Pécsi Figyelő, 1894. április-június (22. évfolyam, 40-77. szám)

1894-04-03 / 40. szám

évfolyam. Pécs, 1894. Április 3-án. 40-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre . . 6 írt — kr. félévre . . . . 3­0 — » Negyedévre . . 1 » 50 « Egy hóra . . . — » 50 » Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal:­­ PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádosy-féle ház) hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lalások intézendők. Pécsi Figyelő (Pécsi H­írlap.) Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz­­ová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fö Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Demján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér), Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír-és könyvkereskedéseiben. Kossuth Lajos a sírban. A végbucsu utolsó szavai elhangzottak . . a koporsót leeresztették a vérrel megszentelt anyaföldbe . . . Kossuth Lajos a sírban nyugszik. Az Isten adta, az Isten elvette! Le­gyen áldott szent neve. Ott alussza örök álmát abban a földben, a melyet viszontlátni annyiszor vágyódott, de a melynek viszontlátását megta­gadta önmagától. Ilyen temetést még nem látott a világ, mint a minő a Kossuth Lajosé volt. Ott állott a sir körül az egész nemzet sírva, zokogva. Elvesztettük Atyánkat s veszteségünk nagysága megmérhetetlen. Nincs többé élő tiltakozás a 67-iki gyá­szos kiegyezés ellen, de azért az a skr ott a Batthyány és Deák-mauzóleumok közt örök til­takozás marad hazánk függetlenségének köny­­nyelmű eljátszása ellen. Oda zarándokolnak majd az ország minden részéből az unokák, a késő nemzedékek, míg csak egyetlen magyar él e föl­dön itt, hogy az édes haza végtelen szeretetét sohase feledjék el s ha a szükség úgy hozza ma­gával, örömmel áldozzák éltüket s vérüket a ha­záért, mint a dicső 48-iki elődök. Ha van fájdalom a földön, — pedig van, — azt csak mi érezzük ; ha vannak, kiknek vigasz­talásra égető szükségük van, úgy azok mi vagyunk. A legnagyobb szabadsághős, a század csodája, nemzetünk büszkesége a sírban ! Eltemették, átadták az anyaföldnek a kép­zelhető legnagyobb halotti ünnepséggel. És lehetetlen, hogy sírva ne gondoljunk min­den képzelmet felülmúló tragikus életére éppen most, midőn veszteségünk nagyságát érzi kevés kivétellel szegény, gazdag, ifjú, öreg, asszony, leány. Elhagyatva, magányosan élt az emberi nagy­ság elérhető magaslatán, ősz fürtök övezték dicső homlokát. Teste görnyedt 92 szenvedésekkel tel­jes esztendőnek nehéz súlya alatt. Aggkorát nem vigasztalta az általa fölszabadított magyar nép környező szeretete. Idegenben élt, száműzetésben, messze tőlünk. Arcza redőit nem simogatták gyön­géd, vidám unokák. Fiai vívták a létföntartás ne­héz harczát és megtagadták maguktól a család édes örömeit, nem akarván szaporítani a hontalan magyarok számát. Bárhova tekintett, mindenütt a múltat látta. Sehol sem nyílt szemei előtt egy szebb jövőnek virányos reménye. Oda volt minden. Egyebe sem maradt, csak emlékei. És a­mi áldásnak látszott, az is végzetes súlylyal nehezedett sorsára. Lángszelleme halványíthatlan fényoszlopok­­ban égett, rémesen megvilágítva előtte múltat, jelent és jövőt. Prófétai korához és küldetéséhez megadta a csodát művelő természet a látnoki erőt. Nagy emberek az emberiségnek, a nemze­tüknek tett nagy szolgálatokat megváltják saját boldogságukon. A látnoki erőt sohasem tekintet­ték az istenek áldásának . Kossuth Lajos szi­vét is tépte az a látomány, mely népe jövőjéről látnoki szemei előtt feltárult. A miért ő harczolt, a miért