Pécsi Figyelő, 1895. október-december (23. évfolyam, 224-299. szám)

1895-10-01 / 224. szám

XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. kedd, október bő 1 224-ik szám. Előfizetés! árak: Egész évre . . 10 írt — kr. félévre .... 5 » — ¡ Negyedévre . . 2 » 50 ̋ Egy hóra . . . — » 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Mária -utcza 1. SZ. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők.Pécsi Figyelő POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztői Iroda: PÉCSETT, Mária-utca 1-ső szál 1. EMELET !hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatna! Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek tö am Az uj törvények. Pécs, 1895. szeptember 30 A holnapi nap nevezetes korszakot jelöl Ma­gyarország fejlődéstörténetében, mert ezen a napon lépnek életbe a házasságjogról, a gyermekek val­lásáról és az állami anyakönyvekről szóló u. n. egyházpolitikai törvények, s ezzel egy nagy lépést teszünk ama cél elérése felé, hogy hazánkat a modern jogállamok sorába emelhessük. A jogállam fogalma igényli, hogy a polgárok külső jogviszonyait az állam törvénye szabályozza és biztosítsa, de viszont azt is, hogy az állam ne avatkozzék azokba a dolgokba, a­mik tisztán a polgárok belső kedélyvilágát illetik. Ennek az elvnek első és alapfeltétele, hogy az egyház és állam hatalmi és jogkörei egymástól szigorúan elkülönítve legyenek; szükséges ez kü­lönösen olyan államokban, mint hazánk, a­hol a nép különböző felekezetekre oszlik, mert itt rende­sen az állam gyakorol illetéktelen befolyást a kü­lönböző egyházakra, a­mikor magát köztük bírónak veti fel tisztán vallási kérdésekben, s ezért viszont kénytelen a különböző vallásfelekezeteknek az ál­lami jogkörbe eső befolyást engedni, mi az ellen­tétes vallási felfogások mellett folytonos összeüt­közésekre s jogbizonytalanságra vezet. Különösen tapasztalható volt ez nálunk a há­zassági jog terén, a polgárok házasságjogi viszo­nyait nem az állam, hanem az egyházak törvényei szabályozták, s így az egész családjog s az örökö­södési jog alapját oly törvények képezték, a­me­lyek ki voltak véve az állam intézkedési köréből. A most életbe lépő házasságjogi törvény e tekintetben szigorú határvonalat von az állam és egyház jogkörei közt, a­mennyiben állami törvény­nyel szabályozza azokat a feltételeket, a­melyek az állam valamennyi polgárára nézve egyenlőképpen szükségesek, hogy a család alapját képező házasság teljes polgárjogi következményekkel bírjon, de vi­szont meghagyja az egyházak körében azt a befo­lyást, a­melyet ezek a házasságra, mint valláser­kölcsi intézményre, méltán igényelhetnek. Az egyház tehát teljesen a saját jogában van akkor, a­mikor a saját szempontjából csak azt tekinti házasságnak, a­mely az ő egyházi törvé­nyei szerint lett megkötve, de éppen azért meg kell engednie azt is, hogy az állam meg polgárjogi szempontból előírhassa azokat a szabályokat, a­melyek teljesítéséhez a házasság külső jogi követ­kezményeinek biztosítását köti. Szerves összefüggésben áll a házasságjogi törvénynyel a gyermekek vallásáról szóló törvény. Míg az előbbi a házasság tekintetében szorítja vissza az egyházakat természetes hatósági körükbe, addig az utóbbi a gyermekek vallását illetőleg szünteti meg az állam illetéktelen befolyását. Hogy az állam bármely polgára miféle vallást kövessen, arra a dolog természeténél