Pécsi Figyelő, 1890. október-december (18. évfolyam, 66/79-92/105. szám)

1890-10-01 / 66. (79.) szám

zik Szily? — azt kérdi mindenki. És mi­nél közelebb áll e kérdés aktuális jellege, annál komolyabb, mert a főispánnal való együttműködés Szilyre nézve látszik vesze­delmessé lenni, hiszen a hatalomnak mér­legbevetése a választásoknál az alispán népszerűségét koczkáztatná, a külön való működés — sőt szembenállás — pedig a főispán helyzetének lenne ártalmára. Eb­ben a dologban még a derék­a i­s k­o­­­vics ,önzetlenséget (banketti kifejezés) se sokat nyom, mert az az önzetlenség is könnyen ármányossá válhatnék. Hiába, nagy hiba volt azt a megyei kérdést an­nak idején, vagy legalább az alispáni tiszt­­újításnál meg nem oldani; most megma­radt Damokles kardnak itt is — ott is. És azt se merje tagadni senki, hogy a főispán helyzete — egyedül a befolyás tekintélyének kérdését tekintve — mind­inkább kényesebb lesz a megyében, mert bábbá és eszközzé nem akarván tenni egyrészt, másrészt pedig erélyben, szigor­ban és önállóságban ő nem volt képes mindenfölé emelkedni, mi természetesebb, hogy az egyikért hálára, a másikért en­gedelmességre nem számíthat. Hogy az intrika, ha embrióban is, megvan, az tagadhatatlan tény és ez az oka, hogy folyton arról beszélnek: a főispán megy. Pedig úgy , mint mi, azok is tud­ják, hogy Kardos Kálmán az adott körül­mények között és — úgy a megyei mint városi viszonyokat tekintve — feladatán­k megfelelni képes, ahoz igyekezete és akarata is van, hogy helyzetében más se tehetne többet és hogy régi igazság : ritkán jön jobb utána! Ama ,tehetetlenségi“ vád nem vo­­natkozhatik hivatali és társadalmi működé­sére, az csak politikai viszonyokat érinthet; de hogy aztán egy ellenzéki lapnak mi haszna van a vád hangoztatásából, azt csak azok érthetik meg, kik ama személyes intrikák szálait szövik. De ha igaz ez a tehe­tetlenség, úgy még van idő e bajt is or­vosolni — természetesen nem harkányi kúrák által. Van mód is az orvoslásra, hisz a közigazgatás államosítása sok nagy­hangú oroszlánt fog megpuhítani ! Aztán a választásig bizony még nagy idő van, mely idő rejtelmeit, változásait ki tudná megjó­­­­solni. Ám bevalljuk őszintén: még más, bár ismételjük csekély — része a főispán úrnak magának is van állása ingatagságának híré­ben. Nem szívesen említjük föl és ha a visz­­szalépési kérdés nem vitattatott volna más hírlapokban is már, bizonyára föl sem emlí­­tenek, mert végre minket az állás maga és annak jogköre, nem pedig az annak megtartása vagy elejtése körüli körülmé­nyek érdekelnek első­sorban; de némileg ez okok priváttermészetűek is és igy csakis azon arányban említhetők föl, a­mennyiben mégis visszahatással vannak a fényes állás tekintélyére is. Föl kell tehát említenünk, hogy ne­hézzé az teszi a méltóságának helyzetét, hogy első perc­től kezdve nem eléggé birt az emberek és viszonyok fölé emelkedni, nem függetlenítette magát mindennemű befo­lyás ellenében. A föltétlen előzékenység, szívélyesség nem imponál, a szeretetre­­méltóság csak lekötelez, és ezt is csak addig teszi, míg nem áll be valami vágy vagy kérelem visszautasításának kény­szerűsége. És ez a magán­barátság sok embert elbizakodottá, követelővé tesz és így aztán ez a pajtásság vagy teherré válik, vagy visszatetszést szül. Az impo­náló tekintély lehet nyájas, közlékeny, de a pajtáskodás ritkán biztosít tartós tekin­télyt. Tudtuk mi előre, mégis mondottuk egyik czikkünkben, hogy annak az általá­nos sincerizálásnak, mihelyt a választó víz hozzá­fér, az lesz