Pécsi Figyelő, 1883 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-13 / 2. szám

3SI- éTrfol3^r©'3^nL. Pécs, 1883. január 13-án. 2-IlS szá 3ZCL. ____________________ Előfizetési dij : Postán vagy Pécsett házhoz keldve: tgéss érre 5 frt, félérre 2 frt 50 kr. negyed ívre 1 frt 25 kr. Egyes szám 10 kr. Megjelenik minden szombaton Egyes számok kaphatók Weidinger II. könyvkor. (Széchenyi-ter.) -Kv­as-------------------------------------------------------------­Szerkesztői irod&: Ferencziek utczája 44. sz. I. emelet,­­ Kéziratok vissza nem küldetnek, a-------------------------------------­a » A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal í­r a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Hirdetések ára: Egy öt limbos petit sor egyszeri­­ megjelenéséért 6 kr., 3-szori 5 kr., £ 10-szerért 4 kr. fizetendő. — Minden­­ hirdetés után 30 kr. bélyegdij fize­­­­tendő. A n­yilttér 1 petit sora 10 kr. sé . A hirdetési dij előre fizetendő. ij Je­ladó hivatal, Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferencziek templomának átellenében. A hanyatlás okai. 1. Nem kell hosszaasan bizonyítgat­nunk, hogy hazánk nemzetgazdászata nagyon hanyatlik. Ha a statisztika készakarva is fá­­tyolt boritana eme tényre, hangosan mutatja az élet, a mindennapi tapasz­talás, hogy bizony rosszul állunk. Fel van ismerve a baj s kutatnak az orvosok annak indokai után s a ki egyet felfedezett, az úgy állítja elő ez oket, mint a hanyatlás egyedüli for­rás­át, a többit úgy mellőzi, mintha nem is volnának. Azaz, hogy az orvosok és tanács­adók mindegyike a maga nádpálczá­­ján nyargalász, s nagyobbára nem az a czélja, hogy a bajon segítve legyen, hanem az, hogy egyik másik neki nem tetsző állami vagy társadalmi je­lenséget úgy befeketítsen, mint neki éppen érdekében áll vagy egyéni, vagy a­mint többnyire történik párt és kaszt-tekintetekből. Azok a nemzetgazdászok, kik meg­teremtették a magyar spec­iális állam­­adósságot, a hasznos beruházásokat, (méreg­drága nemjövedelmező- görbe vasutakat, folyametszabályozásokat és Boszniát) a­kik megörökítették a ren­des évi defic­itet, kik megháromszo­rozták a tisztviselők számát, hogy kor­teseiket és a lustaság­i pazarlás foly­tán tönkre ment sok ezernyi gavallért szinekurákkal ellássák, azok igen na­gyon restellik, hogy a magyar föld­műves és iparos legalább is két annyit nem dolgozik, hogy költekezését is nem szorítja meg jobban, mert akkor több tellenék az adóra s egyéb állami s hivatali sportulókra, emelni is lehetne azokat és sokkal kényelmesebb létet biztosítana ez nekik. Ezek a hanyatlás forrását főleg és tán kizárólag a nemzeti lustaság­ba­n, a termelő osztályok lukszusában találják fel, miért is utánozza a termelő osztály a kiválóan csak semmittevésre és beköltekezésre született fogyasztó osztályt? — Ez sehogy sem tetszik nekik. Hiában is tagadnánk, bizony nagy részben igazuk is van azoknak, kik a szorgalom, munkásság és takaré­kosság hiányát felemlítik a hanyatlás egyik okául, csakhogy épen azok, kik legjobban lármáznak e miatt, jobb volna, ha elhalgatnának, mert az ő rossz példájuk sokat tett a baj öreg­bítésére, mert továbbá a termelő osztá­lyoknak is van természetes eszük s ha dolgoznak és megtakarítanak, úgy óhajtják, hogy maguk részére dolgoz­zanak és takarítsanak, nem pedig egy sereg ingyenélő javára és kényelmére, mert ez nagyon elveszi kedvüket a fo­kozott munkától és nélkülözésektől, mert ez a szorgalom és takarékosság megélője. Többen és köztük a műkedvelő iparos gróf is a politizálásban találja hanyatlásunk okát, nagyon sokat bí­belődünk a közérdekű politikával, so­kat gyülésezünk, értekezünk, kortes­kedünk s ezalatt elhanyagoljuk a ter­melést az