Pécsi Figyelő, 1883 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1883-01-13 / 2. szám
3SI- éTrfol3^r©'3^nL. Pécs, 1883. január 13-án. 2-IlS szá 3ZCL. ____________________ Előfizetési dij : Postán vagy Pécsett házhoz keldve: tgéss érre 5 frt, félérre 2 frt 50 kr. negyed ívre 1 frt 25 kr. Egyes szám 10 kr. Megjelenik minden szombaton Egyes számok kaphatók Weidinger II. könyvkor. (Széchenyi-ter.) -Kvas-------------------------------------------------------------Szerkesztői irod&: Ferencziek utczája 44. sz. I. emelet, Kéziratok vissza nem küldetnek, a-------------------------------------a » A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal ír a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Hirdetések ára: Egy öt limbos petit sor egyszeri megjelenéséért 6 kr., 3-szori 5 kr., £ 10-szerért 4 kr. fizetendő. — Minden hirdetés után 30 kr. bélyegdij fizetendő. A nyilttér 1 petit sora 10 kr. sé . A hirdetési dij előre fizetendő. ij Jeladó hivatal, Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferencziek templomának átellenében. A hanyatlás okai. 1. Nem kell hosszaasan bizonyítgatnunk, hogy hazánk nemzetgazdászata nagyon hanyatlik. Ha a statisztika készakarva is fátyolt boritana eme tényre, hangosan mutatja az élet, a mindennapi tapasztalás, hogy bizony rosszul állunk. Fel van ismerve a baj s kutatnak az orvosok annak indokai után s a ki egyet felfedezett, az úgy állítja elő ez oket, mint a hanyatlás egyedüli forrását, a többit úgy mellőzi, mintha nem is volnának. Azaz, hogy az orvosok és tanácsadók mindegyike a maga nádpálczáján nyargalász, s nagyobbára nem az a czélja, hogy a bajon segítve legyen, hanem az, hogy egyik másik neki nem tetsző állami vagy társadalmi jelenséget úgy befeketítsen, mint neki éppen érdekében áll vagy egyéni, vagy amint többnyire történik párt és kaszt-tekintetekből. Azok a nemzetgazdászok, kik megteremtették a magyar speciális államadósságot, a hasznos beruházásokat, (méregdrága nemjövedelmező- görbe vasutakat, folyametszabályozásokat és Boszniát) akik megörökítették a rendes évi deficitet, kik megháromszorozták a tisztviselők számát, hogy korteseiket és a lustasági pazarlás folytán tönkre ment sok ezernyi gavallért szinekurákkal ellássák, azok igen nagyon restellik, hogy a magyar földműves és iparos legalább is két annyit nem dolgozik, hogy költekezését is nem szorítja meg jobban, mert akkor több tellenék az adóra s egyéb állami s hivatali sportulókra, emelni is lehetne azokat és sokkal kényelmesebb létet biztosítana ez nekik. Ezek a hanyatlás forrását főleg és tán kizárólag a nemzeti lustaságban, a termelő osztályok lukszusában találják fel, miért is utánozza a termelő osztály a kiválóan csak semmittevésre és beköltekezésre született fogyasztó osztályt? — Ez sehogy sem tetszik nekik. Hiában is tagadnánk, bizony nagy részben igazuk is van azoknak, kik a szorgalom, munkásság és takarékosság hiányát felemlítik a hanyatlás egyik okául, csakhogy épen azok, kik legjobban lármáznak e miatt, jobb volna, ha elhalgatnának, mert az ő rossz példájuk sokat tett a baj öregbítésére, mert továbbá a termelő osztályoknak is van természetes eszük s ha dolgoznak és megtakarítanak, úgy óhajtják, hogy maguk részére dolgozzanak és takarítsanak, nem pedig egy sereg ingyenélő javára és kényelmére, mert ez nagyon elveszi kedvüket a fokozott munkától és nélkülözésektől, mert ez a szorgalom és takarékosság megélője. Többen és köztük a műkedvelő iparos gróf is a politizálásban találja hanyatlásunk okát, nagyon sokat bíbelődünk a közérdekű politikával, sokat gyülésezünk, értekezünk, korteskedünk s ezalatt elhanyagoljuk a termelést