Pécsi Figyelő, 1900. október-december (28. évfolyam, 224-297. szám)
1900-10-02 / 224. szám
2 kipótolt, a falon függő rézmetszetek másolásával mulatozott, a házi hajdút és családjának tagjait a természet után hűen lerajzolta, szárai oly erővel rögzítette meg a szeme elé került tárgyakat, hogy ily munkában késő éjjel őt meglepő nagybácsija oda vetette: »Belőled talán még festő is válnék.S így került a nagybácsija jóakaratából Fischer nevű rajztanár oktatása alá: itt ismerte meg őt Szamossy, nemes lelkű és műveit vándor festész, aki felemelőleg azt mondá neki: azokkal a tehetségekkel, amelyeket én sejtek magában, más lesz magából, nem asztalos. Szamossy magához vévén őt, két és fél évig tanította nemcsak festészetre, hanem az általános művelés módozataira is és az ő révén ismerkedett meg Ormos Zsigmond nappártoló, aesteticus és íróval is, a ki midőn neki kicsiny, de szép képtárát bemutatta, Raphael egyik képénél igy szólt hozzá: »reményem, hogy egyszer majd ön is fest ilyen szép képeket, s azokat lemásolják igy.* Szamossy nem akarván őt a vándorművész útvesztőjébe sodorni, elvált tőle s a fővárosba utalta őt. Egy időre saját szárnyai alatt maradván, arc és egyéb életképek festésével kereste sok anyagi küzdelem közt kenyerét s ez időről mondta jóízűen később: »A szabóknál szerencsém volt, mert arcképért kabátot kaptam, — de sohase tudtam olyan csizmadiára akadni, a ki egy pár csizmára becsülte volna arcképét.* 1863. évben Szamossy ajánlatával és sok vázlattal végre a fővárosba került s ott nagy szerencséjére ismét egy hasonló lelkű Szamossyval, — későbbi nagyságának hatalmas emeltyűjével, — Ligethyvel barátságot kötött s ennek valamint Thannak kedves körében másfél évig tanult. 1865. január havában a bécsi akadémiába — »Rahl« nagyhírű festő és egyéb kitűnőségek tanítása alá jutott. Bécsben szerencsére Engel Gyula orvosnövendék barátjával fűzte egybe, akivel egy hónapos szobában lakott, ahol nem mindig fűtöttek és nem mindennap tellett a jólakásra. Ez a jó barát vigasztalta, bátorította a „wilder ungart”, ahogy őt az akadémiáról modoráért kitiltani akaró tanárok hívták, boszankodván reá azért is, hogy festményein általuk tett javításokat — mihelyt elmentek — letörölte. A sasköröm már ekkor nagyon meglátszott rajta ! Itt látta meg Knausz szemfényvesztő című festményét, melynek tökélye anynyira hatott reá, hogy eleintén a festőpályát elhagyni , azután minden áron Düsseldorfba kívánt jutni. Ligethy tanácsára és közbenjárására előbb azonban Münchenbe Kaulbachhoz került, ahol az országos képzőművészeti társaságtól havi 20 frt segélyt élvezett. Itt ismerkedett meg a reá elhatározó s habozó lelkére erősitőleg ható Rembrandt művészetével s öt havi szorgos tanulmány után Kaulbach dicséretét kiérdemelte, — pedig abban az időben is sokszor voltak olyan napjai, a mikor saját szavai szerint — »a rajzórákban sóvárogva néztem azokat a kenyérmorzsákat, melyek szenesen hullottak a rajztáblákról a földre.* Ligethy és Telepy végre a magyar kormánytól 800 frt ösztöndíjat eszközöltek ki részére. 