ipart. A kinek természetes hajlama van a lustaságra, vagy a kit a szereplési viszketeg bánt, a­ki különben sem találja örömét az eke, kapa, kalapács, fűrész, szekercze sat. forgatásában, an­nak igaz, hogy a politikával járó gyü­­lésezés és túlmohó újságolvasás kere­sett ürügy arra, hogy a dolgot, a műhelyt, az üzletet elhanyagolja, az ily ember azt az időt, mely neki a gyü­­lésezésből és értekezletekből nagyon is fölösen fenmarad, nem tölti dolog mellett, hanem kávéházban, korcsmá­ban újságolvasás, politizálás és költe­kezés mellett, pedig hej­be sokkal jobb volna az újságot nem a kávé- és korcs­maházakban olvasni, a­hol azt figye­lemmel tenni úgy sem lehet, azon pénzen mely az újságolvasás czimén a korcsmában elkél, százszorosan elő­fizethetne a kivánt lapokra, miket ott­hon a munkaszüneti időben kényel­mesen és figyelemmel elolvashatna s a műhely az üzlet sem vallaná annak kárát, mert a segédmunkások, gazda­sági cselédek folyton a gazda felügye­lete alatt maradnának! A hol legtöbbet dolgoznak és ta­karítanak, az északamerikai egyesült államokban, hol a nemzeti vagyon rohanva szaporodik, ott a közérdekű mozzanatokbani részvét vagy­is a po­litizálás sokkal jobban terjedt el, mint , bárminő más államban, ott az állam­polgár, ki választási jogánál fogva hivatva van befolyni a közdolgok el­intézésében, hasonlít­­atlanul jobban van értesítve a fenforgó kérdések iránt, mint bárhol másutt, de ott nincs, nem található egyszerű farmer (kisbirtokos földmives) nem iparos, aki legalább is egy lapot nem tartana magának, hogy abból értesülését meríthesse s fel ne üljön hazug, nagyszájú korteseknek, kik a tudatlan tömeget oda hajlítják,­­ a­mely oldalról megfizetve lettek. Napjainkban pedig hazánkban a­­ túlságos politizálás felől éppen nem panaszkodhatunk, még kevésbé a la­pok sok előfizető miatt, ellenkezőleg, mindenütt panasz emelkedik a közöm­bösség miatt, mely a törvényhatósági sőt országgyűlési termek ürességében nyilvánul, az egyleti gyűlések is na­­­­gyobb részt a szükségelt résztvevők­­ hiányában még nem tarthatók, szóval a hatvanas években mutatkozott kissé élénkebb politikai életet és mozgalmat igen sajnos tespedés és apath­ia vál­totta fel. A politizálást tehát hanyatlásunk kutforrásának éppen nem ismerhetjük fel, legfeljebb ürügynek és czimnek, mely alatt a dologkerülő költekező haj­lamainak szabad folyást enged. A hanyatlásnak még több okai em­­­­legettetnek s ezekről a jövő számban. « A 10 I A» Egy színésznőhöz.")­ ­. Színésznő vagy, létedet csak Pár szál deszka adja. Ingó talaj, bizonytalan . . . Mégis ugy csírggsz rajta. Festett világ környezeted, Vándorbot a béred, Rád se néznek, hogy ha élted Zord telét eléred. Szerelemnek nemes hevét, Szivedet nem érted . . . Szívvel játszol minden este, Szivem eped érted. II. Nézlek téged s kellemedről írni legfőbb óhajom, Nézve téged elfelejtem Azt, ami volt óhajom. III. Lánggal égő tüzes szempár, Lángra gyújtó tekintet Takarja el csalfa fénynyel Márvány hideg kebeled’. Szelíd arczod mosolygása Bűvös szerelemre hív Csalogat ... és ott rejtőzik Mögötte­d a fagyos szív. Kebeledben a szerelem Ismeretlen érzemény, S mig te vigadsz gondfeledten, Elhal bennem a remény. ______ Jovanovieh Pál. költeménykö­r 876175 legközelebb­e"^lenő Az álarczos bálon. Mozgósítottak! Igen, mozgósítottak, de nem ám az oroszok ellen. Különben mellesleg legyen mondva, annyira gyűlölöm az oroszokat, hogy ha már a fejük le van véve s „ruszli“ néven árulják őket, egy-egy vacsorára — ötöt-hatot megeszem! No azután az olasz irridentisták ellen sem mozgósítottak, ám­bátor, nem bántam volna, mert nagy sze­rencsével szoktam a kacsóberekkel ját­szani. Elég az ahhoz, hogy mozgósítottak és lettem