Pécsi Figyelő, 1891. január-március (19. évfolyam, 1-25. szám)

1891-01-03 / 1. szám

1 1391. január 3 án. PECálFIGYELŐ tt Mindkét nemesszivü jótevőnk hálás köszönetet mond és reájuk az Ég áldását kívánja Károly Ignácz esp.-plébános. (A vasúti zóna kedvező eredményei) bizonyára az eddig nyilvánosságra jutott adatok alapján is örvendetesen lephették meg a közönséget, mert azt csakugyan alig merte valaki reményleni, hogy a zónaév forgalma úgy az utazók számában, mint a szállítási bevételek összegében oly nagy emelkedést mutasson, aminőt a megelőző év adataihoz viszonyítva tényleg mutatott. Akik e nagy emelkedést csak a rendszer újdonságából folyó időleges jelenségnek gondolták s attól tartottak, hogy az újság vonzó erejének csökkenésével a személyforgalom újra hanyatlani fog, azok kellemesen csalódtak. A lefolyt év személyforgalma ugyanis az azelőtti évhez képest is — mely pedig már zónaév volt — jelentékenyen emelkedett. A zóna, mint tudjuk, 1889. augusztus 1-én lépett életbe s most az 1890. augusztus 1 -étől egész 1890. deczember 20 -áig terjedő személyforgalmat már az 1889. év megfelelő szakának forgalmával hasonlíthatjuk össze. S e forgalom adatai azt mutatják, hogy 1890. év augusztus 1-től deczember 20-áig a magyar állam vasútjain 1.417,306 személylyel utazott több s a vasutaknak e czimen befolyt bevétele 397,352 forinttal volt több, mint az 1889. év megfelelő szakában. A zóna tehát még mindig fejlődik. CSARNOK. Az elhunytra. — (Loossa Jenő.) — Aludjatok jó emberek ! . . enyém az éjszaka, Virrasszon ott felettetek az üdvnek angyala ; Én térdre hullva ég felé küldöm szerény imám Barátomért . . . eltávozott, oly ifjan és korán. Szerettem őt. A lelke szép, oly hófehér vala, Szivében a legszebb erény hév tüze lángola; Kedélye vig, miként madár, mely ágról ágra száll, Oly ifjú volt ... s virágozék mint festő rózsaszál. Szerette mind, ki ismeré, ki volt, ki ellene ? Megnyerte régi barátait jó szive, kelleme. És ő szeretni mint tudott! ha sírtál, sirt szive . . . Ő mért ragadtad el halál és élet Istene ! Mi az ?.. Ki az ?.. kis ablakom megrázza téli szél.. Aludjatok jó emberes,... velem ha ő beszél, Most adta ajkaimra most bucsucsókját szegény, Most távozott, de egyre int a jó barát felém. Isten veled, Isten veled ! Nyugodjál csendesen, Rövid siralmas végzeted ne bántson éjeden... Te jobb hazában vagy, mi itt a szenvedők helyén, Te révben ott,... mi hányatunk az élet tengerén. . ., kérjed ott az ég Urát, testvérid’ áldja meg Állítsa meg, szárítsa fel árját a könyvnek És kérd, hogy áldja meg nekünk e múló életet Még egykor újra láthatunk... Jó éjt, Isten veled ! ________Virág Ferencz. KÖZGAZDASÁG. Időleges agyag - czement-aszfalt- és kőipar-kiállítás. Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter intézkedése folytán a budapesti kereskedelmi múzeum a hazai termékek állandó kiállítása mellett évenként egy, esetleg két időleges szakkiállítást fog rendezni, amelyek hivatva lesznek az illető iparcsoport által feldolgozott nyers és segédanyagokat, gyártmányokat, munkagépeket és segédeszközöket lehetőleg a maguk teljességében felölelni, és így iparosainknak megmutatni az utat és módot, melynek követésével versenyképességüket fokozhatják. Ezen kiállítások sorozata az. év augusztus havában rendezett bőripari kiállítással megnyittatott, mely a várakozásoknak teljesen megfelelt, és az ily alapra fektetett szakkiállítások hasznát és czélszerűségét minden irányban igazolta. A szerkesztőségünknek megküldött programoi szerint Baross kereskedelemügyi miniszter a kereskedelmi múzeum által rendezendő legközelebbi időleges kiállítás tárgyául az agyag, cement, aszfalt és kőipart tűzte ki. A kiállítás jövő évi május 15-én szándékoltatik