Pécsi Figyelő, 1882 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1882-01-07 / 1. szám
___ At—.—■ * Előfizetési dij: íj portán rigy I^tcsitt házhoz túliké: ; ,gíi, ím 5 írt, Klirre 2 (rt 50 kr. ngjed érre 1 Irt 50 kr. L E fl y a t t z & m 10 kr. ) Higjileitr minden szombaton ;í Eines szánok kaphatók Weidinger N. ‘ könyVk®r* (8a4ehónyitár.) 22. 6^rfol^aa^CL. Pécs, 1882. január ién. C/'f/5 - 7 ** UOtl ^ PÉCSI FIGYELŐ. 11 Szaxbanadel Iroda.: Ferencziek utczája 44. sz. I. emelet, Kéziratok vissza nem küldetnek. ■ « A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal őr a városház épületben, UH János őr a budai külvárosban, Böhm C. F. fir a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. 1-s© szám-Hirdetések árafré Egy ír hasáboc petit ser elmegjelitéseért í kr., 3-siori v. £ lO-aerertttr. fixetendi. — Mikr_ hirdetés után 30 kr. bélyegdij té tendö. A nyilttár 1 petit sora lOv£l A hirdetési dij előre ízetandi.i_ Kiadó hivatali Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferenciek templomának átellenében. Politikai szemle. Szünetelvén az országgyűlési tárgyalások, a figyelem az új évi üdvözlet felé fordult, mellyel a kormánypárt a kormányelnököt rendesen megtisztelni szokta. Ilyenkor azután el szokták mondani egymásnak mindazt, amit maguk sem hisznek, de a római angolok szerint szeretnék, hogy elhigyje a jó magyar nép s bizalommal eltelten adja oda ingét is a kormány rendelkezésére. A kormánypárt tehát — Csáky László gr. t üdvözlő küldöttség vezetőjének szavai szerint — megnyugvással tekint a múlt évek sikerére és a pénzügyek fokozatos rendezésében bízik!— No már az együgyüség nagy foka kívántatnék hozzá, hogy ezt elhigyjük. Tisza Kálmán párthíveit a bajtársi jó viszonyra, áldozatkészségre, a vádak és rágalmak békés tűrésére hívta fel. A pajtási jó viszony tartja fenn a pártot, Tisza eszélyesen tette, hogy első helyen ezt ajánlotta híveinek, meg is tartják, amig csak lehet. — Az áldozatra is készek, ha azok nem az ő tárczájukat terhelik vagy legalább is nem nagy mértékben, a vádak és rágalmak tűrésére pedig amúgy is kénytelenek, lévén a Tisza ( ■)r 'maknak nevezett állítások legna- többen meztelen igazságok, mik, (■ se is czáfolhatók. a r-ii.séges tűrésből tehát kénytelen sj’ nálnak maguknak kereszténél r*-vdl ! i rsággyülés mindkét háza az év ]■ ^ napján rövid ülést tartott és ezeken i tér'i ,tk-- kon átesett szentesített törvn.gaz.lat .köttettek, . _ . A pénzügyi or'Orság tagjai január 2-in indultakel Fiuméba b ;-y ott a, államköltségen emelkedő ki-ér építményeket megszemléljék. A Mpv.soiu.. 5-án érkeztek a kikötővárosba s egy r.-pi időzés után visszatértek Budaligetre. Nehányan közülök Fiuméből Abhasába is átrándult.-Z hogy e bájos helyen ayüló Simonyi - képviselőt meglátogassák, ki rongált tészsége h helyreállítása végett ott tartózkodik. Külföldi szemle. Ali Nizami pasát Resid bey kíséretében elküldte a szultán külön megbízatással a berlini és bécsi udvarhoz. — A szultánnak ezen benső bizalmasai mindkét helyen legszivélyesebb fogadtatásra találtak, annyi bizonyos, hogy küldetésük legalább fő részben czélhoz vezetett, ezen czélt azonban inkább csak gyanítani lehet most még, mint sem következtetni. Azt írják, hogy a szultán birodalmát az orosz kegy és gyámság alól felszabadítandó, a német és osztrák-magyar jó hajlandóságokat kívánta magának azzal biztosítani, hogy minden elhatározásaiban e két