Pécsi Figyelő, 1896. október-december (24. évfolyam, 224-299. szám)
1896-10-01 / 224. szám
t nem is ismerik, ennek tehát semmiféle megbízást nem is adhattak. Az a körülmény tehát, hogy Magyarország ennek a nagy alkotásnak ünnepélyes felavatásánál szóba sem került, igenis egyenes és szükségszerű folyománya a hatvanhetes kiegyezésnek, amely Magyarországot az európai államok koncertjéből határozottan kizárja. Azt a megegyezést, amelylyel mi a birodalomra ruházott megbízást egészen a magunk nyakába vettük, a külföld az osztrák-magyar monarkia belügyének tekinti s a megbízás teljesítését is nem tőlünk, hanem a birodalomtól kéri számon. Ennek a közjogi állapotnak leglesújtóbb kritikáját foglalja magában a nemzeti párti „Magyar Hírlap“, amikor vaskapus mellőztetésünkről következőkép nyilatkozik: „Nem panaszoljuk fel, hogy Magyarország államiságának s a magyar nemzet politikai jelentőségének kifejezésére, egy szó nem sok, annyi se hangzott el hivatalosan. Végre is az efféle elismerésre csak az a nemzet, csak az az állam számíthat, amelynek megvan hozzá az ereje, az öntudata, meg az akarata is, hogy ebbeli jussát érvényesítse. “ Nos, Magyarországnak megvan ehhez az ereje, csak erejének öntudatát ölték ki a nemzetből mesterségesen s akaratát bénították meg, amikor rávették, hogy az önálló államiság két leglényegesebb s legnélkülözhetlenebb követelményéről: az önálló külképviseletről s az önálló hadseregről lemondjon. Ezek nélkül idehaza beledisputálhatjuk ugyan önmagunkba, hogy külön állami léttel bírunk, de határainkon túl ez a külön államiságunk ismeretlen fogalom marad mindig. Ezredéves államiságunk ünneplésének végső jelenete volt kiszemelve arra, hogy arcába vágja a nemzetnek azt a keserű igazságot, mikép a magyar államot ünnepelve oly valamit ünnepel, ami tulajdonképen már nem is létezik. Ezek után tessék továbbra is görcsösen ragaszkodni a hatvanhetes alaphoz s ennek a mosochnak feláldozni a nemzet erejét, becsületét és vagyonát! ördöngős dolgokhoz nem ért. Ha önt ő is megengedi Én, hogyne, megengedtem neki. Gyűlt a publikum. Hozták a kukorica, búza, tojás, liszt s szalonna képében a belépti díjakat. Végre megjelent a falu két eleje: tartó uram és én. Készpénzzel fizettünk. Ezért is, meg intelligenciánknál fogva is első hely dukált nekünk. Meg is kaptuk. Elkezdődött az előadás. A komédiás kitett magáért. Egyik bámulatra Tagadóbbat a másikra halmozott. Elbájolva volt az egész társaság. Itt a másvilág! Pokol vagy mennyország ? A kölcsön, szivességből kapott zsírtól hízott süvegből szalagot, galambot, csokrokat csalt ki, a ketté vágott zsebkendőt szemünk láttára összeforrasztotta, a mozsárban összetört zsebórát egy skatulyába zárt úri tök kellő közepéből vonta elő, az asztal lábából annyi bort facsart, a mennyit akartak, urcéjét 24 kajával (a korcsmár 12 volt, a húszast a fülünkből húzta ki. És még sok, általunk még nem látott földöntúliaknak voltunk tanúi. Mindezen mutatványok alatt azonban azt vettem észre, hogy az én kedves tanító uram váltig fészkelődik, akarnak mondani valamit, meg nem is. Zsörtölődött egyre. Én csitítottam volna, de annyira fel volt izgatódva, hogy lecsillapítani képtelen voltam Azt vettem észre, hogy féltette az őt körülvett nimbuszt. Végre, midőn a bámulat a legmagasabb régiókat érte el, az utolsó kártyáját kivetendő, mondja a komédiás a díszes társaságnak : — Látom, hogy a mélyen tisztelt tanító úr nem hisz ebben az emberfeletti adományban, a melyet Istentől nyerek s tagadólag rázza a fejét, szájszéleinek mozgásai meghazudtolni akarják az én művészetemet; — tehát ha még ilyen szájmozgást veszek rajta észre, csak egyet is, — lakatot vetek a szájára. Ki lett mondva a nagy átok. De az én tanítóm még ekkor sem hitt ebben. Megrázva őszbe csavarodott fürtü fejét, odakiáltott : — Azt szeretném látni! ! Noha szeretné látni, meg is kapta. A következő percben a száján volt a lakat. Mindenki szeme reá irányozódott. Bámultuk, néztük percekig — */4 óráig. Beszélni nem tudott, csak vonaglott. Istenem ! Mit tegyünk ? Az egyház főgondnokának jutott eszébe: — Kulcsokat ide! Volt ott kulcs nem egy, de száz is. PÉCSI FIGYELŐ. 