1868. évi október hó első felében vágyainak Mekkája, Düsseldorf is megnyílott előtte, Kaausz és egyéb jelesek útmutatása alá került. Itt a különböző példa, irány ismét sok töprengés és elkeseredést okozott neki, mély hangulat vezette a „Siralomház” eszméjére, melynek vázlatát, be is mutatta Knausznak, aki levetőleg arra figyelmeztette őt, hogy jobb lesz neki még nyugodtan és rendszeresen tanulni. Bántotta ezen rendreutasítás és elkeseredetten írta Engelnek : „Majd megmutatom annak a németnek, hogy én azt a képet mégis megfestem és lesz belőle kép.” És meg is festette, 10000 frankért egy véletlenül oda jövő anglusnak el is adta. Kaausz meglepetéssel szemlélte ezen alkotást s a művész kezeit hevesen megszorítván, az monda neki: »Küldje el azt a képet a párisi Salonba, mert ily képet mostanában senki sem festett.* Parisban a jury a »les derniers jours“nak nevezett képért Munkácsynak a szépművészetek arany medailonát ítélte oda. Groupil francia műkereskedő a Jury ítélete előtt Düsseldorfba ment utána és vele gavalléros módon üzleti összeköttetésbe lépett s unszolta Párisba való letelepedésre. A németek professori állást ajánlottak neki Weimarban, de hívták házi is, hogy egy magyar akadémia élére álljon; aggódó lelkével mindkét esetben kitért e kitüntetések elől, mentségül mondván : »Magam sem tudom, hogy csinálom, amit csinálok, hogyan tanítsak meg rá hát mást.” A véletlen itt is döntött, mert Dassel- Sdorfban megismerkedett a »Siralomház«-fest- ményéért rajongó De Marche báróval, és neje született Papier Cecíliával, (tán hasonnevű édes anyja szelleme vezérelte e hölgygyel össze) kik Párisba édesgették s ott Munkácsy igaz baráti viszonyban velük két évet együtt töltött. A bárónő előkelő házakkal ismertette őt nősülés céljából meg, de mindig csak azt felelte ő: »majd ha olyan asszonyt találok, mint ön, azt feleségül veszem.“ És azt meg is találta a báró halála után a még csak 22 éves özvegyben, kit apósa biztatott Munkácsyhoz való férjhezmenetelre. Pária és Kolpach voltak ezután főleg boldogságának és művészi működésének otthonai, csakhogy busította, hogy leánygyermeke meghalt, fia pedig nem született. Kiváló alkotásainak sorozatát itt lehetetlen elmondani, s csak azt említem fel, hogy a »Siralomházat* követte »Milton*, ezt Sedlmayer műkereskedő barátsága, ki igazi maecenásként 1878 —1888. évig két millió franknál többet fizetett ki műveiért és a ki őt a bibliai tárgyú képek festésére unszolta, így létesült: „Krisztus Pilátus előtt■*-, a csodásan ható-*Kálvária“-, az »Eece homo*-, s tervbe vett még sok más gyönyörű eszmét. Megfestette a »haldokló Mozartot* és az uj országházunk részére a »Honfoglalást*, melynek előkészítő tanulmányai felette kimerítették és idegeit túlfeszítették, mert lelkiismerete a legjobbat kívánta nemzete részire megalkotni. Látszott már akkor , midőn »Eece homo“-ját a fővárosban bemutatta, hogy kimerült a test, s lelki fáradtságára is jellemző volt, hogy mindig csak azt kérdezte barátaitól, „hogy lehetne azt elérni, hogy az ember ne gondolkozzék akkor, a midőn nem akar?* És ő gondolkozott szüntelen s a féktelen szellemnek az agyrészek felmondta a szolgálatot. A dicsőnek tragikus végzetét már vázoltam, a szerencsétlensége hatványozottnak mondható azért is, mert az elborult lelkeknek is a halál előtt tiszta pillanatai is be szoktak következni s igy mennyire fájhatott hazájáért dobogó szivének, hogy idegenben ver utolsót, hogy nem láthatta ágya körül nemzetének aggódó szeretét, s nem hallotta forró imáinkat a megtartásáért! Még sok kedvesen jellemzőt mondhatnék róla, de nem folytatom, hanem hulljon már le a lepel azon emléktábláról, mely jelzi, hogy a nagy mester városunkban boldog időket élvezett. Ismétlem, ezen emléktábla elkészítése hirdeti A már kiosztott