Pásztortűz, 1943 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-15 / 1. szám
Ez az írástechnika távlatokat nyit egyfelé, de veszedelmeket zúdíthat másfelől gazdája nyakába. Kolozsvári udvarukon ...,,az árvácskák kínai színész-maszkban mérges mongolvezért játszanak.“ — Milyen tökéletes ez a kép annak szemében, akinek megadatott a breugheli képlátás kegyelme s aki emellett a kínai színészet rituális groteszkeit is ismeri, valamint a délkínai maszkokat, és a mongol vezérek kapcsolatait a kultúr-kínával, s emennek színpadi és templomi szertartásokon való lecsapódásait... Hányan ismerik? Vájjon hányan versenghetnek műveltségben és olvasottságban az íróval? Nem csupán magának ír, tehát meg is kell értetnie magát. „Szivárványló“ stílusról ír, ha jól emlékszem Adyval kapcsolatban; az asszociációknak ez a tűzijátéka is veszedelmesen hasonlít a szivárványhoz; talán az ívelése kevésbbé majesztétikus, talán hirtelenebb az elmúlása, mert kisebb görbékből áll, de a „könyörtelen gondolkozásnak“ jócskán ad alkalmat gimnasztikára. Cs. Szabó prózájának tartamára olyan lelkigyakorlatot kell tartani, mint amit az „Ulysses“ egy részletének fordítása előtt végeztem, mielőtt háromrét szublimált asszociációs rétegein keresztül átrágtam magamat vélt mondanivalójáig, melyről nyilván soha meg nem tudhatom, hogy egyezett-e a szerző ideájával. Amit Adyról ír, veszedelmesen horzsolja a saját bőrét: „világosan gondolkozott, de olykor homályosan szólt...“ Párhuzamként, ime elsőnek a legnagyobb botlott nyelvemre, jóllehet Cs. Szabó prózája, egyik magyar tangense az angol irodalomnak korábbi prózaírói táján érinti a Szigetország köreit; Charles Lamb, Defoe, vagy még inkább Addington jut eszembe. Az ő karcolataira emlékeztet ez a vívóstílus, melyben az intellektus szolgálatába állított kifejezések leggyakrabban egy-egy gondolat testére szabott, elvehetetlen és toldhatatlan egyetlen mondattá csiszolódnak, ki-bekezdésekként megannyi szellemes és vígan csattanó megállapításba csúcsosodva. „Az államférfiak feledékenyebb megváltók, mint Krisztus“ — „Nehéz Cincinnátusnak lenni ,ha mindenki Nagy Sándor lehet“ — „Pásztornak lenni szebb, mint prokonzulnak.“ — Ezek a csattanó és tömör megállapítások igazak s — most azonban mint az író-művész eszközeit tekintsük őket csupán. Élességük már szinte szavakra korlátozódik, nem is egyszer kisajátítani szeretnék valósággal a kifejezéstt: „Az életformák forradalma felőrli bennünk az emberszabású életet..Az egyetlen és plasztikus jelzőbe Carrel egész kötete belefér. Itt már egyetlen szó, ami másutt még teljes mellékmondatot igényelt. Szükségtelen talán mondanom, hogy ez a mellékmondat legtöbbször ártatlannak tetsző gyilkos oldalvágás, melyet igazában csak a többi író-szpadasszinok képesek igazán értékelni, „ön az igazi latin“ — idézi az ismert jelenetet Benes és Bratianu között — „A jelenet beillik Lafontainebe“ ... fűzi hozzá. Gyilkos grimasz, mint a Breughel kuporgó parasztja a Golgotha jelenet sarkán. E a szatirikus véna is egyre töményebb oldattal mérgez. „Tikkadt ember“ — írja két szóban Maratról, s ezzel disszertációknál nagyobb, freudi terhektől sötét hátteret épít mögéje. Ám a virtuózkodás csábítással terhes mindenkor, s bajos a csábításnak ellene állnia annak, aki ennyire szívvel-lélekkel nézi a világot, s aki a latinban lényegesnek és nagynak azt látja, hogy benne és előtte „a természetes és ésszerű egyek ...“ Magávalragadja a zsonglőrködésnek az az irigylésre méltó fajtája, melyet fénykorában commedia dell’artenak neveztek. Bukfencet vet,élyezi, hogy igazi mondanivalóját azok pillantják meg e mozdulat örvényében, akik nem a könyörtelen értelem szabálya szerint követik furcsa gimnasztikáját. „Mirabeau ismerte egy kicsit az angol irodalmat, vagyis megvesztegethető és haladó szellemű volt , „vagyis“ szó a grammatikai magyar nyelvben egy logikai sor következtetését kapcsolja a premisszához, logika szerint abból, hogy valaki az angol irodalmat ismeri, ko 2