1896. október 1 Hírek. Pécs, 1896. szeptember hó 30. Miniszteri fizetések szivarokban. Régi jó idők, amikor még javában uralkodott a naturáliákban való fizettség divatja ! Amikor Thália vándorcsapatai kiírták a színlapra, hogy a helyárak terményekben is elfogadtatnak: egy páholy egy zsák krumpli , egy zártszék két liter bab ; állóhely egy koszorú hagyma — ez utóbbi persze csak úgy, ha nem hajítják föl a színpadra, hanem a kuliszák között adják át gyöngéden. A zsenge magyar Thália bizony a naturáliákon nőtt nagyra, míg most már mindenfelé rendes prózai fizettség jár Thespis bürokratáinak. Legföljebb egy-egy szegény koszának, kántortanulónak, az ország valami félreeső zugában adják ki a fizetését ma is a régi divat szerint, fában, búzában, krumpliban és kukoricában. Egyébként a civilizáló mindenütt kérlelhetetlenül irtja a naturáliákban való fizetés regényes divatját. Van azonban egy kis államocska a Balkánon, amely úgy látszik vissza akar térni ehhez a patriarkális szép szokáshoz. Szerbia kormánya ugyanis, mint onnan telegrafálják, elhatározta, hogy a minisztereinek havonta ezer darab legfinomabb szivart küldet az állami dohánygyárból. Aki Milán pápa költekezését és Szerbia kasszáját ismeri, bizonyosra veheti, hogy ez az ezer darab szivar nem külön honorárium ám, hanem valóságos fizetés. A szerb miniszterek fizetése eddig is csak annyi volt, hogy szivarra éppen kifutotta belőle, a jó miniszterek tehát úgy okoskodtak, hogy mit bajlódjanak ők azzal, miképp a gázsijukból ők vásárolják a szivart, amikor mindjárt ebben az alakjában is fölvehetik a gázsijukat a dohánygyárban ? S egy kis ravaszság is dolgozott az elhatározásukban, mert hiszen világos, hogy ők a dohánygyárakból gyári áron, tehát tetemesen jutányosabban jutnak az elfüstölni valókhoz, mintha azt a trafikból veszik. És fölötte érdekes lesz, ha Szerbia ezt a reformot minden téren behozza s az összes állami hivatalnokainak részint szivarokban, részint az állami gyárak egyéb termékeiben fogja kiszolgáltatni a fizetést. Természetes, hogy akkor a magasabb rangú és dúsabb javadalmazású tisztviselők drágább, az alantasabbak pedig olcsóbb szivarokat kapnak ; a legkomiszabb dohányleveleket pedig a hivatalnokok strafkompániájának tagjai fogják szívni ... Az egyes fizetési osztályzatokat ez esetben persze a drágább és olcsóbb szivarokról nevezik el; ami azért is célszerű lesz, mert akkor az embereket Belgrádban már a szivarjukról meg lehet ismerni; aki vígan pöfékel a Flor de Izabellából, az legalább is miniszteri tanácsos ; akinek kurta szivar lóg a szájában, mindenki tudni fogja róla, hogy napidíjas a kultuszminisztériumban. S egy szép napon arra virradunk, hogy a szerb hivatalos lap ezt a legmagasabb kéziratot közli : Kedves Sztrkics tanácsos! Ha szolgálatai elismeréséül ezennel előléptetem önt a Kuba 5 es osztályból a Regalitász osztályába. Sándor m. k., Novákovics m. k., Napirend 1896. október 1-én. Naptár: csütörtök, okt. 1. — Róm. kath.: Remig. — Prot.: Rémig. — Görög-kel. (szept. 19 ) Trofim. — Zsidó: Tischin 24. — Nap kél 5 óra 44 perckor ; nyugszik 5 óra 20 perckor. — Hold két éjjel 11 óra 34 perckor ; nyugszik délután 2 óra 46 perckor. Időjárás : hőmérséklet 13 Celsius fok meleg, légnyomás 753. — Kilátás a központi meteorológiai intézet jelzése szerint: hűvös, száraz idő várható. — (Fényes esküvő.) Folyó hó 26-án tartotta egybekelését a nógrádmegyei Jobbágyiban mankóbükki Balog Károly pécsi kir. ítélőtáblás tanácselnök és nógrádmegyei nagybirtokos és neje szül. gyarmati Bércy Margitnak leánya Marianne és néhai kövesszarvi és gosztonyi Goszthony Lajos somogymegyei földbirtokos és főszolgabíró és néhai neje szül. derecskei Fodor Tekla fia: Goszthony István m. kir. honvédfőhadnagy. Tanuk voltak a menyasszony részéről, az ő nagybátyja, Bércy Géza, nógrádmegyei földbirtokos, a vőlegény részéről pedig: Blaskovich Bele is illett nem egy, de több is. És kinyitni még sem lehetett, de egygyel is. — Le kell reszelni ! — Volt az algondnok szava. Reszeltük — reszeltük, de nem fogott rajta egy sem. Most a kevés, de bölcs szavú biró szólalt meg a végszükségben : — Hol van a komédiás ? Ha rá tette, vegye le ő ! ! — Igaz ám a’ — mondta a nép. De hol van ? Eltűnt az éji homályban ! Rögtön elhatározta a község, hogy a várostól katonaságot és zsandárságot kér a saját költségére, kikutatandó az egész környéket, a mely visszahozza a komédiást. Ez az a katonaság és zsandárság, a melylyel találkoztam s a mely kutat s kifürkész mindent, de komédiást nem lel. A falu népének apraja-nagyja, a pap tanácsára, bevonult a templomba, az Istenhez imádkozni, zsolozsmákat zengeni. A nép egész éjjel, egész következő nap imádkozott — s a katonaság keresett — hiába. Bevonultunk újra a templomba, irkoztunk, énekeltünk újra. Keresték a katona a komédiást lelkendezve. Hisz 100 váltóírt volt a fejére kitűzve. Hiába !!