Pécsi Figyelő, 1898. április-június (26. évfolyam, 74-146. szám)
1898-04-01 / 74. szám
Nincs tudomásunk jogtiprásról. Pécs, 1898. március 31. Bánffy báró tegnap válaszolt Kossuth Ferencnek arra az interpellációjára, hogy mire alapítja a kormány a sajtószabadság, a gyülekezési jog és a személyi szabadság ellen intézett támadásokat. Nagyon tréfálózó hangulatban volt a kegyelmes úr, mert azzal kezdte válaszát, hogy a kormánynak nincs tudomása arról, mintha a jogok ellen támadások intéztettek volna. Hát az igaz, hogyan is lehetne tudomása Bánffynak a gyülekezési jog megsértéséről, mikor a legtörvénytelenebb módon összeszedett képviselők nap-nap után egész szabadon gyülekezhetnek össze a Sándorutcai házban , s lehet-e cenzúráról beszélni, mikor Bánffy báró fenomenális beszédeinek kinyomatásával szabadon lehet kompromittálni Magyarországot ország-világ előtt s a mikor a kitartott sajtó dicsőitő himnuszával oly szemérmetlenül lehet arculcsapnni az igazságot. Tessék mindenkinek kormánypártinak lenni az országban, tessék kivétel nélkül Bánffy báró providenciális államférfias tehetségét elismerni, minden tényét dicsőítve helyeselni , akkor bizonnyára nem lesz oka senkinek sem panaszkodni, hogy ezt nem teheti a legszélesebb körű szabadsággal. De amíg vannak az országban olyan elégületlenek, akik merészkednek a szabadságról és szabadelvűkről, az emberi és politikai jogokról más nézeteket táplálni, mint a Szolnok-dobokai államférfia, addig neki kötelessége az ilyen visszaélések ellen erélyesen fellépni s a szabadságokat és jogokat elvonni azoktól, akik azokkal nem a kormány szája íze szerint akarnak élni. Ide lyukad ki a nemes báró válaszának foglalatja, mert szerinte a kormánynak az a rendelete, amely a nyomtatványok elkobzását szabálylyá tette, nem ellenkezik a negyvennyolcas sajtótörvénynyel ; a keresztkötéses küldemények és a zárt csomagok felbontogatása nem képez cabinet noirt, hisz egészen nyilvánosan történik és csak arra szolgál, hogy rosszhiszemű kijátszás ne történhessék. E szerint tehát senki a szabadságjogok megszorításáról, személyes szabadságának sérelméről nem fog panaszkodhatni akkor sem, ha a rendőrség az utcán vagy útközben lefüleli szőrére vetkőztetve kikutatja, nem-e hord magával tiltott nyomtatványokat. Pedig a szabadelvű kormány ezt is el fogja rendelni, ha értesül róla, hogy az üldözött nyomtatványokat többé nem postai utón, hanem magánutasok közvetítésével továbbítják. Hát a gyülekezési jog megtámadásáról hogyan lehet beszélni, mikor az ősi magyar alkotmány a gyülekezési jogot nem is ismerte. Az igaz, hogy az ősi magyar alkotmány arról sem tudott egy betűt sem, hogy az ország lakosait meg lehessen akadályozni az összejövetelben s ügyeik megbeszélésében, node hát a jogokkal is úgy vagyunk, mint az egészséggel, csak akkor tudjuk meg, hogy volt, mikor elvesztettük, s e részben még hálával tartozunk a kormánynak, amely jogaink elkobzásával megtanít azok értékének felismerésére. A gyülekezési jogra nézve, Bánffy szerint, csak 1848. óta állanak fönn rendeletek, de ezek, mint egyáltalán az ostoba negyvennyolcas intézmények valamennyien, csak roppant hiányosan szabályozták a gyülekezési jogot. Még csak arra sem nyújtottak módot az atyáskodó hatóságoknak, hogy a polgároknak bármely összejövetelét tetszés szerint eltilthassák, vagy bármely gyülekezetet csendőrökkel szétverethessenek. Hát ha a hatóságoknak ezt nem szabad tenniök, szabadság ez ? Szerencséje Magyarországnak, hogy született egy Percel Dezsője, aki megkorrigálta a negyvennyolcas kormány kontárművét s elrendelte, hogy szabad népgyűléseket tartani, de a hatóságoknak is szabad azokat betiltani, a szabadság tehát csak most van megóva minden irányban. Ami pedig a személyes szabadságot illeti, hát ugyan ki fogja ennek a megsértését látni abban, ha a rendőrség éjnek idején beront a polgárok lakásaiba, kiveri