ő szenvedett, a miért ő hontalan lett, azt könnyelműen oda dobta az élő nemzedék múló, apró előnyökért. Kossuth lelkét örök dicsőséggel koszorúzott tettekre ragadták­­ az eszmék. A modern kor semmire sem becsüli az eszméket, lábbal tapossa az élet nemesebb tartalmát és ujjongva tánczolja körül a modern arany borjút, az érdeket. Kossuth hadat szent a gazságnak, a hazug­ságnak és az árulásnak. Legyőzetett! Hisz a költő szerint is: e földön a nemesnek ez a végzete. A népszabadság, a nemzet nagysága, a magyar ál­lami függetlenség voltak eszményei s azok ma­radtak is. A jelenkor beérte a közös ügyekkel, a kvótával, az udvaronczsággal és az érte járó jutalmakkal. Kossuth jelszava volt: törvény, jog és igaz­ság; a jelenkoré: az alku és a vásár. Így hálálta meg az élő nemzedék Kossuth Lajosnak egy hosszú élet vívódásait, szenvedéseit és munkáját. Kétséget sem szenved, hogy a magyar nem­zet szíve mélyéből érezte ősz vezérének igazát. A magyar nép bálványozta mindig, a mint bálvá­nyozta akkor, a midőn példátlan hatalmú szavára fegyvert ragadott jogtiprás, árulás és esküszegés ellen. De mit tehetett ez a szegény magyar nép, mikor azok, a­kik fölötte hatalmasok, elnémítot­ták még a lelkiismeretet is. Mit tehetett a ma­gyar, mikor a nemzet önrendelkezési joga eszkö­zül használtatok elnyomatására, idegen, vagy ud­vari érdekek és hiú­dicsvágyak kielégítésére. Kossuth Lajos sohasem mulasztotta el figyel­meztetni nemzetét a fenyegető veszélyre. Szava olyan erőteljes, ékes és meggyőző volt, mint ifjú korában. Leveleiben egyesült a tudomány, a ra­gyogó irály fénye a tapasztalatok gazdagságával és prófétai ihlettséggel. Ő a régi maradt. Ő mindig oly elérhetlen nagy volt, mint hajdanra; de mi, mi nagyon el­törpültünk, mi független magyar hazafiakból ösz­­szezsugorodtunk osztrák-magyar játékbábokká. Mi, kik lerahatlan hálával tartozunk a Gondviselés­nek, a­miért egy Kossuth Lajos nekünk szüle­tett, míg élt, hallottuk szózatát, de nem követ­tük tanácsát; süket füleknek beszélt ő, és akik hallhatták volna szavát, jól bedugták a fülüket, hogy szava ne hathasson szívükhöz, lelkükhöz. És most temetésén ott volt a nemzet a fáj­dalomnak oly nagy kifejezésével, a­mely példa nélkül áll. De bármily nagy a fájdalom, — mert az, — vajján ki lett-e egyenlítve azzal az, amit életében tenni elmulasztottunk ?! Temetésétől távol maradt a közös ügyes, oszt­rákba oltott hazafiság embereinek jelentékeny része, élén a magyarnak csúfolt kormánynyal. Ugyan hogy is kompromittálták volna magukat 13 próbás lojalitásukban a „forradalmár“ temetésén való megjelenéssel? Hisz nem vagyunk mi Olasz­országban, Svájczban, vagy Francziaországban. Nem tesz semmit.­ Kossuth földi alakja bár az enyészetnek átadatott, de elvei örökké fognak élni. A függetlenségi eszme híveinek csoportja nem veszti bátorságát. Szüntelenül visszhangoz­tatja Kossuth szavait, szüntelenül emlékezteti a nemzetet arra, hogy önállóság nélkül nincs sza­badság, függetlenség nélkül nincs fönnmaradás. A magyar nép nem mond le soha a függetlenség reményéről. Kossuth lesz dicső példányképünk és küzdelmi erőnknek kiapadhatlan forrása. És ő ott fent az Isten csillagtrónja előtt könyörögni fog, mint életében tette, hogy hallgassa meg árván maradt népe buzgó kérését. Lefutott a legfényesebb csillag az ég bolto­zatáról, sötétség maradt utána. Nyugodjál békében nagy halott ! Kossuth Lajos temetése. A ravatalnál. Pálmák és déli növények közt lobogtak a nehéz viaszgyertyák Kossuth Lajos koporsójánál a nemzeti múzeum csarnokában. Kivont kardos, gyászruhás fiatalemberek