megnyittatni és hat hétig fog tartani. A hazánkban évszázadok óta virágzó agyagipar emelése különösen a vidékre nézve nagy fontossággal bír, és meg vagyunk győződve, hogy a programban jelzett ama szándék, hogy a múzeum igazgatósága egyrészt az agyagipar czéljaira szolgáló nyersanyagokat keménységükre és ellenállásukra nézve megvizsgáltatni, másrészt az ugyanazon anyagból a külföldön előállított gyártmányokat bemutatni és egyúttal a keleti szomszédaink által használt czikkeket is kiállítani kívánja, a hazai vállalkozási szellemre kedvező befolyást fog gyakorolni. Figyelmeztetjük különösen a gazda közönséget, használják fel a kínálkozó alkalmat a birtokukon esetleg előforduló és eddig vagy épen nem vagy nem a z Egy kis boldogtalanság. Az Írnok úr, vagy micsodavalami pennás hivatala lehetett, mert néha a fülén feledett tollal jött haza) hármával szökdöste át a lépcsőket s úgy rontott a lakásába. Lihegett a nagy felindulástól, szinte hörgött. Ha a szemei nem csillognának, azt lehetne hinni, hogy szerencsétlenség érte. Hanem a szemei égnek, ragyognak és örömről beszélnek. Fölszakitja lakásának ajtaját s leveti magát kopott bőrpamlagra, feldöntve útközben az összes székeket. — Asszony ! hörgi. Bámulsz, ugye ? Az „asszony“, aki egy filigrán kis teremtés volt, valóban bámult férje cselekményein. Sőt annyira meg volt hatva, hogy alig jutott szóhoz, csak a szemei nyíltak tágra emésztő nagy kíváncsiság kifejezésével s gömbölyű szép arczán röppentek az izgatott vérpiros felhők. Buga úr, a férj, fölugrott a kanapéról, az ajtóhoz sietett és bezárta. Majd az ablakokat vizsgálta meg, jól be vannak-e téve ; azután az ágyak alá hasalt s meggyőződvén, hogy nem ólálkodik ott senki (egy bottal kitartóan náspángolta a sötétséget az ágy alatt) titokzatos arczkifejezéssel állott felesége elé. Az asszony leste, mi lesz a nagy előkészület vége. Férje azonban nem adott fölvilágosítást, csak mosolygott, kacsintgatott és végezetül megcsípte az állát. Ezt ugyan anélkül is megtehette volna, hogy a székeket feldöntse. — Beszélj már! sürgeté az asszony. Mi történt ? Talán baj van ? Hogy lehet így kinozni az embert ? — Mindjárt beszélek ! lihegő amaz. Nem sokat. Lelkem Róza, nem sokat beszélek, de az lesz a szónoklat! Ezzel letett az asztalra valamit. A kis Bugáné, a milyen apró asszonyka volt, olyan nagyot sikoltott s képzelhetlen szökéssel a szoba túlsó részében termett. Onnan nézett félénken az asztal felé, csinos fejecskéjét előre hajtva vállait visszavonva. Az asztalon levő lágy egy valóságos gyémánt mellett volt. Csak úgy szórta a sziporkákat szerteszét. A szegény Bugáné behunyta szemeit láttára. — Honnan vetted, te ember, ezt a szörnyű nagy kincset? — kérdé remegő hangon. Buga úr önérzetesen emelte föl fejét, mint az olyan ember, aki tudatában van egy nem mindennapi tettnek. — Találtam, — szólt kevélyen. — Találtad ? Oh te drága lélek ! Már én rosszat gondoltam. Az asszony e szavakat már nem a sarokban mondta, hanem a „drága lélek“ keblén, fejét vállra hajtva. — Láthatod asszony, hogy egyszerre gazdagok leszünk ! véve föl a szót Buga úr. Az a gyémánt megér legalább ötezer forintot. — Annyi pénz ! rebegé az asszonyka. — No ez csak minimális számítás. Lehet még több is. — Azt hiszed, nem szűkölködünk többé ? susogá az asszony. — Még csak az kellene ! Fényben, pompában élünk. Első emeleti lakást veszünk. Neked asszony szobaleányt, aki egész nap a hajadat fésüli. Ez már így szokás az első emeleten. Hanem mielőtt eladjuk a melltűt, te feltüzöd, elmegyünk városszerte látogatóba. Az nagy élvezet lesz, mikor a komaasszony meglátja rajtad a gyémántot. — Oh, nem való nekem az a drága ékszer ! szólt enyelgő hangon az asszony, önig arcza lángba borult. Buga úr azonban