Pécsi Figyelő, 1882 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1882-01-07 / 1. szám

___ At—.­—­■ * Előfizetési dij: íj portán rigy I^tcsitt h­ázhoz túliké: ; ,gíi, ím 5 írt, Klirre 2 (rt 50 kr. ngjed érre 1 Irt 50 kr. L E fl y a t t z & m 10 kr. ) Higjilei­tr minden szombaton ;í Eines szánok kaphatók Weidinger N. ‘ könyVk®r* (8a4ehónyi­tár.) 22. 6^rfol^aa^CL. Pécs, 1882. január ién. C/'f/5 -­ 7 ** UOtl ^ PÉCSI FIGYELŐ. 11 Szaxb­anad­el Iroda.: Ferencziek utczája 44. sz. I. emelet,­­ Kéziratok vissza nem küldetnek. ■ « A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal őr a városház épületben, UH János őr a budai külvárosban, Böhm C. F. fir a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. 1-s© szá­m-Hirdetések árafré Egy ír hasáboc petit ser e­l­­megjelitéseért í kr., 3-siori v. £ lO-aerertttr. fixetendi. — Mikr_ hirdetés után 30 kr. bélyegdij t­é tendö. A nyilttár 1 petit sora lOv£l A hirdetési dij előre ízetandi.i_ Kiadó hivatali Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferenciek templomának átellenében.­ ­Politikai szemle. Szünetelvén az országgyűlési tárgya­lások, a figyelem az új évi üdvözlet felé fordult, mellyel a kormánypárt a kor­­mányelnököt rendesen megtisztelni szokta. Ilyenkor azután el szokták mon­dani egymásnak mindazt, a­mit maguk sem hisznek, de a római angolok szerint szeretnék, hogy elhigyje a jó magyar nép s bizalommal eltelten adja oda ingét is a kormány rendelkezésére. A kormánypárt tehát — Csáky László gr. t­­ üdvözlő küldöttség vezetőjének sza­vai szerint — megnyugvással tekint a múlt évek sikerére és a pénzügyek fokozatos rendezésében bízik!— No már az együgyüség nagy foka kíván­­tatnék hozzá, hogy ezt elhigyjük. Tisza Kálmán párthíveit a bajtársi jó viszonyra, áldozatkészségre, a vádak és rágalmak békés tűrésére hívta fel. A pajtási jó viszony tartja fenn a pártot, Tisza eszélyesen tette, hogy első helyen ezt ajánlotta híveinek, meg is tart­ják, a­mig csak lehet. — Az áldozatra is készek, ha azok nem az ő tárczájukat terhelik vagy legalább is nem nagy mér­tékben, a vádak és rágalmak tűrésére pe­dig amúgy is kénytelenek, lévén a Tisza ( ■)r 'maknak nevezett állítások legna- t­öb­­ben meztelen igazságok, mik­­, (■ se is czáfolhatók. a r-ii.­séges tűrésből tehát kényte­len sj­’ nálnak maguknak kereszté­nél r*-vdl ! i rs­ággyülés mindkét háza az év ]■ ^ napjá­n rövid ülést tartott és ezeken i tér'i ,tk-- kon átesett szentesített tör­vn.gaz.la­t .köttettek, . _ . A pénzügyi or'Orság tagjai január 2-in indultak­­el Fiuméba b ;-y ott a­, államköltségen emelkedő ki-ér építménye­ket megszemléljék. A Mpv.soiu.. 5-án ér­keztek a kikötővárosba s egy r­.-pi időzés után visszatértek Budaligetre. Nehányan közülök Fiuméből Abhasába is átrándul­t.-Z hogy e bájos helyen ayüló Simonyi - képviselőt meglátogassák, ki rongált­­ tés­zsége h helyreállítása végett ott tartóz­kodik. Külföldi szemle. Ali Nizami pasát Resid bey kísére­tében elküldte a szultán külön megbíza­tással a berlini és bécsi udvarhoz. — A szultánnak ezen benső bizalmasai mindkét helyen legszivélyesebb fogadtatásra talál­tak, annyi bizonyos, hogy küldetésük le­galább fő részben czélhoz vezetett, ezen czélt azonban inkább csak gyanítani le­het most még, mint sem következtetni. Azt írják, hogy a szultán birodal­mát az orosz kegy és gyámság alól fel­szabadítandó, a német és osztrák-magyar jó hajlandóságokat kívánta magának az­zal biztosítani, hogy minden elhatározásai­ban