őrizték a ravatalt és öreg, meggörnyedt honvédek hajtották le fáradtan ősz fejüket a hazatért kormány­ lábaihoz. A lépcsőkön némán és meghatot­­tan szakadatlanul törekedett fel a sokaság, mely ka­­laplevéve megállt egy perezre a kormányzó koporsója előtt, búcsúszavakat rebegett felé, meghajtotta fejét, egy-egy babérlevelet tépett imádságos könyvébe a koszorúkról, aztán ismét tova vonult, leereszkedve a lépcsőkön. A hallgatag menetben összegyűlve halad­tak gazdagok és szegények, úri hölgyek és paraszt asszonyok. A ravatalos csarnok kapujában álló ren­dezők, a­mint megfigyelték, perc­enként százan-száz­húszan mentek el a koporsó előtt. A vidéki küldött­ségek egymás után érkeztek folytonosan. Lehetetlen azokat elsorolni, annyi volt. Szombaton a reggeli órákban igen megható jelenet játszódott le a múzeum előtt. Egy csapat honvéd-huszártiszt lovagolt el az utón. Az ülői­ útról jöttek s a Károly-körut felé tar­tottak. Elől ment egy őrnagy, utána századosok, fő­hadnagyok, hadnagyok, mind összevéve valami har­­minczan. A­mint a csarnok kapuja elé értek, vala­mennyien jobbra néztek s katonásan tisztelegtek a ravatalon fekvő Kossuthnak. A Kossuth-család tagjai két ízben voltak a ra­vatalnál szombaton. Elsőbben a délelőtti temetésről jövet, másodízben délután 5 órakor. A koszorúkat özönével hozták. A kocsik, meg­rakva koszorúval, hosszú vonalban álltak a muzeum előtt s folyton jöttek itt meg uj küldöttségek friss virággal, friss babérral. A koporsó felbontása. Szombaton délután 5 órakor hirtelen elzárták a múzeum előcsarnokának kapuit, s a nagy halott hi­vatalos agnoszkálását végezték a ravatal mellett. A szomorú aktusra megjelentek a Kossuth-test­­vérek, a hatóság küldöttei és több bizalmi férfiúi. Márkus József polgármester rendeletére lecsavarták a srófokat a sárga tölgyfa-koporsóról, felnyitották a a fedelet, a­mely alatt volt a vékony, üvegfedeles ólomkoporsó. Ünnepélyes komolysággal konstatálták valamennyien, hogy az örökös álmait nyugvó halott ebben a koporsóban: Kossuth Lajos. Az arca alig változott, csak kissé megnyúlt, a száj nyitva volt, a hibátlan fogsor látszott, az áll azonban egészen leesett. A szomorú aktus alatt a gyászoló fiúk elfor­dultak, hogy édes­apjuknak megváltozott arczát ne lássák. A hivatalos eljárás alig tartott pár perczig. Azután a jelenlevők P u 1­8 7 k y, a múzeum igazga­tójának hivatalos szobájába vonultak, a­hol az eljá­rásra vonatkozó jegyzőkönyvet megszerkesztették. A temetés. Már reggel 11 órakor nem lehetett mozogni Bu­dapest utczáin. Sűrü tömegekben hullámzott a kö­zönség s elfojtott szavai úgy hangzottak fel, mint a távoli tenger hullámainak méla mormolása. Az ut­­czákon a polgárőrség és tűzoltóság vont kordont, a­melyen belül csak külön igazolványnyal lehetett meg­jelenni. Kilencz óra után megérkezett a gyönyörű, ezüsttel gazdagon díszített fekete bársony drapériás, barokk­ stilü halottas kocsi, mely elé nyolcz ezüst­­szerszámos, csatáros, fekete ló volt fogva. Lassanként megérkeztek a küldöttségek. Tíz óra előtt öt perc­c­el érkezett meg Márkus polgármester vezetése mellett a Kossuth-család. Csupán Ruttkayné nem jött el. Az öreg matrónát kifárasztotta az elmúlt napok izgalma­s betegen feküdt lakásán. Mindjárt ezután megkezdődött a gyászszertartás. A budai dalárda által énekelt Hymnust az óriási néptömeg kalaplevéve hallgatta meg. Bent a ravatal fölött az ősz Sárkány Sámuel evang. püspök tar­totta meg gyászbeszédét, mely után Jókai Mór mondotta el halk, reszkető hangon gyönyörű beszé­dét, mely méltó volt a nagy halotthoz s a jelen volt

Next