az ipart. A kinek természetes hajlama van a lustaságra, vagy a kit a szereplési viszketeg bánt, aki különben sem találja örömét az eke, kapa, kalapács, fűrész, szekercze sat. forgatásában, annak igaz, hogy a politikával járó gyülésezés és túlmohó újságolvasás keresett ürügy arra, hogy a dolgot, a műhelyt, az üzletet elhanyagolja, az ily ember azt az időt, mely neki a gyülésezésből és értekezletekből nagyon is fölösen fenmarad, nem tölti dolog mellett, hanem kávéházban, korcsmában újságolvasás, politizálás és költekezés mellett, pedig hejbe sokkal jobb volna az újságot nem a kávé- és korcsmaházakban olvasni, ahol azt figyelemmel tenni úgy sem lehet, azon pénzen mely az újságolvasás czimén a korcsmában elkél, százszorosan előfizethetne a kivánt lapokra, miket otthon a munkaszüneti időben kényelmesen és figyelemmel elolvashatna s a műhely az üzlet sem vallaná annak kárát, mert a segédmunkások, gazdasági cselédek folyton a gazda felügyelete alatt maradnának! A hol legtöbbet dolgoznak és takarítanak, az északamerikai egyesült államokban, hol a nemzeti vagyon rohanva szaporodik, ott a közérdekű mozzanatokbani részvét vagyis a politizálás sokkal jobban terjedt el, mint , bárminő más államban, ott az állampolgár, ki választási jogánál fogva hivatva van befolyni a közdolgok elintézésében, hasonlítatlanul jobban van értesítve a fenforgó kérdések iránt, mint bárhol másutt, de ott nincs, nem található egyszerű farmer (kisbirtokos földmives) nem iparos, aki legalább is egy lapot nem tartana magának, hogy abból értesülését meríthesse s fel ne üljön hazug, nagyszájú korteseknek, kik a tudatlan tömeget oda hajlítják, amely oldalról megfizetve lettek. Napjainkban pedig hazánkban a túlságos politizálás felől éppen nem panaszkodhatunk, még kevésbé a lapok sok előfizető miatt, ellenkezőleg, mindenütt panasz emelkedik a közömbösség miatt, mely a törvényhatósági sőt országgyűlési termek ürességében nyilvánul, az egyleti gyűlések is nagyobb részt a szükségelt résztvevők hiányában még nem tarthatók, szóval a hatvanas években mutatkozott kissé élénkebb politikai életet és mozgalmat igen sajnos tespedés és apathia váltotta fel. A politizálást tehát hanyatlásunk kutforrásának éppen nem ismerhetjük fel, legfeljebb ürügynek és czimnek, mely alatt a dologkerülő költekező hajlamainak szabad folyást enged. A hanyatlásnak még több okai emlegettetnek s ezekről a jövő számban. « A 10 I A» Egy színésznőhöz.") . Színésznő vagy, létedet csak Pár szál deszka adja. Ingó talaj, bizonytalan . . . Mégis ugy csírggsz rajta. Festett világ környezeted, Vándorbot a béred, Rád se néznek, hogy ha élted Zord telét eléred. Szerelemnek nemes hevét, Szivedet nem érted . . . Szívvel játszol minden este, Szivem eped érted. II. Nézlek téged s kellemedről írni legfőbb óhajom, Nézve téged elfelejtem Azt, ami volt óhajom. III. Lánggal égő tüzes szempár, Lángra gyújtó tekintet Takarja el csalfa fénynyel Márvány hideg kebeled’. Szelíd arczod mosolygása Bűvös szerelemre hív Csalogat ... és ott rejtőzik Mögötted a fagyos szív. Kebeledben a szerelem Ismeretlen érzemény, S mig te vigadsz gondfeledten, Elhal bennem a remény. ______ Jovanovieh Pál. költeménykör 876175 legközelebbe"^lenő Az álarczos bálon. Mozgósítottak! Igen, mozgósítottak, de nem ám az oroszok ellen. Különben mellesleg legyen mondva, annyira gyűlölöm az oroszokat, hogy ha már a fejük le van véve s „ruszli“ néven árulják őket, egy-egy vacsorára — ötöt-hatot megeszem! No azután az olasz irridentisták ellen sem mozgósítottak, ámbátor, nem bántam volna, mert nagy szerencsével szoktam a kacsóberekkel játszani. Elég az ahhoz, hogy mozgósítottak és