Pécsi Figyelő, 1898. július-szeptember (26. évfolyam, 147-222. szám)

1898-07-01 / 147. szám

Városi közgyűlés, Pécs, 1898. junius 30. A mai városi közgyűlés külső képén erősen meglátszott már a fürdő-évad hatása, mert a mikor a főispán az ülést meg­nyitotta, a bizottsági tagok bizony nagyon gyér számmal üldögéltek a padsorokban s hogy annyian is megjelentek, az csak a rövid s emellett is nagyon érdekes tárgy­sorozatnak volt köszönhető. Mert a városra nézve nagyfontosságú tárgyak kerültek szőnyegre. Itt volt első­sorban a mi vicinális vasutaink kérdése, melyet a közgyűlés a megelőző vasúti érte­kezlet megállapodásához képest döntött el, hogy t. i. a város maga folyamodjék az előmunkálati engedély megadásáért. Krasz­­nay Miklós dr. ugyan azt kivánta, hogy a város már most valljon szint, várjon az előmunkálatokat s a vasutak finanszírozá­sát maga akarja-e keresztülvinni, de az ebben való határozást, mint későbbi teen­dőt, a közgyűlés ezúttal mellőzte. Megállapították ezután a kövezetvám és helypénz-szedés házi kezelésének sza­­bályzatát, de csak ideiglenesen, a folyó év végéig, hogy aztán az­­időközi tapasztala­ik fölhasználásával a végleges szabályzat megalkotható legyen. Egyúttal fölhatalmazta a közgyűlés a tanácsot, hogy a július 1-én elmaradó bérleti jövedelem pótlására 15.000 frt kölcsönt fölvehessen, amely azonban az év végéig a két jövedelem házi kezeléséből befolyandó összeggel visszatérítendő lesz. Megtudtuk aztán egy további pontnál, a kórház követeléseinek kiegyenlítése iránti tanácsi előterjesztésnél, hogy a városnak a múlt év végén 100.000 frtot meghaladó behajtatlan követelése volt s azért nem tudott megfelelni a saját kötelezettségeinek. A szegényház folyó szükségleteinek fede­zésére pedig abszolúte hiányzott a szüksé­ges alap, úgy, hogy az eddigi deficit fedezésére tízezer forintnyi kölcsönt kellett ma megszavazni. Bizony már végső ideje, hogy a sze­gényházi alap rendes bevételeinek fokozá­sára a tanács által kilátásba helyezett intézkedések megtétessenek mert az a rendes háztartás legelemibb szabályaiba ütközik, hogy valamely városi intézet ren­des folyó szükségleteit kölcsönpénzzel fedez­­gessük. Legtöbb idejét a közgyűlésnek az izraelita hitközség kérvényének tárgyalása vette igénybe, a­melyben a Kigyó­ utcában levő bordélyházak megszüntetését kérte. Nem új ez a kérdés s a város közgyűlése már ismételten foglalkozott is vele, de végleges és gyökeres megoldást ez az ügy még nem nyert. A ma meghozott határo­zat, mely az ottani bordélyházaknak másfél év alatti eltávolítását elrendelte, elég radi­kális ugyan, de tartunk tőle, hogy ez a határidő sem lesz betartva, mert kétség­telen, hogy ennek a határozatnak a végre­hajtása sokkal nagyobb akadályokba fog ütközni, mint a meghozatala. Már a határozathozatal is nagy bajjal járt s a terjengős vita másfél órát vett igénybe, bár arra nézve nem volt vélemény­­különbség, hogy ezeknek a hontanyáknak a város közepén helye nem lehet, de a kivitelnél még több kérdés fog fölmerülni, mert nemcsak szerzett jogok megszünteté­séről van szó, hanem a másutt való el­helyezés is fogas kérdés, amely ezernyi érdekbe ütközik. A közgyűlés egy tekin­télyes része nem is nagyon bízott a ki­helyezési határozat pontos végrehajtásában s azért hozzájárult Záray Károly dr. indít­ványához, mely szerint a Kígyó-utcának a zsidó templom felé eső része egyszerűen elzárandó lett volna annak keleti részétől, ahol a kérdéses üzletek vannak, de a több­ség mégis mellőzte ezt a radikális indít­ványt, mert a város esetleg az eddigi úthasználatnak ilyen önkényes megszorítá­sával birtokháborítási keresetnek is kitehette volna magát. A baja-báttaszéki Duna-áthidalás ér­dekében megindított akcióhoz való csatla­kozást határozta el még ezután a köz­gyűlés, a­melynek lefolyásáról különben a következő részletes tudósításban számo­lunk be. Kilenc óra után öt perccel belépett a terembe báró Fejérváry Imre dr. főispán s elfoglalván az elnöki széket, a megjelent Ki- A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Nemzeti emlkmű.*) — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — A nemzet ezer éves múltjának fényes ünneplése alkalmából nem először, de annál figyelemre méltóbb módon foglalkoztatta a közvéleményt egy eszme : a nemzeti emlékmű eszméje. Ez foglalkoztatta már a legnagyobb magyar agyát is. »Kelet népe« című vitaira­tában gróf Széchenyi István így kiált fel: »A budai hegyekben állítsunk temetőt, egy szabad ég alatti Walhallát.« Hasonló intenció jellemzi az ezer éves emlékünnepély alkalmából felszínre jutott ter­veket. Közéletünk egyik kitűnősége szintén egy a Szt. Gellérthegyen létesítendő nemzeti teme­tőt ajánlott ; mások monumentális szobormű­ben kívánták a nemzet ezeréves múltját dicsőí­teni. Akadtak, a­kik a legcélszerűbbnek tartották a kérdést egy történelmi múzeum felállításá­val megoldani; a legtöbben azonban a Szt. Gellérthegyen emelendő panteon eszméje léöré sorakoztak. Mindezen tervek eszmei tartalmukra nézve megegyeznek abban, hogy a múlt iránti háló és kegyelet kifejezését célozzák , de máskülön­ben nemcsak egész természetükre nézve telje­sen elütök egymástól, hanem az eszmének megtestesítésével elérendő hatása, illetőleg ezen hatás érvényesülhetése szempontjából is na­gyon különböző értékűek. így p. o. a nemzeti temető, melyben a nemzet héroszai aluszszák örök álmaikat, nagyon szép gondolat és a ke­gyeletet mindenképen kielégítheti , de mégis csak temető marad, az enyészet színhelye, melynek szomorúságát még a művészet derűje sem felejtetheti el a szemlélővel. A históriai múzeum is nagyon rokon­szenves gondolat, egyúttal a kegyelet kifeje­zésének is kitűnő módja. De a történelem ereklyéinek szemlélete nagyon könnyen és gyakran eltéveszti hatását; egyfelől, mert nem egyformán érdekes tárgyai a szemléletnek, más­felől, mert méltánylásukhoz behatóbb törté­nelmi ismeretek szükségesek, mint a­milyene­ket a nagyközönségben jogosan feltételezhetünk. De van még egy baj : az, hogy a történelmi ereklyék nem állanak tetszés szerint rendel­kezésünkre ; csak azokat használhatjuk fel, a­melyek fennmaradtak és hozzáférhetők s igy hiányozni fog a műben a kellő összhang és egység, a­mi a gyakorlandó hatást nagyon hátrányosan befolyásolhatja. Általában a tisztán történelmi jellegű megoldás, a­milyen a nemzeti temető vagy a történelmi múzeum, inkább csak a kegyelet kifejezésére alkalmas ; a léleknek harmonikus megindítására és szabadabb szárnyalására, arra, hogy a késő utód a múlt viharjain és katasztrófáin lelke mélyében megrendüljön, a nemzeti gyásznapok siralmas emlékeit vérző szívvel újból átélje, de viszont a boldog idők szűk oázisain szemeit gyönyörrel legeltesse és a nemzeti dicsőség és nagyság láttára lelkese­désre gyűljön, szóval arra, hogy a jövőbe vetett hite és reménye, hazafias lelkesedése és tett­ereje fölkeltessék : egyaránt sokkal hatékonyabb eszköz az eszmének művészi megoldása. Az alkotó művész csupán művészi céljaitól irá­nyítva, korlátlan szabadsággal járhat el, akár az eszmének nagyjából való építészeti kifeje­zésére törekszik, akár a tárgyi tartalomnak szobrászati vagy festészeti előadását célozza, mert az eszmének művészeti kinyomatában, a tárgyi motívumok megválasztásában és a gon­dolatok csoportosításában, nemkülönben a ki­fejezés vagy előadás eszközeinek megállapítá­sában egyaránt teljesen ízlése szerint csele­­kedhetik. Ily művészi megoldás volna a fent emlí­­tett milleniumi szobormű vagy a panteon, a nemzet nagyjainak szobraival. Képzelhető még a megoldás történelmi képcsarnok alak­jában is. Lássuk mennyiben felelnek meg ezek egyenként a kitűzött célnak. *) Arnhold Nándor tanárnak a pécsi állami fő­­reáliskola 1897/8. évi értesítőjében közölt dolgozata nyomán.

Next