aprehendált. — Nem való neked ? Lánczos, lobogós, hát kinek való ? Igenis, rád illik, sőt már a formád is olyan, hogy nem tökéletes egy gyémánt tű nélkül. Az asszony rátapasztotta férje szájára kezét, hogy ne mondja tovább a kisértő szavakat. De keble erősen hullámzott s tündöklő képek lengtek szemei előtt. Többek közt tisztán kivett egy Bugánéhoz hasonló alakot, fényes báli ruhában, keblén egy villogó gyémántifivel ... no az igazán szép volt. Buga úr tovább szőtte a terveket. — Úgy van. Ezután menten elcsapom magamtól a hivatalt. Nevetséges. Egy ember, akinek ezrei vannak, nyomorult 25 forintért körmöljön. No, ne nézz rám olyan szemrehányóan! Kapok én ennél jobb hivatalt is. Meglásd, csak úgy hordják utánam majd a hivatalokat. Fogadni mernék, egy hét alatt én leszek az árvaszéki főkönyvelő. Leültek a kanapéra. Buga úr beszélt, határtalan sokat, az asszonyka pedig szédülten hallgatta. Néha nem is beszéltek, csak egymás kezét fogták s koronkint összemosolyogtak. Már a boldogság ilyen ügyetlen formájú. Egyszerre azonban eltűnik a mosoly, tartózkodón, szinte megdöbbenve néznek egymásra. Hosszas hallgatás után élénken szólalt meg az asszony. — De . . . de . . . nem a mienk a gyémánt melltti. Buga úr maga is megrezzent, de közönyt segélyezett. — Ejh, mit ... no, hiszen ! Most a mienk. — Igen, de a tulajdonosnak vissza kell adni. Buga ur fölforrtyant. — Én adjam vissza? Én vigyem az orra elé annak az ismeretlen pénzeszsáknak, aki elvesztette ! Minek nézesz engem ? Bolondnak ? Hát bolond vagyok én ? » Buga úr szerette volna e térre vinni át a beszédét, de nem sikerült. A nagy szó ki volt mondva. Addig, addig néztek egymásra, hol biztatóan, hol szomorúan ... az asszony össze is kulcsolta néha a kezét, s bár Buga ilyenkor zordonan elfordult, mélyen meg volt illetődve-Hiába, az ékszer nem az övék, megtartani bűn. Szegények ők, de becsületesek. Nem lehet megtartani. Buga úr kijelenté, hogy ő ugyan nem viszi a melltűt a rendőrségre, hozzá se nyúl. Ez az ő meggyőződése ellenére van. —• Jó, hát elviszem én, — mondá az asszony. Gondosan elrejtette az ékszert, szomorúan felöltötte a kabátját, kis kalapját dús hajára tette (oda a szobaleány, aki ezt naphosszat fésülné !) , egy biztató, kedves tekintettel karon fogta férjét. — Jejünk! S megindultak a rendőrség épülete felé. Minél közelebb értek ahhoz, annál inkább elfogadtak. Minden léptükkel egy ábrándot tiportak szét, mit előbb oly tündöklően színeztek ki. Alig szóltak egymáshoz, nem is mertek egymásra nézni, hátha elvész, bátorságuk, hátha megsiklik lábuk a becsület ösvényen . . . Nos, ami Buga urat illeti, az megkisérte néhányszor megsiklani ezen az ösvényen és holmi mellékutczákba kanyarodni. De az aszszony hajthatatlan maradt. A szomorúságot ő se tudta leküzdeni. Istenem, ha meggondolja, mily gondtalanul élhetnének . . . kezükben a szerencse . ... és pár perc múlva vége mindennek ! Hisz ez oly siratni való szerencsétlenség ! Végre a rendőrségi épület elé érnek. Ott a kapu, a lépcső, a korridor ... az ajtó, mely kinyílik . . . Vége lesz tüstént mindennek. A szegény Bugáék könnyes szemmel néztek vissza a küszöbön. De csak szomorú is ez az ő dolguk. Ott vannak már a rendőrtiszt előtt. Reszkető kézzel nyújtja át a menyecske az ékszert (egy könyv is ráadásul ment) s távozni készültek. A rendőrtiszt mosolyog. Nem gúnyosan, hanem megindultan. — Igen szép kegyedtől, asszonyom, hogy visszahozta az ékszert — szól. De nem hiszem, hogy jelentkezzék érte valaki, mert nem sokat ér, hamis, közönséges utánzat. A ború eltűnt a Bugáék arczáról. Vidám mosoly sugározta be helyét. Mikor távoztak, a lépcsőn menet elandalodva súgta az aszony Buga úr fülébe : — Te jó, te ember, de derék . . . hogy az az ékszer hamis.