lettem harcztéri . . . akarom mondani — báli tudósító ! Megkaptam a „grátis-jegyet“ ez volt az útlevél, mellyel utrakeltem egy kopott fekete dominóban Thallia csarnoka felé, hol Karneváli herczegsége gazdag színpompában ékeskedő estélyt rendezett. Átadtam az ajtóban álló Árgusnak a passzust s aztán belépek a tündéri fényben ékeskedő csarnokba. Harsog a zene, sürög-forog a tarkábbnál-tarkább maszkok sokasága. — Ismerlek szép maszk! Súgom oda egy kecses alakú rózsaszínű domínós hölgyecske fülébe — pedig dehogy ismertem. Az én kedves kis maszkom láthatólag szörnyen r megszeppent, s menekülni igyekezett előlem, de én fakó fekete dominómban, mint valami elátkozott gonosz szellem lépten-nyomon üldöztem és egyre csak azt hajtottam utána: — Ismerlek szép maszk! Végre az én kis maszkom semmikép sem menekülhetvén, esdeklőleg fordult hozzám és szólt: — Kedves Józsim, nem tagadom, b°gy — nőn“ vagyok; fölismertél, de meg fogsz bocsátani, csak vezess most haza, mindent elmondok — otthon! , — Ugyan ugye-e?! Dörmögöm rá. Ámbár semmikép sem értem a dolog „mivoltját“ csak úgy sejtem, hogy valószínűleg a kis „asszonyka“ titokban, szökve jött az álarczos bálra s azt hitte, hogy én vagyok a férje. No ez ugyan pompás! Alig hogy bevégeztük suttogásainkat, s egy zömök, alacsony, ilyen magamféle „szafaládi“-termetű úriember lépett a csarnokba s kémlelő szemekkel nézett szét, mintha csak keresett volna valakit. Kis maszkom véletlenül félrebillentve fejét, észrevettem őt. — Jaj a férjem! Sikolta halkan s legyezőjével rám legyintett — oly jelentőségteli volt e legyintés aztán ... eltűnt ! Sokáig kerestem, de lesz hiába. Oh, óh — szegény kis menyecske! A nagy keresgélés közben egyszer csak azt veszem észre, hogy egy „kártyavető boszorka“ vetette rám éhes szemeit rézkukuráján keresztül s mindenütt nyomomban járt. Ez még csak hagyján lett volna, hanem el-elsurranva mellettem olyan „bizalmas“ kánya-csipésekkel tisztelt meg, hogy báli emlékül máig meglátszanak a karomon a szivárványszínű foltok. Aztán meg az öklével olyan formán gesztikulált, mint ami közönséges emberi „nyelven“ annyit tesz, mint: fenyegetőzni! De én fel se vettem a „csípős“ banyát ; utóbb azonban utamat állta és kodácsolni kezdett: — Csak ne tetesd magadat. Ismerlek — léhítte! Hiába forgatod kancsalszemeidet, fölismertelek. Hanem majd meg fogsz lakolni! Ptya teringettél! gondolom magamban, hát ez vájjon tréfa akar-e lenni, vagy mi? Szólni akartam, de nem fértem szóhoz, mert egyre darált: — Én csak higgyek, biztam benned s te kijátszol engemet. Valóságos „Kukliné-predikáczió.“ — Régen gyanakodtam már hűségedben s most végre gyanúm beteljesült. Azt mondtad, hogy a fejed fáj, nem jössz álarczos bálra és mégis eljöttél. Szentül valami féltékeny szivü „feleség“ s azt gondolta ez is, hogy én vagyok a férje. Fölséges! ... óh csak meg ne csípett volna! — Rögtön haza jössz velem. — Haza? Az nem lehet! Rikácsolom válaszul. — De igenis lehet! — Ne jöjj előbb édesem az öltözőbe. Bemegyünk, én álarczomat leveszem .... tableaux!!! Az én asszonyom úgy elkotródott, mintha ott sem lett volna. Jaj! csak a csípése foltja is kotródott volna el vele. Alig teszem föl az álarczot és megyek vissza a maszkok közé, hát uram fia! egy vörös bajsza ur támad meg és rám fogja, hogy én —nő vagyok, sőt mi több, hogy az ö — neje vagyok és erőnek erejével haza akart vinni. Ugyancsak szép kis komédia lett volna! A hosszas nyakgatás után, kijöttem már a sodromból, látva hogy a tetetett „fércze-hang“-gal nem jutok dűlőre, — elszóltam magamat, amúgy mély basszusba — bezzeg megretirált az én emberem akár csak a „kártyavető boszorka.