e két szövetségek nagyhatalom taná­csait követendő, kivált nemzetközi kérdé­sekben, viszont megnyerte volna az ol­talom ígéretét szuverén jogának megtá­­madtatása némely eseteiben. — Annyi bizonyos, hogy a küldetés komoly és fon­tos dolog körül forgott. T Á H_O 1 A» A fővárosból. Fényes bérház a nagy fővárosban, Nékem is van benne kis szobám, Temetés van, beszállong az ének Fényes bérlak, fényes udvarán. Vajh ki halt meg? Isten tudja hogy ki, Isten tudja mennyit szenvedett, Isten tudja, merre van hazája, Élők, holtak itt idegenek. Anyja volt tán . . . s lesz-e ki megírja, Hogy halott már, a kit szeretett.­­ S ki talál meg e nagy temetőben, Jelöletlen, árva sírhelyet ? Senki, senki ! Szivem összeborzad, S menekülni vágy­ok innen, el, Hol imádság száll, könny hall érettem, Oda, hol vad rózsa nyíl felettem, Ha nem is jut fényes síri jel! Gáspár Imre. — Mert .... mert .... de m­ ég most üti a nyolczat, megyek a teádat megcsinálni. Béla magára maradt a csendes szo­bábán. A láng is enyhébben lobogott a kemenczében, s a szikrák sem tűntek képzeletében oly pajzán koboldoknak mint előbb. Ő is nyugodtabb lett. Nyugodtan gondol az elmúlt időkre, a zajos napokra, verőfényes égre, viharos perczekre. Meg­népesül a szoba magánya. Az illatos czi­garetta sűrü füstjének árnya szeszélyes alakokat rajzol a hófehér falon. Mintha ismerős alakok volnának azok! Itt jogász korából a vidám czimborák, ott az el­zárkózott tanuló, majd a megyei aljegyző, a székvárosi bálok magasló alakja, ott egy szép asszony, kiben egy bálban lett szerelmes, kiért elhanyagolta barátait, hi­vatalát. Párbaja épen jókor jött, mert legalább a közrészvétet biztosítá, s maga a szigorú törvényszéki elnök is lerándult e csendes faluba, hogy hogyléte felől tu­dakozódjék. Az elhanyagolt barátok sorba meglátogatták, csak ő nem jött, kiért vé­rét oly örömest ontotta. És íme, mintha a földből nőtt volna ki, előáll egy kis cousine, odaadón ápolja, észre téríti és talán szereti is. Egy drága teremtés, kire azelőtt rá se nézett, meg sem ismert . . . Minden látogató közönyös volt előtte, pedig nem egy beszélt a mulató Várady­né­ról, nem sejtve, hogy a csacsogás alatt úgy ül Béla ágyában, mint a­kinek kést forgatnak szívében. Csak ez a kislány hall­gat e tárgyról, s beszél vidám dolgokat, tréfás jeleneteket a nőnövöldei életről, ha­mis lányokról, félszeg gouvernante-okról. Elvonja kedves csevegésével figyelmét, szó­rakoztatja. Annál meglepőbb volt, hogy ma előáll és egész este e szívtelen asszonyról beszél. Hogy tudott meg mindent, az előbb megfoghatlan volt, most már érti. Itt volt betegsége alatt a csacska Kalpog is, attól nem volt nehéz kitudni mindent. „Talán attól fél a kis­lány, hogy fel­üdülésem után visszatérek ama csalfa nő­­hez? Int, óvni akar, miért? Balga szív, ha te nem találod ki, akkor nem is fogod viszontszeretni. Ha tán nem is leszek sze­relmes bele, de ha barátnőm lesz!“ Ezt mormogja magában ott a hűlő kemencze előtt. — Megjöttek az újságok kérem ifjút, a posta elakadt a kátyúban, és azért ér­kezett ilyen későn — szólt a belépő Ta­más kocsis, újságokat és leveleket adva át. — Jól van Tamás bácsi, de most mondja meg, hogy rakjanak a kemenczébe, mert különben kialszik. — Ki lesz az ifiuram, em­ parázs kell. Rakhatunk rá rá' egyszer kialudt. .... Igen bizony, a szerelem lángja, hiába szítjuk, nem gyűl az meg többé. Azután felbontja az újságokat. Elő­ször is a megyei közlönyt olvassa át. Ér­dekkel olvas el minden legkissebb hírt, még azt is, hogy a Benczehajdu kificza­­mította a lábát, s hogy az öreg Sára ko­fának, az ő egykori dajkájának tömött li­báit ellopták. Egyszerre meghökken, és egy czikket kétszer is elolvas. Szólt pedig ez bizonyos .............ról, kiért pár hét­tel ezelőtt párbajt vivtak, s ki most egy huszár főhadnagygyal megszökött. S az új­donság oly pikánsan, annyi ügyességgel volt megírva, hogy még ő is elmosolyogta magát. „Na elfoszlott álmok, kilobbant szikra, elhamvadt szerelem!