szövetségek nagyhatalom tanácsait követendő, kivált nemzetközi kérdésekben, viszont megnyerte volna az oltalom ígéretét szuverén jogának megtámadtatása némely eseteiben. — Annyi bizonyos, hogy a küldetés komoly és fontos dolog körül forgott. T Á H_O 1 A» A fővárosból. Fényes bérház a nagy fővárosban, Nékem is van benne kis szobám, Temetés van, beszállong az ének Fényes bérlak, fényes udvarán. Vajh ki halt meg? Isten tudja hogy ki, Isten tudja mennyit szenvedett, Isten tudja, merre van hazája, Élők, holtak itt idegenek. Anyja volt tán . . . s lesz-e ki megírja, Hogy halott már, a kit szeretett. S ki talál meg e nagy temetőben, Jelöletlen, árva sírhelyet ? Senki, senki ! Szivem összeborzad, S menekülni vágyok innen, el, Hol imádság száll, könny hall érettem, Oda, hol vad rózsa nyíl felettem, Ha nem is jut fényes síri jel! Gáspár Imre. — Mert .... mert .... de m ég most üti a nyolczat, megyek a teádat megcsinálni. Béla magára maradt a csendes szobábán. A láng is enyhébben lobogott a kemenczében, s a szikrák sem tűntek képzeletében oly pajzán koboldoknak mint előbb. Ő is nyugodtabb lett. Nyugodtan gondol az elmúlt időkre, a zajos napokra, verőfényes égre, viharos perczekre. Megnépesül a szoba magánya. Az illatos czigaretta sűrü füstjének árnya szeszélyes alakokat rajzol a hófehér falon. Mintha ismerős alakok volnának azok! Itt jogász korából a vidám czimborák, ott az elzárkózott tanuló, majd a megyei aljegyző, a székvárosi bálok magasló alakja, ott egy szép asszony, kiben egy bálban lett szerelmes, kiért elhanyagolta barátait, hivatalát. Párbaja épen jókor jött, mert legalább a közrészvétet biztosítá, s maga a szigorú törvényszéki elnök is lerándult e csendes faluba, hogy hogyléte felől tudakozódjék. Az elhanyagolt barátok sorba meglátogatták, csak ő nem jött, kiért vérét oly örömest ontotta. És íme, mintha a földből nőtt volna ki, előáll egy kis cousine, odaadón ápolja, észre téríti és talán szereti is. Egy drága teremtés, kire azelőtt rá se nézett, meg sem ismert . . . Minden látogató közönyös volt előtte, pedig nem egy beszélt a mulató Váradynéról, nem sejtve, hogy a csacsogás alatt úgy ül Béla ágyában, mint akinek kést forgatnak szívében. Csak ez a kislány hallgat e tárgyról, s beszél vidám dolgokat, tréfás jeleneteket a nőnövöldei életről, hamis lányokról, félszeg gouvernante-okról. Elvonja kedves csevegésével figyelmét, szórakoztatja. Annál meglepőbb volt, hogy ma előáll és egész este e szívtelen asszonyról beszél. Hogy tudott meg mindent, az előbb megfoghatlan volt, most már érti. Itt volt betegsége alatt a csacska Kalpog is, attól nem volt nehéz kitudni mindent. „Talán attól fél a kislány, hogy felüdülésem után visszatérek ama csalfa nőhez? Int, óvni akar, miért? Balga szív, ha te nem találod ki, akkor nem is fogod viszontszeretni. Ha tán nem is leszek szerelmes bele, de ha barátnőm lesz!“ Ezt mormogja magában ott a hűlő kemencze előtt. — Megjöttek az újságok kérem ifjút, a posta elakadt a kátyúban, és azért érkezett ilyen későn — szólt a belépő Tamás kocsis, újságokat és leveleket adva át. — Jól van Tamás bácsi, de most mondja meg, hogy rakjanak a kemenczébe, mert különben kialszik. — Ki lesz az ifiuram, em parázs kell. Rakhatunk rá rá' egyszer kialudt. .... Igen bizony, a szerelem lángja, hiába szítjuk, nem gyűl az meg többé. Azután felbontja az újságokat. Először is a megyei közlönyt olvassa át. Érdekkel olvas el minden legkissebb hírt, még azt is, hogy a Benczehajdu kificzamította a lábát, s hogy az öreg Sára kofának, az ő egykori dajkájának tömött libáit ellopták. Egyszerre meghökken, és egy czikket kétszer is elolvas. Szólt pedig ez bizonyos .............ról, kiért pár héttel ezelőtt párbajt vivtak, s ki most egy huszár főhadnagygyal megszökött. S az újdonság oly pikánsan, annyi ügyességgel volt megírva, hogy még ő is elmosolyogta magát. „Na elfoszlott álmok, kilobbant szikra, elhamvadt szerelem!