta el a kezét. Megcsóvált fején épen úgy szétterült a pirosság, mint akkor. Nézegette a csók helyét és szégyenlősen motyogta: — Ugyan, ugyan lelkem . .. De ez az érintés mindkettőjükben felébresztette a szunnyadó múltat. Bús jelenjükből jó volt oda menekülniök. S egyszerre találták meg azt a napot, mikor először mentek ezen az úton. Kérdezés és felelet gyorsan követte egymást: — Emlékszel? — Hogyne emlékezném! Mintha meggyógyult volna a beteg napsugár. Üde zsendüléseken vidám fényfoltok kergetőztek. A sápadt pillangókat pirosra színezte az emlékezés. Tavaszvirágokkal telehintve csalta őket ugyanez az út . . . Ugyanez ... De akkor visszatorpant róla a fiatalasszony:—■ Mit mondtál János? Hogy arra a temető van? ... János, én nem akarok a temető felé menni! Soha nem akarok a temető felé menni! Az iszonyat belevette magát fiatal teste minden idegébe. Végigborzongott a finom ívelésű ház. Reszketni kezdett a karcsú kar és Hon minden erejével vonta ifjú urát az út másik oldalára. Ruganyos lábszárai rogyadoztak, mintha váratlanul súlyos terhet dobott volna vállaira egy láthatatlan kéz. János érezte, hogy ez nem szeszély, hanem az élet szeretetének teljessége. Engedelmesen követte asszonya irányítását. S akkor érezte először a kezén ezt a csókot, melyet azóta is mindig kicsalt az Ilona lelkéből ura megértő jósága. De ajkukon másforma csók vágya is felpiroslott. S talán épen ez a vágy csókolta életre első gyermeküket, akit születése után alig két évvel roskadozva kisért ezen az úton a férfi. Akkor az asszony nem ment vele. Nem csak a haláltól való iszonyodás tartotta vissza, hanem az orvos is kényszerítette, hogy kímélje a most várt fiatal életet. Ez volt az első és egyetlen eset, hogy nem állt az ura oldalán. Különben mindig együtt haladtak. Hűségesen és segítésre mindig kész szívvel, mint ritka találkozások kiválasztottjai. Egészséges testük és szeretettel telített lelkük életigenlő örömmel győzte le a megpróbáltatásokat. Dúdolva ébredtek és mosolyogva búcsúztak egymástól este. S a munkában elfáradt férfi és a gyermekkel bajlódó asszony egyaránt érezte az Istent imádó hálát, amiért így összevezette őket az élet. Az első magányos útról soha nem beszéltek. Ilonában most betegessé fejlődött a félelem a temetőtől, mely elrabolta első kisgyermekét. De annál többet gondoltak reá. S az együttérzés tökéletessége most felszabadította őket a hallgatástól. Kisodorta szívükből a sokszor elmondani vágyott szavakat. Mentegetőzve panaszolta az asszony: — Valósággal kiloptátok tőlem ... Pedig akkor vele tudtam volna jönni... Azután már nem .. De negyven év alatt mindig fájt nekem, hogy te egyedül mentél utána... Lehorgasztott fejjel mondta a férfi: — Azóta sem ... Sikoltva tört a kínlódó anyai szívből: — János, hát te is szenvedtél emiatt?! Csak legyintett. — Most már úgyis mindegy... De mindig éreztem, hogy annak az egynek keveset adtunk ... Újra a haldokló ősz aléldozott körülöttük. Beleérkeztek a mába... Mellüket zihálósra fullasztotta az a sok rossz, amit szülői gondosságukért három felnőtt gyermekük adott nekik cserébe. A közeli nagy bánatok bástyája úgy elsáncolta előlük a múltat, hogy nem látták azt az ezer apró örömöt, amit az egymást gyorsan követő, három életerős kis teremtés adott hosszú éveken át. Most csak a legidősebb fiú pénzt zsaroló leveleit, a leány szülőktől elforduló szerelmét érezték, amelyet betetézett az a szörnyűség ... A nemrég nősült kisebbik fiú szava. Az életet újrajáró két öreg felzokogott. Egyszerre fajult szívükbe az a végzetes szó, mely majdnem megállította szegény öreg szívüket. — Beláthatjátok, hogy ez a lakás szűk négy embernek . . . Soha nem is volt jó, ha az öregek együtt laktak a fiatalokkal ... Azt nem kívánhatjátok, hogy mi költözzünk ki. Olgát végzetesen felizgatná az ilyesmi... Legjobb lesz, ha ti kerestek magatoknak valami csendes helyet. Lépéseit elnyelték a nekik átadott szobák szőnyegei. Az ajtóban bizonyosan várta a hallgatózó fiatalasszony, aki így elidegenítette tőlük a fiúkat. A kicsit! ... A drágát! ... Akinek így újra rakták, kicsinosították a maguk régi fészkét, csakhogy közelről nézhessék a fiatalok boldogságát! Nem sokáig nézegethetik . . . Világosan érezték, hogy jogaikra hivatkozva nem szabad itt maradniok. Most már minden óra tovább rombol majd. S ők már úgyis romok között hevernek! Ezért fogta meg János félórával ezelőtt az asszonya kezét. Ezért hívta olyan kérő szóval: — Keressünk hát valami kis zúgot, lelkem ... Az asszony követte. Fásult arcából eltűnt a szín is, ami olyan üdévé tette keskeny arcát. Csak az uccán mondta ki azt, ami úgy rágta anyai szívét: — Hát ez sincs ... Most már egyetlen gyermekünk sem maradt... Akkor állt meg a férfi. S negyven év óta lefojtott kívánság akkor tört szavakba: — Van még egy valahol Ilon ... Az első ... A pici Ilona ... Az mindig jó volt hozzánk ... Az asszony előtt szétszakadozott az a sok fátyol, melyeket a többi gyermek gondja-öröme teregetett a sokszor elképzelt kicsi sírra ... Most maga is érezte, hogy annak az egynek nem adott eleget. Idegenkedő lába rálépett a temetőbe vezető útra. S most már szent zarándoklásnak tekintette ezt a multjárást, amely visszavezeti a legelsőhöz ... A legjobban várthoz! De egy gondolat megállásra döbbentette: — János! Vájjon megtaláljuk? Vájjon nem vette el a gaz?! A férfi már befordult a temető kapuján. Újra megfogta az asszony kezét, hogy átsegítse azon a küszöbön, amely előtt visszatorpant ifjú lába. Buzgólkodva magyarázta: -271 -