őket ágyaikból, felforgatja szekrényeiket, magával viszi a pénzüket ? Hisz ha a törvény megengedi, hogy a vizsgálóbíró rendeletére a rablógyilkosokat bárhol és bármikor szabad letartóztatni, mert ne lenne megengedve a rendőrségnek bírói parancs nélkül is kutatást tartani azok házi szén- A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Hogy születétt a honvéd? (Részlet Graca Györgynek »Az 1848— 49-iki Magyar szabadságharc Története« című most megjelent nagyszabású munkájából). Kormányunk már 1848 április közepén meggyőződött, hogy a nemzetiségek lázongásával szemben az országban állomásozó sorkatonaság támogatására nem számíthat. Még nem vesztette el ugyan reményét, hogy a koronás király elvégre is útját szegi a kamarilla fondorlatainak, de addig is, míg ez megtörténik, csakugyan gondoskodnia kellett a megzavart rend helyreállításáról. A közönség e felbuzdulását annál szívesebben vette, mert maga is komolyan foglalkozott katonailag rendszeresített ,újabb nemzetőrcsapatok felállításának eszméjével. A »Radical-kör« felirata tehát épen kapóra jött. A minisztertanács beható eszmecsere után elhatározta, hogy kiírja a toborzást. A jelentkező önkéntesekből egyelőre tíz zászlóaljat és egy üteg tüzérséget szervez, amelyet katonailag fog felszerelni és begyakoroltatni. A kormány ekkor még talán nem is gyanító, hogy úgyszólván csak napok kérdése, midőn ezek az újonc csapatok szembe kerülnek az uralkodóház edzett hadseregével. Hiszen távol állott a nemzettől minden erőszakos, forradalmi szándék. A kormány csupán rendet akart csinálni és semmi egyebet. S bár, sajnos, volt már reá elegendő ok, a trón iránti hűség ekkor még nem ingott meg. Meg akarták menteni a lázongó nemzetiségek prédájától Magyarországot, de nemcsak a honalapító magyar faj, hanem az uralkodóház számára is. A minisztertanács határozatához képest május 16-án csakugyan kiíratott a toborzás. Batthyány gróf, mint ideiglenes hadügyminiszter és Baldacci Manó báró, a nemzetőri haditanács elnökének aláírásával lelkes kiáltvány bocsáttatott ki, amelyben felhivatik a nép, hogy siessen a veszélyben forgó haza és trón védelmére. Egy másik felhívás pedig a sorkatonasághoz intéztetett, amelyben főleg a nyugdíjas tiszteket és kiszolgált altiszteket szólítja fel a kormány, hogy lépjenek át a nemzetőrséghez. A toborzás helyéül a következő városok jelöltettek ki: Pest, Pozsony, Kassa, Miskolc, Nagy-Károly, Nagy-Kálló, Debrecen, Gyula, Szeged, Eger, Jászberény, Kun-Szent-Miklós, Győr, Komárom, Veszprém, Zala-Egerszeg, Szombathely, Székesfehérvár, Kaposvár, Szegszárd és Pécs. S május 20-án az ország minden részében nagy hévvel megindult a toborzás. Vidák muzsikaszó vette fel a közönséget. Délceg huszárok, nyalka nemzetőrök járták a verbunkost, s virágos szóval, szívdobbantó dalra dicsérték el a katona élet szépségeit. Vajm kevés kellett a fölavatáshoz. Egy parola, egy kézszorítás és megtörtént a kötés. De csalogatásra sem volt valami nagy szükség. A fiatalság maga kereste fel a toborzó helyeket s önként, csupán szive sugallatát követve, lelkes örömmel ajánlotta le karját a hon védelmére. Boldog volt, akinél fejét megérintette a huszárcsákó, aki odaállhatott a vigan lengő trikolor alá. Nemes vetélkedés támadt az egyszerű porfiú és az úriosztály iskolázott gyermeke közt, hogy melyikük öltheti hamarább magára a piros zsinóros kávészinti honvédatillát. És akik között még nem régen lebonthatatlannak látszó válaszfal emelkedett, azokat most édes testvérekké avatta fel a haza szent szerelme. A toborzás hívó muzsikája még a zárdák és a szemináriumok csendes rejtekébe is elhatott. Biharban egy kapucinus szerzetes csapott fel honvédnek, a jászói premontrei rend növendékei közül egyszerre hatan cserélték fel a szép fehér reverendát a még szebb honvédatillával. Pesten, — mely az 1-ső és 2-ik zászlóaljat szolgáltatta, — a felhívás után mind-