“ már most csak ez a nóta járja, mormogja magában, s gyönyörködve nézi, mint nyaldossák uj lángok a felüdülő hasábokat s a kemencze oldalfalait. Tamás épen egy tüskét vet a tűzre, azután jóéjt kívánva kiballag . . . Megint magára maradt. Székét egészen a kemenezéhez húzza, és újból elgondolkozik. Most hát az utolsó kötelék is elszakadt, mi ahhoz a nőhöz fűzte. Hát nem szakadhatottvolna előbb? — Itt » ‘«a, idd meg forrón, rumot ae elé, szólt az épen belépő kisebb unokahúg. — Makis asztalt a kemen-10. (2—1) Begyógyult sebek. — Rajz. — Irta: Mészáros István. (Folytatás és vége.) — És miért érdekelt oly nagyon sorkom? .... Nos nem felelsz? Lenkém kis húgom!? A varsói templomi szerencsétlenség következtében bekövetkezett zsidóhecczek három napon keresztül tartottak, s kiterjedtek a kisebb és nagyobb üzletek kifosztására éppen úgy, mint a magánházakra, s volt közbe véres verekedés, gyújtogatás is. Mit a csőcselék az első nap megkímélt, azt másnap elpusztította, s mig az első nap csak boltokat rabolt, másnap behatolt a magánlakásokba is. A szerencsétlenség előkészítő okát illetőleg kiderítették hogy ez az orosz bujtogatók műve, hogy ugyanazon időben, mint a szentkereszt-templomban, fölhangzott a „tűz van“ kiáltás a dóm-, János- és Károly-templomban is, anélkül, hogy nagyobb rémületet okozott volna. Kiderítették azt is, hogy a zsidóhecczek a város több pontján egyszerre törtek ki a templomi jelenettel együtt. Kiderítették, hogy a műhelyekben régóta készültek a hecczre, s szándékosan választottak egy ünnepnapot napjául, hogy annál nagyobb mérvű legyen a zavargás. De az is bizonyos, hogy az orosz hatóság a dühöngő népnek segédkezet nyújtott őrjöngő tettéhez. A rendőrség összesen 1600 egyént fogott el, de ezek között, 450 tolvaj, 750 iparos tanonck volt, 12—18 év között, a maradék pedig napszámosokból és csőcselékből állott. Ilyen ellenek segélyével készítették elő a nihilisták a zsidóheccet. Mindnyájan megegyeznek abban, hogy ha mindjárt vasárnap a hatóság erélyt fejtett volna ki, az egész zavargás elfojtatott volna. Az okozott károkat 5 millió rubelre becsülik. A jellemről I. A tücsök egész nyáron át dalolt, gondtaanul, nem törődve sorsával, és a jövővel. A hangya dolgozott, amig dolgozhatott, s éléskamrájába minden téli szükségletét beszerezte. Télen a mi tücsök barátunk megéhezett. Hiába kérte aztán hangya szomszédját, segítsen állapotján. „Te az egész nyarat munkátlanul elczkzelted. Tulajdnítsd magadnak, hogy most koplalnod kell“ volt a hangya felelete. Ez a mese minket is illet. Napjainkban a könnyelmű tücskök száma túlhaladja a dolgos, előrelátó hangyákét; jobb szeretjük a tücsök geniális, bár legkevésbé praktikus életbölcsességét, a hangya gyönyörtelen, de nyugalomhozó szorgalmánál, egyszóval: korunkban több a kedély, mint a jellem. Századunk elpuhult gyermekei ezt nagyon is tudják, s szinte közhellyé vált már az a jellemtelenség