fogva az állam befolyást nem gyakorolhat, s a­hol gyako­rolt is, ez hatástalannak bizonyult, mert vallási meggyőződést valakire ráparancsolni külső kény­szereszközökkel nem lehet. Annak meghatározása tehát, hogy a zsenge gyermek lelkébe miféle vallás elvei csepegtessenek be, nem is lehet az állam feladata; ez a szülők természetes joga, s a szülőknek ezt a természetes jogait állítja vissza ez 1894. évi 32-ik törvény­cikk. Az állam a házasság polgárjogi szabályozá­sánál a házastársak vallási hovatartozandóságát figyelmen kívül hagyván, a házasságból született gyermekekre sem kényszeríthet a szülök akarata ellenére bármiféle vallást, igy a polgári házasság behozatalának természetes következménye volt az 1868. évi 53. törvénycikk kényszerének megszün­tetése s a szülők szabad elhatározásának vissza­állítása gyermekeik vallását illetőleg. Az állami anyakönyvekről szóló törvény egy­házpolitikai törvénynek tulajdonképpen nem is nevezhető, mert a polgárok vallási viszonyait a legtávolabbról sem érinti. Az anyakönyvek veze­tése eddig is állami feladat volt s állami törvény ruházta fel az egyházak által vezetett anyaköny­­­ veket közhitelességgel. Hogy ezt az átruházott hatáskört az állam most saját kezelésébe veszi, az az egyházi és ál­lami hatáskörök szigorú elválasztásának következ­ménye, oly szükségszerűség, a­mely talán a leg­­súlyosabban fog­ az államra nehezedni. Kétségtelen ugyanis, hogy az egyházak által vezetett anyakönyvek — egyes nagyon is szórvá­nyosan előfordult esetektől eltekintve — a köz­­hitelesség kívánalmainak igen jól megfeleltek s e mellett az államnak teljesen ingyen álltak rendel­kezésére. Az állami anyakönyvek ellenben az állam tetemes megterheltetésével fognak járni s megbíz­hatóság tekintetében mégis az egyházi anyakönyvek mögött fognak maradni, mert a rendelkezésre álló csekély anyagi javadalmazás mellett az anyaköny­vezés túlnyomóan egyéb hivatali teendőkkel máris túlterhelt tisztviselők mellékfoglalkozásává tétetvén, a legjobb akarat mellett sem lesz az ezzel járó számos nagy fontosságú teendő ellátására szüksé­ges gond fordítható. Pedig ezen fordul meg az egész egyházpoli­tikai reform sikere. Ha az anyakönyvvezetői új intézmény jól fog funkcionálni, csakhamar le lesz­nek küzdve a forgalomban levő balvélemények, a a kedélyek megnyugosznak s helyreáll a már oly rég nélkülözött vallási béke ; de a reformok végre­hajtásával megbízott közegek minden hibája mér­hetően kárára lesz az egész reform­műnek, mert ez csak olaj lesz a tűzre s megerősíti az előíté­leteket, a­melyek eddig is oly áldatlanokká tették az egyházpolitikai küzdelmeket. Tudjuk, hogy nehéz a feladat, melyet önkén­telen anyakönyvvezetőink vállaira raktak, de remél­jük, lesz bennök annyi hazafiság, hogy önfeláldozó munkássággal fognak dolgozni azon, mikép a kö­zönség a dolgok uj rendjével mielőbb megbarát­kozzék, s igy a nemzet figyelme egyszer már azok felé a feladatok felé is fordulhasson, a melyektől állami önállásunk, s nemzeti megerősödésünk s anyagi felvirágzásunk kivívása függ. A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Az ügyvéd neje. — Kezét csókolom. Hol az ügyvéd ur? — Beszéljen, az ügyvéd most én vagyok ! — Már mint a nagysága? Hát hiszen nem va­gyok én bolond. A múltkor itt voltam és szakála volt az ügyvéd urnak, aztán az ügyvéd ur nem olyan asszonyféle nép ám ! — Jó asszony ! nyugodjék meg, hisz a ügyvéd urnak megvan a szakása, én csak helyettese vagyok ! — Hát a nagysága kicsoda ? — Hát az ügyvéd urnak a felesége vagyok, előttem bátran beszélhet. — No akkor jól vagyunk, hát kedves ügyvéd úr, nekem az a panaszom, hogy nem szeret a férjem ! A szép asszony szemei fölcsillogtak, ez éppen az ő szakmájához tartozik, ehhez a férjénél is job­ban ért. — Hát maga jó asszony szereti-e a férjét ? kérdezi. — Már instálom, ha meg kell vallanom, én se szeretem őt valami nagyon, csak úgy közepesen. — De azért boldog ugyebár ? — Igen, de az a baj, hogy a férjem engemet még közepesen se szeret! — Az baj, nagy baj! És most mit akar maga tenni jó asszony ? — Szeretném a férjemet elkergetni magamtól! — Hát kergesse el, de ne üsse ám bottal ! — Hát szabad ezt tennem, kedves nagysága ? — kérdezé a falusi asszony. — Szabad ! — szólt a szép helyettes egész ko­molyan. — Még kérdenék valamit instálom. — Csak beszéljen jó asszony! — Szeretnék egy másik férfiúhoz csatlakozni a férjemtől. A szép asszony megcsóválta a fejét kissé és így szólt: — Jó asszony, ha már elkergette a férjét, egy másikat be is csalogathat magához, ez már nem na­gyobb bűn, mint az, hogy a férjét elkergette. — Meg is teszem, kezét csókolom! Amint a paraszt­asszony eltávozott, a szép he­lyettes kérdezé : — Ödön ur, ugyebár jól beszéltem ? — Kitűnően, nagysád ! — válaszolt a barna fiatal férfiú. — Ödön ur ! — Tessék parancsolni ? — Itt van egy válópör. Mondja csak mi ennek a tárgya ? — A nő nem szereti a férjét és azt állítja, hogy a férje volt hűtlen ! — Hát szabad ilyent hazudni ? — Ha rajta nem veszít az illető ! — És a biró elhiszi a hazugságot ? — Az nem hisz semmit. Előtte mindent bizo­nyítani kell. — És a hűtlenséget mivel bizonyítják ? — Ahogyan lehet! Ebéd Frigyes főhercegnél. Szombaton volt Főherceglakon az első ebéd, melyen Frigyes főherceg, mint a bellyei hitbizo­mányi uradalom ez idő szerinti birtokosa Pécs város és Baranya megye notabilitásait vendégekül látta ma­gánál. Szombaton délelőtt a meghívottak, név szerint: Kardos Kálmán főispán, Troll Ferenc c. püs­pök, D­o­b­s­z­a­y Antal kanonok, S­z­i­l­y László alispán, Dragonescu Döme pénzügyigazgató. Tehát ön még­sem tudja ezt a kérdést el­dönteni ! ? — Kérem nagyság ! én még nem voltam hitelen. — Tegyük fel, hogy ön engemet megcsókolt és én azért a bíróságnál magát bepanaszolnám, mivel fogom én állításomat beigazolni ? A fiatal jogász már ott érezte a boldogító csó­kot az ajkán és egész meggondolatlanul eltalálta magát szólni: — Ott meg én csókolnám meg nagysádat! — Ödön úr ! maga túlságosan bátor, takarodjék dolgozni! — mondá a szép asszony ridegen és a fiatal ember kedvetlenül ült az íróasztal mellé ! Megint jött egy panaszos fél az irodába : — Nekem tartoznak sokan kisebb-nagyobb ösz­­szeggel! — kezdé panaszát. — Elég baj. De jól teszi, ha adósainak elen­gedi a tartozásukat. — De én is szegény ember vagyok! — Tanácsom az, hogy ne pereljen ! — Jól van, tehát nem fogok perelni. Alig távozott el az a szegény ember, egy úr nyitott be az irodába. — Az ügyvéd úr, nincs honn ? — Én vagyok a helyettese ! — Ez valóban pompás, hisz nagysád nekem még jobban tud tanácsot adni, mint az ügyvéd úr. Nagysád kérem én szerelmes vagyok egy ablakba és egy szőke fejbe. — Uram ! A szerelem édes érzelem ! — Úgy találja nagysád ? — Kérdő a férfi lelkesedéssel.

Next