következménye, hogy egyesek, többen vagy kevesebben meg­maradnak, mások félretétetnek, vagy ma­guktól mennek. És igy van némi igazság azok véleményében, kik azt mondják: ed­dig a főispán a »Kálmánnal* miénk volt mindnyájunké ! — ma már a »Kálmánnal” a főispán is egy leginkább hivatalnokok­ból és kitüntetésre vágyókból álló klikké, vagy jobban mondva asztaltársaságé. Hogy ez sokaknál szemet szúr és előbb-utóbb éreztetni fogja rontó hatását, mi tűrés-tagadás, biztosra vehető. Pedig se a megye, legkevésbé a város nem szívesen áldozza oda egyesek hizelkedé­sn. l. -i.L__,'j­...... i ..........l_ m_______na­seinek és pajtáskodásának azt a derék, sok kitűnő tulajdonsággal biró kiváló fér­fiút, kiben minden kellék megvan, hogy igazán nagytekintélyű és imponáló főispánja legyen a megyének és városnak. A hiva­talnok, ha szép állása is van, alárendelt egyéniség, kit a kegynek és leereszke­désnek legkisebb jele is boldogít, semmi szükség őt melléje és ezzel még —­ a bizalmasság által — föléje is helyezni; a többi pedig — nos ezekről már kiki maga alkothat véleményt, velük hát szükségte­len külön foglalkoznunk. Azt is bátorko­dunk a főispán urnak figyelmébe aján­lani, hogy szeszélyeskedés és idegesség által politikát csinálni nem lehet; az in­gatagság határozottan az állandóság el­lensége. A kétszínűség és ármánykodás ellen a férfias lenézés és a mindenek fölé való emelkedés véd és vezet czélhoz. Mi, kik a megyében, sőt a város­ban sem birunk se vagyoni, se szel­lemi kitűnőségekkel és vezérférfiakkal, mi caeteris paribus sokat, csaknem min­dent, a főispántól várunk. Ez reá nézve nagy kötelességekkel jár, de szerencsés alkalom is ! Tevékenysége, szelleme, rön­­költ gondolkozása tehát kell, hogy min­denütt nyomot hagyjon: alkotó vagy rom­boló erő általi nyomot. Ne szálljon tehát le a titokzatosság niveaujára, ne az itteni viszonyok maradiságához, ne a gyengesé­get kutató kitelkedőkhez, hanem túlszár­nyalva mindezeket, teremtsen akár ve­lük, akár nélkülük. Akkor majd elnémul a lemondás hite és az általános szeretet mellett a köteles őszinte tisztelet, hódolat és hála is jutalmazni fogja; az így alko­tott és megszilárdított köteléket pedig fönn sem szakíthatják meg egykönnyen­ nehéz volt. Hanem arra gondolva, hogy ebből aztán alaposan kiképzem magam­at bábának, rohamlépésben szaladtam haza a nagy könyv­vel. Otthon fölütöttem az első lapnál s kezdtem olvasni. Az arasznyi vastag s misemondó nagy­ságú könyv petit betűkkel volt szedve s majd egy órába került, mig az egyik oldallal végez­tem. Épen este lett, mikor a bevezetéssel elké­szültem. Másnap reggel korán már a bábakönyv­nél talált a feleségem s olvastam délig, délután már az első fejezetből is elolvastam egy fél ol­dalt, hanem ekkor új akadályokkal kellett meg­­küzdenem. Rettenetes sok latin szót kevert a szövegbe a szerző, csupa merő orvosi műszó, a­miket nem értettem meg. Elszaladtam a bábász orvosomhoz, hogy adjon nekem orvosi műszótárt. Nem volt neki, mert — azt mondja — ő minden műszót ismer. Hazaszaladtam s két óra alatt leirtam annyi műszót, a­mennyit épen egy oldalon ta­láltam, azokkal visszaszaladtam a doktor úrhoz, hogy írja melléjük a megfelelő magyar műszókat. A doktor föltolta a pápaszemét, nézegette a papirost, magában morogva olvasgatta a mű­szókat, fölnézett a plafondra, de ott nem találta meg a magyar fordítását azoknak a borzasztó latin szóknak, — én sem láttam ott semmit. Vagy fél óráig hagyott így állni, aztán azt mondta, hogy hagyjam nála a papirost, majd reggelre meglesznek a magyar