az a bélyeg, mely a demoralizácziónak és blazirtságnak szabad forgalmat enged, s hogy a „nem bánom“ féle rezignácziók megölik a régi erkölcsöket. Ezek nem csak puszta ráfogások, hanem korunk jellegét konstatáló erkölcsprédikácziók. Természetünk vággyal beszélni arról, aminek híjával vagyunk. Mennél lazább a morális élet, annál több az erkölcsi bíró mennél kevesebb a tett, annál több a szó. Egy minden izében romlott időszak írója „Seneca“ bármely imádságos könyvnél többet moralizál. Jago, Biberach csupa erkölcsi sentencziával ámitgat bennünket, és a tolvaj bármely becsületes embernél jobban felháborodik, ha nevén említjük mesterségét; a beteg az egész eget, az aggastyán az életet, a jellemtelen a jellemet emlegeti legtöbbször. Hanem a legkevesebb tudja mi az a jellemtelenség. A jellem e világ piaczán, mint pengő arany és ezüst pénz jön forgalomba; a jellemtelenség rongyos bankó, melynek értéke nulla, a közvélemény kufárja nem ad érte semmit. A jellem fogalma annyira beleolvadt az erkölcsiség eszmélyébe, hogy sokan ezzel egy jelentőségűnek tartják, amiből aztán az ellenmondások qui pro quok összevissza kuszált gombolyaga keletkezik, melyet a legügyesebb kéz is alig képes legombolyítani; ketté kell vágni, mint a gordiusi csomót. A lélektanre 11 év alatt szilárd akaratot, szabályok, elvek szerinti elhatározást, állandóságot, határozott ezek felé irányzott tevékenységet ért. E meghatározás helyes és igaz, röviden elvkövetésnek vagy férfiasságnak is nevezhetnék a jellemet, mely lényegében azonos Petőfinek a „Ha férfi vagy légy férfijében elmondottakkal. De morális értelemben a jellem annyira viszonylagos fogalom, hogy ha mélyebben vizsgáljuk lényegét, megütközünk ama balhiedelmünkön, hogy a jellemtelenséghez mindig bizonyos keserű utóizt, a jellemességhez pedig dicskoszorút gondolunk. A jellemes ember még mindig nagyr , rosszul állhat morál dolgában, a mint vie , a „jellemtelen“ a legnagyobb erkölcsi problémákat is szíve mélyéből átérezheti. Lehetnek valakinek erkölcsi szempontból kárhoztatandó elvei, melyekben bizonyos férfias szilárdságot tanúsít, s másrészt lehet a jóban is, határának átlépése nélkül ingadozni. Hisz a jellemtelenség a szó legtágabb értelmében véve nem egyéb, mint az egyéni pillanatnyi érzelmeknek fölülkerekedése az akaraton, bizonyos lelki puhaság, melyet többnyire a jószívűség melege hoz olvadásba. Ez a lágyszívűség jellemzi a nőket, s azért a lélektan megtagadta tőlük a jellemet, s mi az „ehret die Frauen“ költőjének felkiáltását viszhangoztatjuk, mi meg ezen igazságot elismerjük. Erős meggyőződésünk, mert tapasztalásból tudjuk, hogy a nő ha jellemes, (a. m. férfias, elvkövető, hajthatatlan) mint a hullámok közé dobott kavics, környezetét felzavarja természetes nyugalmából és a kedély csillogó habfodrait megrabolja kristály tisztaságuktól. A jellemes asszony kivetkezve nőiességéből rideg-hideg szoborrá változik, vagy megvalósítja, hússal és vérrel veszi körül a mythologiai Medúzát. A „Niebellung“ ének Krimhildája, ki hosszú éveken át rettenetes szilárdsággal várja hoszszú terveinek megvalósulását, jellemes aszszony, de egyszersmind szomorú paródiája a női szendeségnek; nők férfiak egyaránt irtóznak tőle. A nőnek első és örök hivatása boldogítani környezetét, vigasztalni családját a nehéz napokban, és azzal eggyütt érezni a boldogságot. Egy szerető anya egy gondos hű feleség, s egy vidám takaros