“ már most csak ez a nóta járja, mormogja magában, s gyönyör­ködve nézi, mint nyaldossák uj lángok a felüdülő hasábokat s a kemencze oldal­falait. Tamás épen egy tüskét vet a tűzre, azután jóéjt kívánva kiballag . . . Megint magára maradt. Székét egé­szen a kemenezéhez húzza, és újból el­gondolkozik. Most hát az utolsó kötelék is elszakadt, mi ahhoz a nőhöz fűzte. Hát nem szakadhatott­­volna előbb? — Itt » ‘«a, idd meg forrón, rumot a­e elé, szólt az épen belépő kisebb unokahúg. — Ma­kis asztalt a kemen-10. (2—1) Begyógyult sebek. — Rajz. — Irta: Mészáros István. (Folytatás és vége.) — És miért érdekelt oly nagyon sor­kom? .... Nos nem felelsz? Lenkém kis húgom!? A varsói templomi szerencsétlen­ség következtében bekövetkezett zsidó­­hecczek három napon keresztül tartottak, s kiterjedtek a kisebb és nagyobb üzle­tek kifosztására éppen úgy, mint a ma­gán­házakra, s volt közbe véres vereke­dés, gyújtogatás is. Mit a csőcselék az első nap megkímélt, azt másnap elpusztí­totta, s mig az első nap csak boltokat rabolt, másnap behatolt a magánlakásokba is. A szerencsétlenség előkészítő okát il­letőleg kiderítették hogy ez az orosz buj­­togatók műve, hogy ugyanazon időben, mint a szentkereszt-templomban, fölhang­zott a „tűz van“ kiáltás a dóm-, János- és Károly-templomban is, a­nélkül, hogy na­gyobb rémületet okozott volna. Kiderítet­ték azt is, hogy a zsidóhecczek a város több pontján egyszerre törtek ki a temp­lomi jelenettel együtt. Kiderítették, hogy a műhelyekben régóta készültek a hecczre, s szándékosan választottak egy ünnepna­pot napjául, hogy annál nagyobb mérvű legyen a zavargás. De az is bizonyos, hogy az orosz hatóság a dühöngő népnek segédkezet nyújtott őrjöngő tettéhez. A rendőrség összesen 1600 egyént fogott el, de ezek között, 450 tolvaj, 750 iparos tanonck volt, 12—18 év között, a mara­dék pedig napszámosokból és csőcselék­ből állott. Ilyen ellen­ek segélyével készí­tették elő a nihilisták a zsidóhecc­et. Mindnyájan megegyeznek abban, hogy ha mindjárt vasárnap a hatóság erélyt fej­tett volna ki, az egész zavargás elfojta­­tott volna. Az okozott károkat 5 millió rubelre becsülik. A jellemről I. A tücsök egész nyáron át dalolt, gondta­­anul, nem törődve sorsával, és a jövővel. A hangya dolgozott, a­mig dol­gozhatott, s éléskamrájába minden téli szükségletét beszerezte. Télen a mi tücsök barátunk megéhezett. Hiába kérte aztán hangya szomszédját, segítsen állapotján. „Te az egész nyarat munkátlanul elczk­­­zelted. Tulajdnítsd magadnak, hogy most koplalnod kell“ volt a hangya felelete. Ez a mese minket is illet. Napjaink­ban a könnyelmű tücskök száma túlha­ladja a dolgos, előrelátó hangyákét; jobb szeretjük a tücsök geniális, bár legke­vésbé praktikus életbölcsességét, a hangya gyönyörtelen, de nyugalomhozó szorgal­mánál, egyszóval: korunkban több a ke­dély, mint a jellem. Századunk elpuhult gyermekei ezt nagyon is tudják, s szinte közhellyé vált már az a jellemtelenség az a