Pécsi Figyelő, 1890. október-december (18. évfolyam, 66/79-92/105. szám)
1890-10-01 / 66. (79.) szám
zik Szily? — azt kérdi mindenki. És minél közelebb áll e kérdés aktuális jellege, annál komolyabb, mert a főispánnal való együttműködés Szilyre nézve látszik veszedelmessé lenni, hiszen a hatalomnak mérlegbevetése a választásoknál az alispán népszerűségét koczkáztatná, a külön való működés — sőt szembenállás — pedig a főispán helyzetének lenne ártalmára. Ebben a dologban még a deréka is kovics ,önzetlenséget (banketti kifejezés) se sokat nyom, mert az az önzetlenség is könnyen ármányossá válhatnék. Hiába, nagy hiba volt azt a megyei kérdést annak idején, vagy legalább az alispáni tisztújításnál meg nem oldani; most megmaradt Damokles kardnak itt is — ott is. És azt se merje tagadni senki, hogy a főispán helyzete — egyedül a befolyás tekintélyének kérdését tekintve — mindinkább kényesebb lesz a megyében, mert bábbá és eszközzé nem akarván tenni egyrészt, másrészt pedig erélyben, szigorban és önállóságban ő nem volt képes mindenfölé emelkedni, mi természetesebb, hogy az egyikért hálára, a másikért engedelmességre nem számíthat. Hogy az intrika, ha embrióban is, megvan, az tagadhatatlan tény és ez az oka, hogy folyton arról beszélnek: a főispán megy. Pedig úgy , mint mi, azok is tudják, hogy Kardos Kálmán az adott körülmények között és — úgy a megyei mint városi viszonyokat tekintve — feladatánk megfelelni képes, ahoz igyekezete és akarata is van, hogy helyzetében más se tehetne többet és hogy régi igazság : ritkán jön jobb utána! Ama ,tehetetlenségi“ vád nem vonatkozhatik hivatali és társadalmi működésére, az csak politikai viszonyokat érinthet; de hogy aztán egy ellenzéki lapnak mi haszna van a vád hangoztatásából, azt csak azok érthetik meg, kik ama személyes intrikák szálait szövik. De ha igaz ez a tehetetlenség, úgy még van idő e bajt is orvosolni — természetesen nem harkányi kúrák által. Van mód is az orvoslásra, hisz a közigazgatás államosítása sok nagyhangú oroszlánt fog megpuhítani ! Aztán a választásig bizony még nagy idő van, mely idő rejtelmeit, változásait ki tudná megjósolni. Ám bevalljuk őszintén: még más, bár ismételjük csekély — része a főispán úrnak magának is van állása ingatagságának hírében. Nem szívesen említjük föl és ha a viszszalépési kérdés nem vitattatott volna más hírlapokban is már, bizonyára föl sem említenek, mert végre minket az állás maga és annak jogköre, nem pedig az annak megtartása vagy elejtése körüli körülmények érdekelnek elsősorban; de némileg ez okok priváttermészetűek is és igy csakis azon arányban említhetők föl, amennyiben mégis visszahatással vannak a fényes állás tekintélyére is. Föl kell tehát említenünk, hogy nehézzé az teszi a méltóságának helyzetét, hogy első perctől kezdve nem eléggé birt az emberek és viszonyok fölé emelkedni, nem függetlenítette magát mindennemű befolyás ellenében. A föltétlen előzékenység, szívélyesség nem imponál, a szeretetreméltóság csak lekötelez, és ezt is csak addig teszi, míg nem áll be valami vágy vagy kérelem visszautasításának kényszerűsége. És ez a magánbarátság sok embert elbizakodottá, követelővé tesz és így aztán ez a pajtásság vagy teherré válik, vagy visszatetszést szül. Az imponáló tekintély lehet nyájas, közlékeny, de a pajtáskodás ritkán biztosít tartós tekintélyt. Tudtuk mi előre, mégis mondottuk egyik czikkünkben, hogy annak az általános sincerizálásnak, mihelyt a választó víz hozzáfér, az lesz