műszók. Reggel a doktor odaszent hozzám, hogy ő sem tudja azokat a műszókat magyarul, hanem már írt föl Budapestre egy könyvkereskedőnek, hogy küldje meg az orvosi műszótárt. A bábakönyvbe tehát szamárfület csinál­tam ott, a­hol félbe kellett szakítani az olvasást. Épen szerda reggel volt s a szedőgyerek már jött kéziratért. Adtam neki tárczát és csarnokot, ebben talán nincsenek hamis adatok. A tárcza­­czikkekben és elbeszélésekben nem bánja az olvasó, ha minél több a hazugság. Addig is, míg a vezérczikket odaadhatom szedésbe, újdonság után kell néznem. Elmentem a rendőrséghez. Ott adtak egy öngyilkosságot. Hanem az öngyilkosnak nem tudták a keresztnevét, s nem tudták, hogy mi­féle méreggel emésztette el magát — meg kell várni a vizsgálatot. Addig, míg a vizsgálat ki­deríti, hogy miféle méreg volt az, a­mivel az öngyilkos véget vetett az életének, elmentem a plébánia-hivatalba, hogy az anyakönyvben meg­tudjuk, mi volt a keresztneve az öngyilkosnak Délig kisütöttük, hogy nem ebben a plébániában keresztelték az atyafit, hanem a másik külvárosi­ban, itt csak az öcscsét eskették meg. Ellohol­tam a másik külvárosi plébániahivatalhoz. A plébános úr nem volt otthon. Kértem a gazda­­asszonyt, hogy eresszen be az írószobába, csak megnézem az anyakönyvet — mindjárt kijövök. A gazdaasszony nem akart beleegyezni. Én hi­vatáso­s magaslatán állva minden áron be akar­tam jutni a hivatalszobába, mert nekem a ke­resztnév kell okvetlenül. A rendőrség nem tudja, s az öngyilkos nem mondja meg, tehát innét kell s megtudnom. Keresztnév nélkül nincs jólértesült­­ség, hasból csinált keresztnevet nem tűr az alap I­posság. A közönség jól értesültséget és alapos­­­­ságot követel az újságtól. A gazdaasszony nem — (A kir. táblák) személyzetének lét­számát az igazságügym­inisz.ter most már meg­állapította Tudvalevőleg a kir. táblák szétosz­tása tárgyában az igazságügyminiszter bizottsá­got hívott össze, mely előbb az elvi kérdésekre adott a miniszternek fölvilágosításokat, utóbb pedig a szétosztás gyakorlati foganatosítására. Ilyen gyakorlati kérdés volt a személyzet lét­akart megérteni, én dühbe jöttem, a termetes hölgyet elgurítottam az ajtótól s ő lezuhant a lépcsőkön, én pedig egy rúgással belöktem az ajtót s vadul kerestem az anyakönyvben az ön­gyilkos keresztnevét. Még a felén se jártam az anyakönyvnek mikor jött a rendőrség, melyet a gazdaasszony hivatott, s engem bekísértek, a rendőrkapitány­ságnál jegyzőkönyvet vettek föl s csak jótállás mellett hagytak szabadlábon. A gazdaasszony könnyű testi sértés és magánlak megsértése mint bűnvádi eljárást, a betört ajtóért pedig kártérí­tési pert indított ellenem. Hanem a keresztnév még sem volt meg. Azt majd csak a plébáno úr hazajövetelekor fogom megtudni. De más ba is volt, a­mi miatt az újdonságot még most nem lehetett közölni: a vizsgálat nem tudta kisütni hogy mi volt a méreg, a mivel az öngyilks megölte magát. A fölbonczoltnak a gyomrát te­hát föl kellett küldeni az országos vegyészei intézethez s az majd két hét múlva megmondja hogy mi volt a méreg. Csütörtökön más újdonság után kellett néz­nem. Épen ki akarok menni az ajtón, mint előttem áll egy ritkán borotvált arczú ember, ki Bodor Benőnek mondja magát és recitálássl foglalkozik. Földicséri magát és kéri, hogy­­ is dicsérjük föl, mert előadást akar tartani. — Nem lehet barátom. — Mondom nem szigorúan. — Miért nem? — Kérdi ő megrökönyöd. — Mert mi önt még nem ismerjük s elől s nem dicsérhetjük, hátha fölülünk — a publiku­m megkövez bennünket. HÍREK.

Next