bélyeg, mely a demoralizácziónak és blazirtságnak szabad forgalmat enged, s hogy a „nem bánom“ féle rezignácziók megölik a régi erkölcsöket. Ezek nem csak puszta ráfogások, hanem korunk jel­legét konstatáló erkölcsprédikácziók. Ter­mészetünk vággyal beszélni arról, a­mi­nek híjával vagyunk. Mennél lazább a morális élet, annál több az erkölcsi bíró mennél kevesebb a tett, annál több a szó. Egy minden izében romlott időszak írója „Seneca“ bármely imádságos könyv­nél többet moralizál. Jago, Biberach csupa erkölcsi sentencziával ámitgat ben­nünket, és a tolvaj bármely becsületes embernél jobban felháborodik, ha nevén említjük mesterségét; a beteg az egész eget, az aggastyán az életet, a jellemtelen a jellemet emlegeti legtöbbször. Hanem a legkevesebb tudja mi az a jellemtelen­­­ség. A jellem e világ piaczán, mint pengő arany és ezüst pénz jön forgalomba; a jellemtelenség rongyos bankó, melynek értéke nulla, a közvélemény kufárja nem ad érte semmit. A jellem fogalma annyira beleolvadt az erkölcsiség eszmélyébe, hogy sokan ezzel egy jelentőségűnek tartják, a­miből aztán az ellenmondások qui pro quok összevissza kuszált gombolyaga ke­letkezik, melyet a legügyesebb kéz is alig képes legombolyítani; ketté kell vágni, mint a gordiusi csomót. A lélektan­r­e 11 é­v alatt szilárd akaratot, szabályok, elvek szerinti elhatározást, állandóságot, határozott ezek felé irányzott tevékenysé­get ért. E meghatározás helyes és igaz, röviden elvkövetésnek vagy férfiasságnak is nevezhetnék a jellemet, mely lényegé­ben azonos Petőfinek a „Ha férfi vagy légy férfijében elmondottakkal. De mo­rális értelemben a jellem annyira viszony­lagos fogalom, hogy ha mélyebben vizs­gáljuk lényegét, megütközünk ama bal­hiedelmünkön, hogy a jellemtelenséghez mindig bizonyos keserű utóizt, a jellemes­séghez pedig dicskoszorút gondolunk. A jellemes ember még mindig nagy­r­ , rosszul állhat morál dolgában, a mint vie­ ,­ a „jellemtelen“ a legnagyobb erkölcsi prob­lémákat is szíve mélyéből átérezheti. Le­hetnek valakinek erkölcsi szempontból kárhoztatandó elvei, melyekben bizonyos férfias szilárdságot tanúsít, s másrészt lehet a jóban is, határának átlépése nélkül ingadozni. Hisz a jellemtelenség a szó legtá­gabb értelmében véve nem egyéb, mint az egyéni pillanatnyi érzelmeknek fölül­kerekedése az akaraton, bizonyos lelki puhaság, melyet többnyire a jószívűség melege hoz olvadásba. Ez a lágyszívűség jellemzi a nőket, s azért a lélektan megtagadta tőlük a jellemet, s mi az „ehret die Frauen“ költőjének felkiáltá­sát viszhangoz­tatjuk, mi meg ezen igaz­ságot elismerjük. Erős meggyőződé­sünk, mert tapasztalásból tudjuk, hogy a nő ha jellemes, (a. m. férfias, elvkövető, hajthatatlan) mint a hullámok közé do­bott kavics, környezetét felzavarja termé­szetes nyugalmából és a kedély csillogó habfodrait megrabolja kristály tisztaságuk­tól. A jellemes asszony kivetkezve nőies­ségéből rideg-hideg szoborrá változik, vagy megvalósítja, hússal és vérrel veszi körül a mythologiai Medúzát. A „Niebel­­lung“ ének Krimhildája, ki hosszú éve­ken át rettenetes szilárdsággal várja hosz­­szú terveinek megvalósulását, jellemes asz­­szony, de egyszersmind szomorú paródi­ája a női szendeségnek; nők f­érfiak egya­ránt irtóznak tőle. A nőnek első és örök hivatása bol­dogítani környezetét, vigasztalni családját a nehéz napokban, és azzal eggyütt érezni a boldogságot. Egy szerető anya egy gon­dos hű feleség, s egy vidám takaros házi­asszony e