következménye, hogy egyesek, többen vagy kevesebben megmaradnak, mások félretétetnek, vagy maguktól mennek. És igy van némi igazság azok véleményében, kik azt mondják: eddig a főispán a »Kálmánnal* miénk volt mindnyájunké ! — ma már a »Kálmánnal” a főispán is egy leginkább hivatalnokokból és kitüntetésre vágyókból álló klikké, vagy jobban mondva asztaltársaságé. Hogy ez sokaknál szemet szúr és előbb-utóbb éreztetni fogja rontó hatását, mi tűrés-tagadás, biztosra vehető. Pedig se a megye, legkevésbé a város nem szívesen áldozza oda egyesek hizelkedésn. l. -i.L__,'j...... i ..........l_ m_______naseinek és pajtáskodásának azt a derék, sok kitűnő tulajdonsággal biró kiváló férfiút, kiben minden kellék megvan, hogy igazán nagytekintélyű és imponáló főispánja legyen a megyének és városnak. A hivatalnok, ha szép állása is van, alárendelt egyéniség, kit a kegynek és leereszkedésnek legkisebb jele is boldogít, semmi szükség őt melléje és ezzel még — a bizalmasság által — föléje is helyezni; a többi pedig — nos ezekről már kiki maga alkothat véleményt, velük hát szükségtelen külön foglalkoznunk. Azt is bátorkodunk a főispán urnak figyelmébe ajánlani, hogy szeszélyeskedés és idegesség által politikát csinálni nem lehet; az ingatagság határozottan az állandóság ellensége. A kétszínűség és ármánykodás ellen a férfias lenézés és a mindenek fölé való emelkedés véd és vezet czélhoz. Mi, kik a megyében, sőt a városban sem birunk se vagyoni, se szellemi kitűnőségekkel és vezérférfiakkal, mi caeteris paribus sokat, csaknem mindent, a főispántól várunk. Ez reá nézve nagy kötelességekkel jár, de szerencsés alkalom is ! Tevékenysége, szelleme, rönkölt gondolkozása tehát kell, hogy mindenütt nyomot hagyjon: alkotó vagy romboló erő általi nyomot. Ne szálljon tehát le a titokzatosság niveaujára, ne az itteni viszonyok maradiságához, ne a gyengeséget kutató kitelkedőkhez, hanem túlszárnyalva mindezeket, teremtsen akár velük, akár nélkülük. Akkor majd elnémul a lemondás hite és az általános szeretet mellett a köteles őszinte tisztelet, hódolat és hála is jutalmazni fogja; az így alkotott és megszilárdított köteléket pedig fönn sem szakíthatják meg egykönnyen nehéz volt. Hanem arra gondolva, hogy ebből aztán alaposan kiképzem magamat bábának, rohamlépésben szaladtam haza a nagy könyvvel. Otthon fölütöttem az első lapnál s kezdtem olvasni. Az arasznyi vastag s misemondó nagyságú könyv petit betűkkel volt szedve s majd egy órába került, mig az egyik oldallal végeztem. Épen este lett, mikor a bevezetéssel elkészültem. Másnap reggel korán már a bábakönyvnél talált a feleségem s olvastam délig, délután már az első fejezetből is elolvastam egy fél oldalt, hanem ekkor új akadályokkal kellett megküzdenem. Rettenetes sok latin szót kevert a szövegbe a szerző, csupa merő orvosi műszó, amiket nem értettem meg. Elszaladtam a bábász orvosomhoz, hogy adjon nekem orvosi műszótárt. Nem volt neki, mert — azt mondja — ő minden műszót ismer. Hazaszaladtam s két óra alatt leirtam annyi műszót, amennyit épen egy oldalon találtam, azokkal visszaszaladtam a doktor úrhoz, hogy írja melléjük a megfelelő magyar műszókat. A doktor föltolta a pápaszemét, nézegette a papirost, magában morogva olvasgatta a műszókat, fölnézett a plafondra, de ott nem találta meg a magyar fordítását azoknak a borzasztó latin szóknak, — én sem láttam ott semmit. Vagy fél óráig hagyott így állni, aztán azt mondta, hogy hagyjam nála a papirost, majd reggelre meglesznek a magyar