Pásztortűz, 1931 (17. évfolyam, 1-25. szám)

1931-07-12 / 14. szám

Első mesterem írta: Kuncz Aladár Egészen zavarban vagyok, ha diákköri emlékeim közül kell választanom. Mintha álmomban nagy kincs­tár boltívei alatt járnék, ahová a felhalmozott éksze­rekre és drágakövekre a színes ablakokon át csodálatos napfény hull. Mindegyik kedves, mindegyiket szeret­ném órákon át a kezemben tartani. Oly rég volt mindez, a világháború oly messzire dobott első fiatalságunk nap­fényes birodalmától, hogy a legkisebb szó, a legelmo­só­dottabb képfoszlány, amelyet ezekből az időkből az emlékezés felvet, jelentős, szinte szimbolikus kontúro­kat kap és leküzdhetetlen epekedést ébreszt bennem a diákélet nagy összhangjai és boldog küzdelmei után. Mintha romok alatt feküdnék, — egy egész ledőlt világ romjai alatt — s a törmelékek közül kilátnék egy messzi épületre, az egyetlenre, amely épen maradt, ahol külö­nös muzsika ütemére gyönyörűséges, hívó és többé soha el nem érhető élet folyik. Ez az épület az emlékek háza. És talán egy épü­letben sem látom annyira megtestesítve, mint a piaris­ták régi kolozsvári gimnáziumában, ahol az első elemi­től kezdve az érettségiig tizenegy éven keresztül jártam. Most is messzi kalandok megtért Ripp van Winklé-je­­ként elmegyek előtte minden nap és szememmel végig­simogatom ablakait. Bejárata a régi sötét folyosóra nyílik, ahol harmincnégy évvel ezelőtt a táskával a háta­mon először léptem át a tudomány portikuszának küszö­bét. Tetején áll még a kis torony, amelynek harangja primuszt kongatott... Alázattal állok meg a régi ház előtt, mint Odysseus az alvilág bejárata előtt s vágya­kozó szívem vérét öntöm áldozatul, hogy az elmúlt élet árnyai feltámadjanak. Ma csak egy kedves, felejthe­tetlen alakot hív vissza képzeletem a lila elysiumi me­zőkről, az Erdélyi Kár­oly­ét, aki első és talán egyetlen mesterem volt az életben s aki méltán elvárhatja tőlem, hogy hosszú idő után számot adjak neki életemről, ame­lyet valamennyi tanárom közül elsősorban ő vett ko­molyan számba. Az első találkozásaink nagyon rossz ómenek között indultak. Az ötödikben tanította a németet. Akkor jár­tam először tánciskolába és akkor alapítottuk meg Laczkó Gézával és Pitroff Pállal az első önképzőkörünket, amelynek heti ü­lésein féktelen ambícióval működtem közre. A szerelem és az irodalom kissé elvonta figyel­memet a komoly tanulmányoktól. A németet különben sem szerettem. A piaristák nem nagyon nevelték törté­neti szemléletünket pro-Habsburg irányban. Erdélyi Károly azonban nagyon szigorú tanár volt. Emlékszem, hogy milyen éktelen dühre fakadt, amikor tízszeri is­métlés után azt mondtam, hogy gesehen és nem gesehen. A vége az volt, hogy kettőst adott a németből annak el­lenére, hogy mindig úgynevezett színjeles tanuló vol­tam. (Mások hozzáfűzték: és annak ellenére, hogy fö­l 1926-ban olvasta fel az öreg diákok ünnepélyes talál­kozóján, igazgató fia voltam. Ez azonban nem áll meg. Volt öcsém, akit a piaristák elbuktattak,­ így Erdélyi Károly között és köztem belső érzelmi életem síkján bizonyos kelle­metlen feszültség állott elő, amelyről minden valószí­nűség szerint csak én tudtam. De nekem azután annál kellemetlenebb volt, mert első pillanattól kezdve na­gyon szerettem és nagyon tiszteltem Erdélyi Károlyt. El kellett könyvelnem magamban iránta való érzelmei­met, mint soha viszonzást vagy kitüntető észrevevést nem találó érzelmeket s ez meglehetősen fájt. Hatodik­ban már a jószívű és gáláns Ried­y Károly tanította a németet s ez visszahozta újra a jelest. Erdélyi Károlyt már csak igazgatói állásának piedesztálján bámulhat­tam és szerethettem tovább. Nagyszerű szónok volt és az iskolai ünnepeken szép, okos dolgokat mondott. Azon­kívül tudtam, hogy milyen kitűnően ismeri a német és északi irodalmakat. Titkos, mindenre kész párthíve vol­tam és nem győztem eleget lázongani amiatt, hogy nem hívják meg a kolozsvári egyetem német irodalmi tan­székébe. Voinovich Géza Magyar Passiójának ünnepi előadása Szegeden. Lehotay Árpád, mint Krisztus.

Next