harcztéri . . . akarom mondani — báli tudósító ! Megkaptam a „grátis-jegyet“ ez volt az útlevél, mellyel utrakeltem egy kopott fekete dominóban Thallia csarnoka felé, hol Karneváli­­ herczegsége gazdag szín­­pompában ékeskedő estélyt rendezett. Átadtam az ajtóban álló Árgusnak a passzust s aztán belépek a tündéri fény­ben ékeskedő csarnokba. Harsog a zene, sürög-forog a tarkább­­nál-tarkább maszkok sokasága. — Ismerlek szép maszk! Súgom oda egy kecses alakú rózsaszínű domínós höl­­gyecske fülébe — pedig dehogy ismertem. Az én kedves kis maszkom látható­lag szörnyen r megszeppent, s menekülni igyekezett előlem, de én fakó fekete do­minómban, mint valami elátkozott gonosz szellem lépten-nyomon üldöztem és egyre csak azt hajtottam utána: — Ismerlek szép maszk! Végre az én kis maszkom semmi­kép sem menekülhetvén, esdeklőleg for­dult hozzám és szólt: — Kedves Józsim, nem tagadom, b°gy — nőn“ vagyok; fölismertél, de meg fogsz bocsátani, csak vezess most haza, mindent elmondok — otthon! , — Ugyan ugye-e?! Dörmögöm rá. Ámbár semmikép sem értem a dolog „mi­­voltját“ csak úgy sejtem, hogy valószí­nűleg a kis „asszonyka“ titokban, szökve jött az álarczos bálra s azt hitte, hogy én vagyok a­­ férje. No ez ugyan pompás! Alig hogy bevégeztük suttogásainkat, s egy zömök, alacsony, ilyen magamféle­­ „szafaládi“-termetű úri­ember lépett a csarnokba s kémlelő szemekkel nézett szét, mintha csak keresett volna valakit.­­ Kis maszkom véletlenül félrebillentve fe­­­­jét, észrevette­m őt. — Jaj a férjem! Sikolta halkan s legyezőjével rám legyintett — oly jelen­­tőségteli volt e legyintés­­ aztán ... el­tűnt ! Sokáig kerestem, de lesz hiába. Oh, óh — szegény kis menyecske! A nagy keresgélés közben egyszer csak azt veszem észre, hogy egy „kártya­­vető boszorka“ vetette rám éhes szemeit­­ rézkukuráján keresztül s mindenütt nyo­momban járt. Ez még csak hagyján lett volna, hanem el-elsurranva mellettem olyan „bizalmas“ kánya-csipésekkel tisztelt meg, hogy báli emlékül máig meglátszanak a karomon a szivárványszínű foltok. Aztán meg az öklével olyan formán gesztikulált, mint a­mi közönséges emberi „nyelven“ annyit tesz, mint: fenyegetőzni! De én fel se vettem a „csípős“ ba­nyát ; utóbb azonban utamat állta és ko­dácsolni kezdett: — Csak ne tetesd magadat. Ismer­lek — léhítte! Hiába forgatod kancsal­­szemeidet, fölismertelek. Hanem majd meg fogsz lakolni! Ptya teringettél! gondolom magam­ban, hát ez vájjon tréfa akar-e lenni, vagy mi? Szólni akartam, de nem fértem szó­hoz, mert egyre darált: — Én csak higgyek, biztam benned s te kijátszol engemet. Valóságos „Kukliné-predikáczió.“ — Régen gyanakodtam már hűséged­ben s most végre gyanúm beteljesült. Azt mondtad, hogy a fejed fáj, nem jössz álar­czos bálra és mégis eljöttél. Szentül valami féltékeny szivü „fele­ség“ s azt gondolta ez is, hogy én va­gyok a­­ férje. Fölséges! ... óh csak meg ne csí­pett volna! — Rögtön haza jössz velem. — Haza? Az nem lehet! Rikácso­lom válaszul. — De igenis lehet! — Ne jöjj előbb édesem az öltözőbe. Bemegyünk, én álarczomat leveszem .... tableaux!!! Az én asszonyom úgy elkotródott, mintha ott sem lett volna. Jaj! csak a csípése foltja is kotródott volna el vele. Alig teszem föl az álarczot és me­gyek vissza a maszkok közé, hát uram fia! egy vörös bajsza ur támad meg és rám fogja, hogy én —­n­ő vagyok, sőt mi több, hogy az ö — neje vagyok és erő­­nek­ erejével haza akart vinni. Ugyancsak szép kis komédia lett volna! A hosszas nyakgatás után, kijöttem már a sodromból, látva hogy a tetetett „fércze-hang“-gal nem jutok dűlőre, — el­szóltam magamat, amúgy mély basszusba — bezzeg megretirált az én emberem akár csak a „kártyavető boszorka.