műszók. Reggel a doktor odaszent hozzám, hogy ő sem tudja azokat a műszókat magyarul, hanem már írt föl Budapestre egy könyvkereskedőnek, hogy küldje meg az orvosi műszótárt. A bábakönyvbe tehát szamárfület csináltam ott, ahol félbe kellett szakítani az olvasást. Épen szerda reggel volt s a szedőgyerek már jött kéziratért. Adtam neki tárczát és csarnokot, ebben talán nincsenek hamis adatok. A tárczaczikkekben és elbeszélésekben nem bánja az olvasó, ha minél több a hazugság. Addig is, míg a vezérczikket odaadhatom szedésbe, újdonság után kell néznem. Elmentem a rendőrséghez. Ott adtak egy öngyilkosságot. Hanem az öngyilkosnak nem tudták a keresztnevét, s nem tudták, hogy miféle méreggel emésztette el magát — meg kell várni a vizsgálatot. Addig, míg a vizsgálat kideríti, hogy miféle méreg volt az, amivel az öngyilkos véget vetett az életének, elmentem a plébánia-hivatalba, hogy az anyakönyvben megtudjuk, mi volt a keresztneve az öngyilkosnak Délig kisütöttük, hogy nem ebben a plébániában keresztelték az atyafit, hanem a másik külvárosiban, itt csak az öcscsét eskették meg. Elloholtam a másik külvárosi plébániahivatalhoz. A plébános úr nem volt otthon. Kértem a gazdaasszonyt, hogy eresszen be az írószobába, csak megnézem az anyakönyvet — mindjárt kijövök. A gazdaasszony nem akart beleegyezni. Én hivatásos magaslatán állva minden áron be akartam jutni a hivatalszobába, mert nekem a keresztnév kell okvetlenül. A rendőrség nem tudja, s az öngyilkos nem mondja meg, tehát innét kell s megtudnom. Keresztnév nélkül nincs jólértesültség, hasból csinált keresztnevet nem tűr az alap Iposság. A közönség jól értesültséget és alaposságot követel az újságtól. A gazdaasszony nem — (A kir. táblák) személyzetének létszámát az igazságügyminisz.ter most már megállapította Tudvalevőleg a kir. táblák szétosztása tárgyában az igazságügyminiszter bizottságot hívott össze, mely előbb az elvi kérdésekre adott a miniszternek fölvilágosításokat, utóbb pedig a szétosztás gyakorlati foganatosítására. Ilyen gyakorlati kérdés volt a személyzet létakart megérteni, én dühbe jöttem, a termetes hölgyet elgurítottam az ajtótól s ő lezuhant a lépcsőkön, én pedig egy rúgással belöktem az ajtót s vadul kerestem az anyakönyvben az öngyilkos keresztnevét. Még a felén se jártam az anyakönyvnek mikor jött a rendőrség, melyet a gazdaasszony hivatott, s engem bekísértek, a rendőrkapitányságnál jegyzőkönyvet vettek föl s csak jótállás mellett hagytak szabadlábon. A gazdaasszony könnyű testi sértés és magánlak megsértése mint bűnvádi eljárást, a betört ajtóért pedig kártérítési pert indított ellenem. Hanem a keresztnév még sem volt meg. Azt majd csak a plébáno úr hazajövetelekor fogom megtudni. De más ba is volt, ami miatt az újdonságot még most nem lehetett közölni: a vizsgálat nem tudta kisütni hogy mi volt a méreg, a mivel az öngyilks megölte magát. A fölbonczoltnak a gyomrát tehát föl kellett küldeni az országos vegyészei intézethez s az majd két hét múlva megmondja hogy mi volt a méreg. Csütörtökön más újdonság után kellett néznem. Épen ki akarok menni az ajtón, mint előttem áll egy ritkán borotvált arczú ember, ki Bodor Benőnek mondja magát és recitálássl foglalkozik. Földicséri magát és kéri, hogy is dicsérjük föl, mert előadást akar tartani. — Nem lehet barátom. — Mondom nem szigorúan. — Miért nem? — Kérdi ő megrökönyöd. — Mert mi önt még nem ismerjük s elől s nem dicsérhetjük, hátha fölülünk — a publikum megkövez bennünket. HÍREK.