háziasszony e világ legbájolabb jelenségeinek egyike. Ez a női ideál legragyogóbb színeiben, melynek képe mindig fölmerül lelkemben, ha Evette Friderikájára vagy Saroltájára gondolok. A szelídség, a szendeség, lágyság, hűség egy szóval a gyöngéd kedély és e lelki szépségeket a jellemes ember merev állhatatossága többnyire nélkülözi — teszi a nőt bájolóvá. Valóban apológiáját mondjuk el, ha azt állítjuk, hogy a nő nem jellemes. — A jellemes ember szive szikla, mely daczol a vihar szilaj zúgásával, nem terem virágokat, rideg, barátságtalan és az édes dalú csalogány helyett sasok fészkelnek fedőzeteiben, a jellemtelené egy gyorsan elsikamló, virágos party patak; egyik habocska a másikat nyomja el, örökös mozgás, változás egész pályája, de napsugaras habfodrai azért felüdítik, felfrissítik az egész vidéket és bennük tükröződnek a tündöklő fényes csillagok. A jellemes ember lelkületét bizonyos kivár, sokszor érzéketlen egyhangúság hatja át, és ez nem is az ősz fájdalmatlan, méla enyészetéhez, hanem a hideg merev, bár egészséges téli verőfényhez hasonlítható. A jellemmel nem ritkán feszesség, pedantéria, van egybekapcsolva, mely a kedélyt szárazzá teszi, s az akarat hatalmával leigázza a belátást. A nem jellemes ember viaszszive a rosz benyomások mellett a jókat elfogadja; a jellemes márvány melyet eltörni igen, de meghajlítani nem lehet. A jellemes merev, a jellemtelen ruganyos szívvel bir. Az erkölcsös jellem sokszor impozáns, kedves, vonzó azonban csak az lehet a kinek kedélye van. A férfiúnál szeretjük, ha küzd elveiért a nélkül, hogy e küzdelemben elcsüggedne, ha homos eszmék valósításán fáradozik s meg inen szűnik az egyszer irányba vett czél felé törekedni. Az elcsüggedés a lágyság könnyei nem férfihoz illők. A „Síró katona nevetséges“ de az érzéketlen asszony visszatasztó. Revitzky Gyula. Mégis mozog???!!! Hát biz én kérdőjelt teszek ez után a nagyon ismert, — és gyakori czim után! — Mégis mozog, — mizeg-mozog, — mindig mozog, — minden héten mozog! ugyan micsoda masinája lehet az a jó teremtőnek, mely mindig mozog, és sohase indul meg?! Omen, — Nomen, — malum omen! nem tudjátok a sorát annak a masina meginditásánakl gyarló gyerekek vagytok édes ecséim mind! szőtték — fontok, — megtárgyaljátok a dolgot oly apróra mint, az egyszeri szolgabiró, a patkóló huszár kovácsból járási állatorvossá rukkoltatott hajdani Fodorral a dráva-révi marhapénz szedést! 's..........? annak sikerült, néktek nem. — Higyjétek el édes ecséim, már engem is csak rettentő hitvány embernek tart ez a ti drága, mindig mozgó embertek, de mégis többre tart, mint titeket, — mert engem legalább még az aderjásidanijancsi elé helyez, — titeket pedig utánna, — pedig hát bizony mondom, hogy sajtó szájából hallottam, hogy az aderjásidanijano mi a leghitványabb ember az egész járásban, hanem ti . ...? ti még az után következtek jó előtte! — Ez úgye képtelen embernek, — vagy is mit beszélek ? . . . képtelen mondásnak látszik előttetek, mert hisz megtapasztaltátok, hogy az olyan ajánlommaga mnagyalásszolgája-féle I ember mint az a hires aderjásnál ' jan esi, igen grata persona drág!, mindig mozgó masinátok előtt?! —Igém is, meg azt is, még elösmer minek, de titeket ? .. . . épen se — A múltkor is, midőn meglá'P01!, b-vel szidta az istenieket, és nagyon kínálta, sőt szégyenlette, hogy ilyenerekkel, mint ti kel isme, farkasszemet néznie! mert ti úgymond — nem