Pásztortűz, 1943 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1943-01-15 / 1. szám

ERDÉLYI IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT XXIX. ÉVFOLYAM­A 1943. JANUÁR 15. 1. SZÁM. HAZA ÉS NAGYVILÁG CS. SZABÓ LÁSZLÓ KÖNYVE »író az író legnagyobb farkasa. A keresztfán is azt nézi, nincs-e a spon­­gya a másik ajakán? Jobban fáj neki más ajkán a spongya, mint a maga testén a legerősebb lándzsadöfés. Lenn folyik a kockajáték. De a koccanás nem hallatszik föl a magasba; a meg­feszített író a szomszéd kereszt felé hallgatózik.« Tömény képecske, mely mögött egy kor és egy kórkép húzódik meg; önma­gába zárt kis világ, amit ábrázol, nem tudjuk Munkácsy lendületes ecsetjére valló méretben elképzelni. Ökonomikus és pontos kép, mely élénk, olykor szinte rikító színekben állítja elénk alakjait; ezek az alakok négy év imponáló ter­mésén, harmincöt tanulmányon, har­­madfélszáz oldalon át sorakoznak egy­más mellé. Jellegzetes színfoltok, kép kép mellett: Breughel emberkéi és cse­lekedeteik. Nem az írásokban esetleg szereplő személyekre gondolok. A mon­datok villannak elbájoló képszerűségben elém Cs. Szabó prózájában. Ez a kép­szerűség, mely minden mondanivalóján átüt, Cs. Szabó László legjellemzőbb és elsődleges kapcsolata a világgal. Egy hijján húsz esztendeje élek Ko­lozsváron, mégis az ő szemén keresztül vettem észre, hogy »Kolozsváron Má­tyás király híres bíró-táncoltatása óta örökké fát vágnak.« S a kötetlen spon­­táneitás, mellyel e képeket egymáshoz illeszti, a kapcsolat, mellyel olvasóját magához fűzi. Versnél is kisebb darab­kákban villan elénk e számtalan kép: világért sem mozaik, mert minden da­rab önmagában is figura. Ha semmit nem tudnánk róla, csak a világgal és olvasóival való természetes kapcsolatát, megéreznék a Latin-Eu­­rópa fejezetek minden mondanivalóját. A gáttalan társításnak ez az adomá­nya egyedülállóvá avatja magyar író­társai között, akik, ha asszociálnak, meg-nem-emésztett német középiskola kultúránknak hála fogalmakat toldoz­nak ,s nem villanó képeket. S bármily ellentmondásnak hallatszódjék, ebben a latinitásban, ebben a gáttalan öm­­lésben érzem legmagyarabbnak, mert a bugyogás ritmusa magyar ritmusnak tűnik fülemben, s a ritmikus kultúrák kedves és jóízű kezdetlegességét sej­­dítem néha nála. A képeknek buzgása a gyakorlat folyamán technikává és műfajjá válik. „A láng nem áll dara­bokból ... — írja, s ez még csak egy­szerű és megdöbbentően igaz kép. De már a párisi Citéről írott mondata bo­nyolultabb harmóniájú: „Talpalattnyi hely, de három évszázad irodalma, tu­dása szorong rajta, mint egy sarkvi­déki madárszigeten.“ A zsúfoltságnak e plasztikus képét már zsivaj követi tudatunkban, rikácsolás és csárogás; az az irodalom és tudás, melyre így késztet gondolni, nem a negyven hal­hatatlan rációja, és nem a Goncourt­­díjas irodalom, hanem az élet, még­hozzá „irodalmi“ élet; e madár-hason­lat mögött egy Rimbaud sor kavarog az olvasó gyomrában.

Next