Pécsi Figyelő, 1896. október-december (24. évfolyam, 224-299. szám)

1896-10-01 / 224. szám

XXIV. évfolyam. Pécs, 1896. csütörtök, október hó 1. 224-ik szám. Előfizetési érák: Egész évre • ■ 10 frt — kr. Félévre • • • 5 — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — „ 85 „ Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT. Mária­ u. 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére”vonatkozó fel­szólalások intézendők. Szerkesztői iroda: PÉCSEIT, Mária-utca 1.­­ h­e kir. tábla átellenében, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz föl Szomorú befejezés, Pécs, 1896. szeptember hó 30 Szörnyű nagyra vagyunk mi a mi ezeréves állami létünkkel; rendeztünk is tiszteletére ország-világra szóló ünnepsé­geket s büszke nemzeti önérzet dagasztotta kebleinket, a mikor a külföld képviselői a sok nemzetközi kongresszus alkalmával el­jöttek megbámulni fővárosunkat, kiállítá­sunkat, a mikor megdicsérték vendégszere­tetünket s nem vettük észre, hogy ezek a külföldiek csupa kiváncsiságból látogat­tak el hozzánk, amint mi elmegyünk az állatkertbe megnézni a tonkingi falut, vagy az afrikai négereket s a­mint mi csodál­kozunk annak a szerecsen aranyművesnek nem várt ügyességén, úgy árasztanak el minket az exotikus országot látni jött ide­genek dicséreteikkel, a mikor nálunk a várt Ázsia helyett még mindig Európában látják magukat. De hogy a külföld minket külön ál­lamnak nézzen s igy osztozzék abban a rögeszméle­t­ben, hogy Magyarország mint önálló állam érte el fennállásának ezredik évét s ezt az évfordulót mint ilyent meg­ünnepelni jöjjön el hozzánk, arról szó sem lehet, hiszen Magyarország a nemzetközi érintkezésben sehol sem jelentkezik mint állam, Európa csak mint az osztrák-ma­gyar birodalom kiegészítő részét ismeri, a­melylyel közvetlenül érintkezni legfölebb csak társadalmi úton lehet, hivatalosan azonban csak az összbirodalom közvetíté­sével, csak úgy, mint Csehországgal, Ga­líciával vagy Bukovinával. Mi azonban idehaza hipnotizálva va­gyunk s ebben az állapotban nagyban ját­­szuk az államosdit, megénekeljük magun­kat, hogy mekkorát haladtunk hatvanhét óta s ezt mind visszanyert államiságunk­nak tudjuk be érdemül, mintha bizony a kívülünk levő egész világ harminc esztendő óta megállt volna haladásában s oly or­szágok, a­melyek nem dicsekesznek oly „önálló államisággal“, mint mi, teszem Csehország vagy Karintia, nem éppen úgy haladtak volna, mint mi, azzal az egyetlen kivétellel, hogy pár évtized alatt nem csi­náltak ezer millió államadósságot, a­mely állami kiváltságunkkal mi nagyon is pa­zarul éltünk. Nos hát abban a hóbortunkban, hogy mi nemcsak a honfoglalás ezredéves em­lékünnepét üljük, de magunkat mint ezer év óta érintetlenül fennálló külön államot is ünnepeltetni akarjuk, az ünnepségek be­fejezéséül egy oly aktust hagytunk, a­mely­lyel mint állam léptünk volna fel a többi államok előtt, hogy bemutassunk nekik egy olyan alkotást, a­melynek létesítését az európai hatalmak berlini kongresszusa ha­tározta el s a­melyet mi létesítettünk: ezredéves államiságunk zárókövének a vas­kapui Dunaszabályozás befejezését szántuk, ez az aktus azonban éppen azért, mert nemzetközi jellege volt, kínosan ébresztett fel bennünket abból a hipnotikus álomból, a­melyben önálló államiságról képzelődtünk. Láthattuk a megnyitó ünnepségekből, hogy Európa a nemzetközi viszonylatokban nem ismer magyar államot s azért ezred­éves államiságunk záró ünnepségén az osztrák-magyar birodalom leszorította a magyar államot az őt természet szerint megillető helyről, az ünnepség az osztrák­magyar birodalom ünnepsége lett, az álta­lunk létesített világra szóló nagy mű az osztrák-magyar monarkia alkotása gyanánt lett bemutatva. A kormánypárti sajtó erre a lesújtó