vagytok semmi egyebek, mint eszközök más kezében,gondolhatjátok — mert hisz az ő hétköznapi és vasárnapi, úgy sátoros ünne kifejezéseit jól ismerhetitek, — hogy m epithetonokat ruházott rátok)! ez a fixa ideája, hogy az az úr, — a kit a főispánnál díszelgett díszes deputáczió vezér pátere, — vagy akarom mondani vezér urüje — a megye m eph istójának nevezett , az bérelt ki benneteket 8 ellene. Ez mind semmi! „G’sindl azt egész vármegye“ (ipsissima verba), ezek a „pécsi fütyülésbe mozgatók is mind pimasz, bitang, hitvány nép, — (nohát! hisz ismerhetitek már az ő miveit kifejezéseit!) hanem az a!............hanem az még most nem mondom, — lesz még elég idő rá, kell ennek a mi jó lapunknak még sok tárczatötelék, — majd rendén, sorján megírunk mindent! — Hanem hát én is ezudar ember vagyok, hogy ekképen kipetyegem azokat a titka baráti nyilatkozatokat, a miket a ti mindig mozgó drága masinátok megsérült szivének búsult gerjecezésében nekem elpaneszkodott! Nem ió helyén van ez, — mert ha az ember ezt a kipetyegés mesterségét gyakran folytatja, akképan jár — ha a szó iogiai ils ei nyének kiben-kiben minő haszon és mrtékben levő tulajdonképességéről van szó — mondom, akképen jár, mint az egyszeri szolgabiró, ki is — az előtte parázna élet és házasságtörés miatt kipanaszolt a falusi embert nem meré megbírságolni vagy bezáratni, mert az nyilván megmondá neki, hogy ha a tekintetes urnák szabad tisztességes felesége mellett ágyas személyt tartani a háznál, tehát nekem is szabad, mert a törvény előtt egyenlők vagyunk! Hohó! jámbor atyámfia! gyere csak, majd magmagyarázom én neked azt a törvény előtti egyenlőséget úgy, mint a Körössy Pista bácsi 1848-ban, csendbiztos korában megmagyarázta az aderjási embernek, — azaz, henczegett az atyafi kegyetlenül a siklósi vásárban, a biztos hogy tisztességesebben viselje magát, atyafi egy hanggal feljebb kezdte, azaz, midőn a biztos G-ből beszólt, a pógártárs A-ből kezdett rá válaszolni, s azt mondá, hogy: nekem nem parancsol az úr, mert az úr is olyan ember mint én, még én is olyan vagyok mint az úr, mert most ez gyütt ki az törvények sorában, hogy mindnyájan egyenlők vagyunk! — Erre aztán Pista bácsi rákezdte a következő — Ne fáradj, nem kell tea, tedd le kedvesem. — Mi lett Béla ? Talán lázad van ? Arczod ég, s szemed oly különös fényben ragyog. — Igen, lázban vagyok, csakhogy a láz nem fog emészteni. Tedd le azt a csészét, és ülj le ide mellém. Egészen, így. A leányka féltve emeli fel pillantásait Bélára, és kérdőleg nézett rá. — Hallgas meg, nem leszek hosszadalmas. Volt egyszer egy ifjú, ki lidércz után futott. A lidércz az ingoványba csalta még egy lépés és baj vész, de szerencsére a vészes hely előtt összerogyott, és nem bírt tovább menn Fájó nézéssel csügg a mindinkább távzó, tovarebbenő lidéreten, melyet a mint könytös homélyos szemei láthatják, többen követnek. E lidérethajhászó ifjú most felgyógyult, sebe ép az is melyet szivén ütött a bánat. Meg tudta, hogya lidércz tüze szétlobbant, s a pocsolyába haltak üszkei. S most szivének egész melegével ahhoz fordul, ki őt az elesettet, magához véve, ápolá, is talán szereti is. Lenke arcra égett, s szive úgy dobogott, mintha ki akarna szökni kelléletül —• Édes kis okos húgom, szereti barátnőm, gyöngéd ápolóm, szabad lesz téged ezután más néven is hivni ? — Szabad szélt a lányka alig irhatóan. trvenvstrittm. rpawkat'í ‘s.q.1 . • ■■■■n.nvmi no