“ Utóbb már magam is megelégeltem az álarczos bál „érdekességeit“ és „csipős“-eit, aztán szépségesen haza osontam s aztán megírtam a tudósítást, hogy a bál fényesen sikerült! A kis reporter. Külföldi szemle. Holnapok óta az angol-franczia viszonyoknak az egyiptomi angol foglalás következtében történendő átalakulása képezi a kiváncsi érdeklődés tárgyát, most már bizonyos, hogy a franczia kabinet nem fogadta el az angol javaslatokat, a további értekezést megszakasztotta és ennél fogva már csak a nagyhatalmak dönthetnek ez ügyben, melyre egy angol körirat által felhíva lesznek. Az angol kormányt igen kényelmetlen helyzetbe hozta Charles Beresford lord tengerész kapitánynak egy a „Times“-ben megjelent czikke, mert a lord bizalmas barátja a trónörökösnek, kinek az angol kapzsiságtól és ragadozó vágytól ment lelkületű aligha érthetett együtt az angol kormány egyiptomi politikájával. Beresford tüzetesen kimutatja, hogy az egyiptomi mozgalom kétségkívül nemzeti volt és a nép rokonszenvét bírta, hogy sem az angol, sem a franczia főkonzul nem helytelenítették Arabi tetteit és törekvéseit, hogy a mészárlásokban nem volt része Arabinak, hogy Arabi és a nemzeti párt elégületlensége alapos és igazságos volt szemben a nyomasztó, elviselhetlen adókkal, melyek alatt a benszülöttek nyögtek, mig az európaiak adómentesek voltak s e mellett a legjövedelmesebb állásokba befurakodtak, kimutatja, hogy az Arabi per nem volt más, mint egy hitvány komédia s hogy Anglia hadi akcziója semmikép sem igazolható. Ezek mind oly állítások, miknek annak idején ezen rovatban mi is kifejezést adtunk. A barbár alexandriai bombázás által okozott károk megtérítését elbírálandó bizottság még most sincsen összeállítva, ezen károkat is a szegény egyiptomi nép nyakába sózzák, noha igazság szerint azokat az utolsó krajczárig Angliának kellenek megfizetni. Gambetta temetése oly nagyszerű volt, mindhez hasonló csak első Napóleon tetemeinek elhelyezése az invalidok dómjában. Egyelőre a párisi nagytemetőben helyezték el, mert Gambetta atyját reá akarják venni, hogy ott is hagyja. Emlékszoborra nemzeti aláírást nyitottak. Gambetta halála nem maradt elszigetelve, diktátorságának legjobb tábornoka Chanzy január 3-án hunyt el gutaütésben, ő volt az kinek a revanche-háboru esetén legtöbb kilátása volt a fővezérségre. — A franczia kamarákban újra megválasztatott Brisson a kamara elnökévé szótöbbséggel. Budapesti levél. (Színház. — Az akadémiából.) Az uj év meglehetős sok újat hozott a színi világba is, ha így folytatódik: . .'■ái Csevegés az akaratosságról, a megszokásról stb. Akaratosság azaz korlátlan akarás az önzés vagy önszeretet sarjadéka, melynek jelszava : flectere si nequeo superos Aceronta movebo. így határozzák meg bölcseink, természetesen csak embert értenek alatta , amit az állatokról tapasztalunk minek nevezzük azt? Makacsságnak , csökönyösségnek, dacznak.• Bajos lenne egy jelzőnél megállapodnunk. Nézzük a lovat, csökönyösnek mondják ? nem lehet mindig. Példát hozok fel rá, ami nem bizonyít a csökönyösség amire pedig kilátás van , akkor az idei év sokkal többet fog fölmutatni e téren, mint a tavalyi. Két eredeti művet láthattunk már a világot jelentő deszkákon, egyiket a nemzeti- a másikat a népszínházban. A nemzeti színházban Rákosi Jenő vígjátéka „Ida“ látott napvilágot, a népszínházban Follinus Aurél népszínműve: „Szeget szeggel.