világ legbájolabb jelenségeinek egyike. Ez a női ideál legragyogóbb szí­neiben, melynek képe mindig fölmerül lelkemben, ha Evette Friderikájára vagy Saroltájára gondolok. A szelídség, a szendeség, lágyság, hűség egy szóval a gyöngéd kedély­ és e lelki szépségeket a jellemes ember merev állhatatossága többnyire nélkülözi — te­szi a nőt bájolóvá. Valóban apológiáját mondjuk el, ha azt állítjuk, hogy a nő nem jellemes. — A jellemes ember szive szikla, mely daczol a vihar szilaj zúgásával, nem terem virágokat, rideg, barátságtalan és az édes dalú csalogány helyett sasok fészkelnek fedőzeteiben, a jellemtelené egy gyorsan elsikamló, virágos party patak; egyik ha­­bocska a másikat nyomja el, örökös moz­gás, változás egész pályája, de napsuga­ras habfodrai azért felüdítik, felfrissítik az egész vidéket és bennük tükröződnek a tündöklő fényes csillagok. A jellemes ember lelkületét bizonyos kivár, sokszor érzéketlen egyhangúság hatja át, és ez nem is az ősz fájdalmatlan, méla enyé­szetéhez, hanem a hideg merev, bár egész­séges téli verőfényhez hasonlítható. A jel­lemmel nem ritkán feszesség, pedantéria, van egybekapcsolva, mely a kedélyt szá­razzá teszi, s az akarat hatalmával lei­gázza a belátást. A nem jellemes ember viaszszive a rosz benyomások mellett a jókat elfogadja; a jellemes­ márvány me­lyet eltörni igen, de meghajlítani nem le­het. A jellemes merev, a jellemtelen ru­ganyos szívvel bir. Az erkölcsös jellem sokszor impozáns, kedves, vonzó azonban csak az lehet a kinek kedélye van. A férfiúnál szeretjük, ha küzd elvei­ért a nélkül, hogy e küzdelemben elcsüg­gedne, ha homos eszmék valósításán fára­dozik s meg inen szűnik az egyszer irányba vett czél felé törekedni. Az el­­csüggedés a lágyság könnyei nem férfi­hoz illők. A „Síró katona nevetséges“ de az érzéketlen asszony visszatasz­tó. Revitzky Gyula. Mégis mozog???!!! Hát biz én kérdőjelt teszek ez után a nagyon ismert, — és gyakori czim után! — Mégis mozog, — mizeg-mozog, — mindig mozog, — minden héten mozog! ugyan micsoda m­a­s­i­n­áj­a lehet az a jó teremtőnek, mely mindig mozog, és so­hase indul meg?! Omen, — Nomen, — malum omen! nem tudjátok a sorát annak a masina meginditásánakl gyarló gyerekek vagytok édes ecséim mind! szőtték — fontok, — megtárgyal­játok a dolgot oly apróra mint, az egy­szeri szolgabiró, a patkóló huszár kovács­ból járási állat­orvossá rukkoltatott haj­dani Fodorral a dráva-révi marhapénz szedést! 's..........? annak sikerült, nék­tek nem. — Higyjétek el édes ecséim, már engem is csak rettentő hitvány em­bernek tart ez a ti drága, mindig mozgó embertek, de mégis többre tart, mint tite­ket, — mert engem legalább még az aderjásidanijancsi elé helyez, — titeket pedig utánna, — pedig hát bizony mondom, hogy sajtó szájából hallottam, hogy az aderjásidanijano mi a leg­hitványabb ember az egész járásban, ha­nem ti . ...? ti még az után következtek j­ó előtte! — Ez úgy­e képtelen ember­nek, —­ vagy is mit beszélek ? . . . képte­len mondásnak látszik előttetek, mert hisz megtapasztaltátok, hogy az olyan aján­lommaga mnagyalásszolgáj­a-féle I ember mint az a hires aderj­ás­­­nál ' j­an esi, igen grata persona drág!, mindig mozgó­ masinátok előtt?! —I­gém is, meg azt is, még elösmer minek, de titeket ? .. . . épen se — A múltkor is, midőn meglá'P01!, b-vel szidta az istenieket, és nagyon kí­nálta, sőt szégyenlette, hogy ilye­nerekkel, mint ti kel isme, farkasszemet néznie! mert ti úgymond — nem vagytok