Pásztortűz, 1939 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1939-06-01 / 6. szám

8. 9. 10. 11. 12. 14. tudományos s hűvösen tárgyilagos előadásmodora mögül a tárgy odaadó szeretete érzik; a módszeres feldolgozás következetessége, gazdag bizonyító anyaga s temérdek szövegvilágosító képe mégis érdekfeszítői olvasmánnyá te­szik művét. Bennünket, erdélyieket különösen érdekel e könyv, hiszen rengeteg adatot közöl a fejedelemség s a gubernium-korabeli ötvösség művészetének gazdag tár­házából. Hlatky Mária a múzeumokban s a magánosoknál ta­lált s országszerte szétszórt emlékanyag adatait ritka buzgósággal gyűjtötte össze s beható tanulmányozása nyomán egységes képben rajzolja meg a magyar gyűrű művészeti fejlődését. A honfoglaláskori jó­leteteknek még nincs kifejezett magyar stílusuk. Az Árpádok alatt azon­ban már nagy haladást látunk: a gyűrű kiemelkedik alá­rendelt szerepéből. Az őshazából hozott motívumok szí­vósan továbbélnek, még a XIII—XIV. században is. A keleti, bizánci hatás e korban igen erős. Innen származik a duplakereszt motívuma s a rekeszes zománc divatja. E stílus legkorábbi s egyedülálló emléke a Nemzeti Mú­zeum nevezetes „királyfejes“ gyűrűje (l. kép). A XI. századi tömör, nehéz aranygyűrű fején királyi koronát viselő, bizantinizáló modorban vésett, gyönyörűen zo­máncozott arc látható. A szerző a mű beható vizsgálatá­ból arra az eredményre jut, hogy egy Bizáncot járt ma­gyar mester alkotásával állunk szemben. Az Árpád-kori ékköves gyűrűk legnevezetesebbike a kalocsai aranyle­let, amely heves vitákat váltott ki a szakirodalomban. A topázos gyűrűt a szerző is Asztrik érsek­ (a szent koronát hozó főpap) gyűrűjének tulajdonítja, míg mások egyik utódjának, Győri Saul érsekének tartják (2. kép). A sok­féle alakú köves gyűrűk közül ovális cabodhon-köveket is foglalták aranyba (3—4. kép). Az Árpádkorban már általánosan elterjedtek a pe­csétgyűrűk (a legkorábbi felbukkant darabot Kálmán királyénak tartják). Köriratos, címeres, ornamentális jellegű, de főképpen emlős- és madáralakos gyűrűket is­merünk e korból. Embert csupán a Nemzeti Múzeum „Janus“ feliratú, szakállas férfiarcot mutató gyűrűje áb­rázol (5. kép). A XII. századi emlék Janusé, Kálmán és II. István királyok nádorispánjáé volt. Bizánci hatásra mutatnak az életfát, Isten-fát hordó gyűrűk; érdekes pél­dájuk a 6. képen bemutatott darab a túlzottan stilizált fa mellett álló alakokkal. Elgondolásban hasonló az a Gyöngyösről előkerült aranygyűrű, amelyre egy bizánci császárpár között álló Krisztus-alakot vésett a művész. A XIII. századi gyűrű megfelel a román kor stílusának. A kor ornamentális pecsétgyűrűi között a csillaggal és a félholddal díszített, kettőskeresztes gyűrűk válnak ki. Egyik legszebb példájuk a Nemzeti Múzeum „Anulus Pauli“ köriratú aranygyűrűje (XII. sz., 7. kép). Aligha­nem Pál kalocsai érseké volt III. Béla idejében s a ma­gyar ötvösség magas fokát s kifinomult ízlését tanúsítja. A félholdas és csillagos gyűrűk szép példája a 8. képen 285

Next