jelenségre szégyenkezve hallgat, a nemzeti párt lapjai azonban fennen hangoztatják, hogy Magyarországnak ez a megszégyení­tése nem következik a hatvanhetes közjogi alapból s tisztán a mostani kormányt te­szik érte felelőssé. Igaz, hogy ha nem bábok ülnének a kormányon, kivihették volna azt, hogy a művet létesítő Magyarország neve a meg­nyitásnál legalább megemlíttessék, ámde ez nem sokat változtatott volna a dolog lényegén, az egész ünnep azért mégsem lett volna Magyarországnak, mint önálló államnak ünnepe, az mégis csak az osz­trák-magyar birodalom beszámolója maradt volna az európai mandátum teljesítéséről. Mert a vaskapus munkálatok keresz­tülvitelével az európai hatalmasságok nem Magyarországot, hanem az osztrák-magyar birodalmat bízták meg, egyszerűen azért, mert a hatvanhetes közjogi alapból ki­folyólag a külhatalmak Magyarországot, mint külön állami léttel biró országot, a „Pécsi Figyelő“ tárcája. A kákicsi komédiás. — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. — (Vége.) — „A komédiást“ — volt a lakonikus válasz s tovább ment szorgosan keresni, kutatni. Én kétséggel a szivemben, kíváncsiság­gal a lelkemben mentem tovább Kákics felé. El is értem a falu szólóig. Egy lelket sem látok. Csak a hazatérő teheneknek a borjaik után való egyhangú bőgősét s a sertések­nek kukorica után vágyódó kéjzelt röfögését hallom. Tanakodtam magamban . Hogy van az, hogy a falu dédelgetett táplálóit , a teheneket és sertéseket sem fo­gadja senki ? Talán sáskák lepték el a határt, s azo­kat elűzni ment ki a föld népe ? De nem '■ehet, mert a határban nem találkoztam em-­ csak katonával. Talán dögvész pusztítja a falu lakóit ? De ez sem lehet — nyugtattam meg magam — hiszen csak tegnap viruló egész­ségben láttam ezt a szép községet. Amint így egymást kergetik agyamban a gondolatok, a kétes föltevések : hát egyszer csak meglátok egy őszbe borult, két mankón járó aggot, amint a templom felé vezeti az egyházfi. Könnyű volt megállítanom őt, mert hisz alig volt járásnak nevezhető az a baktatás, amit az végbe vitt. Megállítottam s kérdem : — Mi történik itt ? — Jaj, uram ! nagy dolog történik itt. 85 esztendőt értem el, de még ilyet nem tapasztaltam. — A komédiás — a komédiás ! Isten ments mindenkit ettől ! ! Többet nem tudtam kivenni belőle, ő folytatta csigalassú járását. Mit volt mit tennem, hogy a kíváncsi­ságomat kielégíthessem, betértem a paphoz. Az udvaron a tehenek vésztjósló bőgése, a lovak gazdát kereső nyerítése, az ebek farkas­szagot érző vonítása fogad. Egy percre megijedtem. De ha! — Énekhang üti meg füleimet. Nyugodt kedé­lyem visszatért, mert hisz : A hol­dal zeng, Bátran telepedj meg: Gonosz emberek Nem énekelnek! Minden jó és rosz lelket Istenhez térítő, imádkozni tanító áhítattal énekelték a tem­plomban : „Én Istenem ! Sok nagy bi­nim Lelkemet szorongatják . Itten nincsen, ki segítsen, Hát kihez folyamodjam?“ Soha ilyen szépen könyörögve és csak az egyedül segíteni tudó Istenben bízva, énekelni nem hallottam sem ezelőtt, sem azóta. Leborultam az udvar közepén az eperfa alatt, s némán hallgattam a zsolozsma hangjait. Elmerengésemből lábak halk dübörgése, majdnem nesztelen hangok vertek fel. Emberek jöttek a templomból a paplak felé a pappal élükön. Megállítottam, hogy ő tőle majd csak hallok valamit e felől az Istent s ördögöket kísérte, nem tudom , mi felől. A pap némán, leverten a lakása felé mutatott, hogy menjek be, majd oda benn elmondja a rémséges történetet. Beértünk s ő elmondá : — „Tegnap, a 7-ik hónapnak a 7-ik napján történt. Megjelent egy hires bűvös komédiás a bírónál, hogy engedje meg neki estére előadást tartani. ígérte, hogy soha nem látott mutatványokkal fogja mulattatni a pub­likumot. A bíró hozzám utasító, mert ő ilyen

Next