semmi egye­bek, mint eszközök más kezében,­­gondolhatjátok — mert hisz az ő hét­köznapi és vasárnapi, úgy sátoros ünne kifejezéseit jól ismerhetitek, — hogy m epithetonokat ruházott rátok)! ez a fixa ideája, hogy az az úr, — a kit a főis­pánnál díszelgett díszes deputáczió vezér pátere, — vagy akarom mondani vezér urüje — a megye m ep­h i­s­tó­j­án­a­k ne­vezett , az bérelt ki benneteket 8 ellene. Ez mind semmi! „G’sindl azt egész vármegye“ (ipsissima verba), ezek a „pé­csi fütyülésbe mozgatók is mind pimasz, bitang, hitvány nép, — (nohát! hisz is­merhetitek már az ő miveit kifejezé­seit!) hanem az a!............hanem az még most nem mondom, — lesz még elég idő rá, kell ennek a mi j­ó lapunknak még sok tárczatötelék, — majd rendén, sorján megírunk mindent! — Hanem hát én is ezudar ember va­gyok, hogy ekképen kipetyegem azokat a titk­a baráti nyilatkozatokat, a miket a ti mindig mozgó drága masinátok megsérült szivének búsult gerjecezésében nekem elpaneszkodott! Nem ió helyén van ez, — mert ha az ember ezt a kipe­­tyegés mesterségét gyakran folytatja, akképan jár — ha a szó­ i­ogiai i­ls ei nyének kiben-kiben minő haszon és mr­tékben levő tulajdonképességéről van szó — mondom, akképen jár, mint az egy­szeri szolgabiró, ki is — az előtte pa­­rázna élet és házasság­törés mia­tt kipa­naszolt a­ falusi embert nem meré megbír­ságolni vagy bezáratni, mert az nyilván megmondá neki, hogy ha a tekintetes ur­nák szabad tisztességes felesége mellett ágyas személyt tartani a háznál, tehát nekem is szabad, mert a törvény előtt egyenlők vagyunk! Hohó! jámbor atyámfia! gyere csak, majd magmagyarázom én neked azt a törvény előtti egyenlőséget úgy, mint a Körössy Pista bácsi 1848-ban, csendbiztos korában megmagyarázta az aderjási em­bernek, — azaz, henczegett az atyafi ke­gyetlenül a siklósi vásárban, a biztos hogy tisztességesebben viselje magát, atyafi egy hanggal feljebb kezdte, azaz, midőn a biztos G-ből beszólt, a pógártárs A-ből kezdett rá válaszolni, s azt mondá, hogy: nekem nem parancsol az úr, mert az úr is olyan ember mint én, még én is olyan vagyok mint az úr, mert most ez gyütt ki az törvények sorában, hogy mindnyájan egyenlők vagyunk! — Erre aztán Pista bácsi rá­kezdte a következő — Ne fáradj, nem kell tea, tedd le kedvesem. — Mi lett Béla ? Talán lázad van ? Arczod ég, s szemed oly különös fényben ragyog. — Igen, lázban vagyok, csakhogy a láz nem fog emészteni. Tedd le azt a csészét, és ülj le ide mellém. Egészen, így. A leányka féltve emeli fel pillantá­sait Bélára, és kérdőleg nézett rá. — Hallgas meg, nem leszek hossza­dalmas. Volt egyszer egy ifjú, ki lidércz után futott. A lidércz az ingoványba csalta még egy lépés és ba­j vész, de szeren­csére a vészes hely előtt összerogyott, és nem bírt tovább m­enn Fájó nézéssel csügg a mindinkább táv­zó, tovarebbenő lidéreten, melyet a mint könytös hom­é­lyos szemei láthatják, többen követnek. E lidérethajhászó ifjú most felgyógyult, sebe ép az is melyet szivén ütött a bánat. Meg tudta, hogy­­a lidércz tüze szétlob­bant, s a pocsolyába haltak üszkei. S most szivének egész melegével ahhoz for­dul, ki őt az elesettet, magához véve, ápolá, is talán szereti is. Lenke arcra égett, s szive úgy do­bogott, mintha ki akarna szökni kelléletül —• Édes kis okos húgom, szereti barátnőm, gyöngéd ápolóm, szabad lesz téged ezután más néven is hivni ? — Szabad­ szélt a lányka alig ir­­hatóan. trvenvstrittm. rpawk­at'í ‘s.q.1 . • ■■■■n.nvmi no

Next