“ Utóbb már magam is megelégeltem az álarczos­ bál „érdekességeit“ és „csi­­pős“-eit, aztán szépségesen haza osontam s aztán megírtam a tudósítást, hogy a bál­­ fényesen sikerült! A kis reporter. Külföldi szemle. Holnapok óta az angol-franczia viszo­nyoknak az egyiptomi angol foglalás következtében történendő átalakulása ké­pezi a kiváncsi érdeklődés tárgyát, most már bizonyos, hogy a franczia kabinet nem fogadta el az angol javaslato­kat, a további értekezést megszakasztotta és ennél fogva már csak a nagyhatalmak dönthetnek ez ügyben, melyre egy angol körirat által felhíva lesznek. Az angol kormányt igen kényelmet­len helyzetbe hozta Charles Beresford lord tengerész kapitánynak egy a „Times“-ben megjelent czikke, mert a lord bizalmas barátja a trónörökösnek, kinek az angol kapzsiságtól és ragadozó vágytól ment lelkületű aligha érthetett együtt az angol kormány egyiptomi politikájával. Beresford tüzetesen kimutatja, hogy az egyiptomi mozgalom kétségkívül nem­zeti volt és a nép rokonszenvét bírta, hogy sem az angol, sem a franczia főkonzul nem helytelenítették Arabi tetteit és tö­rekvéseit, hogy a mészárlásokban nem volt része Arabinak, hogy Arabi és a nemzeti párt elégületlensége alapos és igaz­ságos volt szemben a nyomasztó, elvisel­­hetlen adókkal, melyek alatt a benszü­­löttek nyögtek, mig az európaiak adó­mentesek voltak s e mellett a legjövedel­­mesebb állásokba befurakodtak, kimutatja, hogy az Arabi per nem volt más, mint egy hitvány komédia s hogy Anglia hadi akcziója semmikép sem igazolható. Ezek mind oly állítások, miknek an­nak idején ezen rovatban mi is kifejezést adtunk. A barbár alexandriai bombázás által okozott károk megtérítését elbírá­landó bizottság még most sincsen össze­állítva, ezen károkat is a szegény egyip­tomi nép nyakába sózzák, noha igazság szerint azokat az utolsó krajczárig Ang­liának kellenek megfizetni. Gambetta temetése oly nagyszerű volt, mindhez hasonló csak első Napóleon tete­meinek elhelyezése az invalidok dómjában.­­ Egyelőre a párisi nagytemetőben he­lyezték el, mert Gambetta atyját reá akarják venni, hogy ott is hagyja. Emlék­szoborra nemzeti aláírást nyitottak. Gambetta halála nem maradt elszi­getelve, diktátorságának legjobb tábornoka Chanzy január 3-án hunyt el gutaütésben, ő volt az kinek a revanche-háboru esetén legtöbb kilátása volt a fővezérségre. — A franczia kamarákban újra megválasz­tatott Brisson a kamara elnökévé szó­többséggel. Budapesti levél. (Színház. — Az akadémiából.) Az uj év meglehetős sok újat hozott a színi világba is, ha így folytatódik: . .'■ái Csevegés az akaratosságról, a megszokásról stb. Akaratosság azaz korlátlan akarás az önzés vagy önszeretet sarjadéka, mely­nek jelszava : flectere si nequeo superos Ac­eronta movebo. így határozzák meg bölcseink, természetesen csak embert ér­tenek alatta , a­mit az állatokról tapasz­talunk minek nevezzük azt? Makacsság­nak , csökönyösségnek, dacznak.• Bajos lenne egy jelzőnél megállapodnunk. Nézzük a lovat, csökönyösnek mond­ják ? nem lehet mindig. Példát hozok fel rá, a­mi nem bizonyít a csökönyösség a­mire pedig kilátás van , akkor az idei év sokkal többet fog fölmutatni e téren, mint a tavalyi. Két eredeti művet láthat­tunk már a világot jelentő deszkákon, egyiket a nemzeti- a másikat a népszín­házban. A nemzeti színházban Rákosi Jenő vígjátéka „Ida“ látott napvilágot, a nép­színházban Follinus Aurél népszínműve: „Szeget szeggel.