kártyát az asztal közepére dobtuk s áhitato3 hallgatásunk becsületére vált volna még a legmamelukabb torony alatti városatyáknak is, mégha végigjárták is ingyen a magyar sógorsági hallgató kurzust, amelyet a torony alatti jó urak általános óhajára legújabban rendeztek. — A hitelezők erősen szorongattak, — kezdi elbeszélni Muki — és az egész láthatáron nem mutatkozott más menekvés, mint egy gazdag pártié, az is a messze ismeretlen távolban. Igen ám, de hogyan fogjak bele ? Ismeretségem egyáltalán nem volt, a házasságszerzők meg egytől-egyig busás előleg fejében voltak hajlandók az üzletbe fogni csak. Már majd azon a ponton állottam, hogy lemondok a tiszti rangomról, leszek spielbürger s elveszem egy házmester leányát. De nem kerültem ennyire. Egy este, épen zászlóaljügyeletes voltam, merő unalomból végigböngésztem egy budapesti napilapot, amelyben leginkább az apróhirdetések ragadták meg figyelmemet és készen voltam tervemmel. Közzététetek egy kis hirdetést is . . . Harmadnap már megjelent. Szóról szóra így hangzott : Figyelem. Régi nemesi családból származó 22 éves, csinos külsejű, impozáns megjelenésű honvédfőhadnagy, nősülési szándékból oly hölgygyel kíván megismerkedni, ki nyolcvan-százezer forint hozománynyal rendelkezik. nw~Tir~''... r" ~ ' mBbbb A „Pécsi Figyeld“ tárcája. Csak blindre. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — Irta: Hegyháti. A vadászat várakozáson felül sikerült, minek betetőzéséül az én szűkebb hazám törvénynyé vált szokásához híven a »csendes* járta. Mentségül megjegyzem, hogy filléren kezdve, rövid félórai »besszer rebesz* után még csak a koronás vízi*-nél tartottunk, ami azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy tekintettel a vállalkozó szellem fokozódó megmegnyilatkozására, a következő félórában már ötkoronás »raaszli«-k ne jöjjenek forgalomba. Olyan a kártya, mint a tolvaj kulcsa. Kicsi kézierszényen kezdi s Wertheimszekrényen végzi. A ferblista is rendesen filléres vizin kezdi s még rendesebben egy kis pörkölt szélű lyukkal végzi a homlokán, ha a szenvedély heve uralkodóvá válik. Gerey Muki az utolsó tízesét kaparta ki a színtársulat két legformásabb kóristanőjének arcképe közül erszényéből, amely egyébként sem szokott igen duzzadni a csengő értékektől, míg most veszedelmesen üres. Ma ggwirr v I« i~ irr irrrn i i ír ~~ -n még egyszer sem húzott. Iszonyú pechje volt, egyetlenegy blindje sem sikerült. — Ugyan mi a manóba is blindelsz folytonosan, — szólt a tiszteletes jóakaratúlag, mindnyájunk ámulatára, mert eddig mást sem mondott, mint: adom, hívok , és egyebet sem tett, minthogy garmadába öntötte maga elé a Maki főhadnagy elblindelt ezüstjét. — Barátom, — felelt egy kínai mandarin komolyságával Maki — én már megszoktam blindre menni. — No-no, úgy néha én is megteszem, de rendszeresen ez őrültség. —• Pedig higyjétek el, amit blindre teszek, legtöbbször sikerül. Nem értem, hogy ma oly tüntetőleg ellenem fordul a szerencse istenasszonya. — Hja, barátom, bizonyára kiaknáztad szerencsédet a szerelemben, — erősködött Laci szemhunyorítva. — Persze, ima az eredmény, — felett Maki az ujján levő csillogó karikagyűrűre matatva. — Fogadni mernék, hogy Maki még a házasságban is bündelt, — kötekedett a különben szótalan tiszteletes. — Eltaláltad, — szólt Muki sokat jelentőleg Csettintve nyelvével. — Beszéld ezt beszéld — faggattuk mindnyájan. — PÉCSI FIGYELŐ 1900. október 2