“ Rákosi, ki már több ízben mutatta meg színműírói jeles tehetségeit, ez alkalommal nem tudott teljes sikert kivívni darabjával, minek fő oka abban rejlik, hogy komoly drámai alakokkal és mesével lép fel és mégis el akarja hitetni a nézővel, hogy vígjáték, mindazonáltal a művészies összeállítás és kivitel és különösen a szereplők közreműködése fenn fogják egy ideig tartani a darabot a műsoron. Kevesebb sikere volt Follinusz darabjának a népszínházban, bár egyes jelenetek képesek érdeklődésünket fölkelteni. A darab meséje igen silány és a mi főhibája: nincsenek benne híven festve, — a népéletnek megfelelően, — a jellemek, sok benne még a durva élet is és az elkopott közmondás. Hasztalan volt az öszszes művészek remekelése, nem távoztunk a színházból mélyebb behatással, és Blahánó dalai közül is csak egy gyújtott. A népszínház legközelebbi újdonságának talán nagyobb lesz a sikere, legalább a próbák sokat ígérnek. Rákosi és Bánfy báró eredeti operetteje lesz ez, czíme: „A fekete hajó.“ Jó is lesz egyszer már eredeti operettet láthatni, talán ehhez el szabad majd vinni a leányokat is és a finomabb ízlésnek nem kell elfordulnia az erkölcsrontó jelenetektől. A darab azonban, úgy látszik 18-ára marad, mert előbb Coquelin franczia színtársulata fog előadásokat tartani a népszínházban. Elég sajnos, hogy annyira vagyunk, hogy minduntalan más más külföldi színtársulat, zeneművésznő, arany légy, elefánt meg aztán tudja Isten mi játszik a népszínházban , mindent hallunk és látunk ott, csak valamire való népszínművet nem; de hát ki törődik azzal, a pénztár telik, más meg nem kell. Maholnap már hozzá szokunk, hogy színházainkban 4, 6, sőt nyolczszoros beléptidíjat fizetünk, hogy valami idegen művészt láthassunk. Nem kevesebb az élénkség az akadémiában, hol már az új évben két fontosabb gyűlés tartatott; az egyik volt a Petőfi társaság ünnepélyes közgyűlése, melyen Arany fölött emlékbeszéd lett tartva, a második az akadémia I. osztályának (nyelvi) gyűlése volt. mellett, de inkább a megszokást jellemzi. A hatvanas években egy kiszuperált hulánus lovat vett egy kucséhez, használta sokáig a minden malicziától ment veteránt, de mi történik vele. Egy hadgyakorlat alkalmával ballag emberünk taligába (kordé) fogott lovával az országúton, hova elhallatszott a tábori kürt, sturm, alarm szava. Feledve lett mostani helyzete, a veterán füleit hegyezve vágtat előre, hasztalan a kucséberi ügyesség, a visszatartás nem sikerül, rohan előre, igyekszik elfoglalni régi helyét a kürtös oldala mellett a harezsor élén. Nem lát, nem hall az öreg gebe, csak egyet látszik még érezni, érteni és tenni, a tempót. Megzavarja a sorokat, melyért neki s gazdájának kijut, t. i. az ütleg, de az sem bírja másra őt, régi megszokottságából kivenni nem lehet. Úgy kell elvezetni a reszkető állatot, benne a kor nem bírta elérni a múltak szokását , pedig a kor már kór. Kerüli azóta gazdája a lovassági gyakorló tereket, nehogy mindketten részesüljenek oly nyereségen, miről kieséberünk lova számára, bármily nyerészkedő is lemondott volna akkor is örömest. A megszokás második természet az embernél is, de az állatoknál kétszeresen az. Van rá eset, hogy a csökönyös lovat szép bánásmód, ütleg meg nem mozdítja; de ha eltaláljuk szokását, enged, megszelídül. Két előkelő ref. lelkész utazott az alföldön, vitte a város ordináncra a terjedelmes rónán. A lovak lassú trappban haladtak ki a városból egész a temetőig; itt azonban se bé, se tova menni nem akartak. A kocsis szép szó biztatás, üt meg osztásban kifáradt, de hiába mozdulásra lovát nem birja. Megbotránkozik a két lelkiatya, jól ismert humoros papunk kérdi, hogy miféle lovak ezek ? A kocsis ki röstellette a dolgot, félve néz a kérdező felé, mintegy mondani látszik, — mit használ az, ha megmondom is, — de győz az illem s megvallja, hogy a halottas kocsit vivők. Jó ízűt nevet papunk sint collegájának, hogy se baj, majd hajtja ő a