“ Rákosi, ki már több ízben mutatta meg színműírói jeles tehet­ségeit, ez alkalommal nem tudott teljes sikert kivívni darabjával, minek fő oka abban rejlik, hogy komoly drámai ala­kokkal és mesével lép fel és mégis el akarja hitetni a nézővel, hogy vígjáték, mindazonáltal a művészies összeállítás és kivitel és különösen a szereplők közre­működése fenn fogják egy ideig tartani a darabot a műsoron. Kevesebb sikere volt Follinusz da­rabjának a népszínházban, bár egyes jelene­tek képesek érdeklődésünket fölkelteni. A darab meséje igen silány és a mi főhi­­bája: nincsenek benne híven festve, — a népéletnek megfelelően, — a jellemek, sok benne még a durva élet is és az el­kopott közmondás. Hasztalan volt az ösz­­szes művészek remekelése, nem távoztunk a színházból mélyebb behatással, és Bla­­hánó dalai közül is csak egy gyújtott. A népszínház legközelebbi újdonsá­gának talán nagyobb lesz a sikere, leg­alább a próbák sokat ígérnek. Rákosi és Bánfy báró eredeti operetteje lesz ez, czíme: „A fekete hajó.“ Jó is lesz egy­szer már eredeti operettet láthatni, talán ehhez el szabad majd vinni a leányokat is és a finomabb ízlésnek nem kell elfor­dulnia az erkölcsrontó jelenetektől. A da­rab azonban, úgy látszik 18-ára marad, mert előbb Coquelin franczia színtársulata fog előadásokat tartani a népszínházban. Elég sajnos, hogy annyira vagyunk, hogy minduntalan más más külföldi színtársu­lat, zeneművésznő, arany légy, elefánt meg aztán tudja Isten mi játszik a népszín­házban , mindent hallunk és látunk ott, csak valamire való népszínművet nem; de hát ki törődik azzal, a pénztár telik, más meg nem kell. Ma­holnap már hozzá szo­kunk, hogy színházainkban 4, 6, sőt nyolcz­­szoros beléptidíjat fizetünk, hogy valami idegen művészt láthassunk. Nem kevesebb az élénkség az aka­démiában, hol már az új évben két fon­tosabb gyűlés tartatott; az egyik volt a Petőfi társaság ünnepélyes közgyűlése, me­lyen Arany fölött emlékbeszéd lett tartva, a második az akadémia I. osztályának (nyelvi) gyűlése volt. mellett, de inkább a megszokást jellemzi. A hatvanas években egy kiszuperált hulá­­nus lovat vett egy kucséhez, használta sokáig a minden malicziától ment veteránt, de mi történik vele. Egy hadgyakorlat alkalmával ballag emberünk taligába (kordé) fogott lovával az országúton, hova elhallatszott a tábori kürt, sturm, alarm szava. Feledve lett mostani helyzete, a veterán füleit hegyezve vágtat előre, hasz­talan a kucséberi ügyesség, a visszatartás nem sikerül, rohan előre, igyekszik elfog­lalni régi helyét a kürtös oldala mellett a harezsor élén. Nem lát, nem hall az öreg gebe, csak egyet látszik még érezni, ér­teni és tenni,­­ a tempót. Megzavarja a sorokat, melyért neki s gazdájának kijut, t. i. az ütleg, de az sem bírja másra őt, régi megszokottságából kivenni nem lehet. Úgy kell elvezetni a reszkető állatot, benne a kor nem bírta elérni a múltak szokását , pedig a kor már kór. Kerüli azóta gazdája a lovassági gyakorló tereket, nehogy mind­ketten részesüljenek oly nye­reségen, miről kieséberünk lova számára, bármily nyerészkedő is lemondott volna akkor is örömest. A megszokás második természet az embernél is, de az állatoknál kétszeresen az. Van rá eset, hogy a csökönyös lovat szép bánásmód, ütleg meg nem mozdítja; de ha eltaláljuk szokását, enged, megsze­lídül. Két előkelő ref. lelkész utazott az alföldön, vitte a város ordináncra a terje­delmes rónán. A lovak lassú trappban ha­ladtak ki a városból egész a temetőig; itt azonban se bé, se tova menni nem akartak. A kocsis szép szó biztatás, üt meg osztásban kifáradt, de hiába mozdulásra lovát nem birja. Megbotránkozik a két lelkiatya, jól ismert humoros papunk kér­di, hogy miféle lovak ezek ? A kocsis ki röstellette a dolgot, félve néz a kérdező felé, mintegy mondani látszik, — mit hasz­nál az, ha megmondom is, — de győz az illem s megvallja, hogy a halottas kocsit vivők. Jó ízűt nevet papunk s­int colle­­gájának, hogy se baj, majd hajtja ő a

Next