Pécsi Figyelő, 1901. április-június (29. évfolyam, 76-148. szám)
1901-04-02 / 76. szám
XXIX. évfolyam. Pécs, 1901. április hó 2., kedd. 76-ik szám. Előfizetési Árak: Egész évre • 20 kor. — áll. Félévre • • 10 » - » negyedévre *6 » — » Egy hóra • • 1 » 70 » Egyes szám ára 8 Mér Kiadóhivatal s Mária-utca 1. sz. i»s az előfizetések és a hirdetések elfogadtatnak.Pécsi Figyelő POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztői Irodai Mária-utca 1. sz. első emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratot vissza nem adunk. Örökös rabszolgaság. Pécs, 1901. április 1. A „Budapesti Hírlap“ az Adria-javaslat nyomán keletkezett nagy háborgást és szenvedett erkölcsi vereséget annak tulajdonítja, hogy az ország közvéleménye nem hitte el Hegedűs miniszternek azt az indokot, amelyet a tíz év múltán lejáró szerződés sürgős megújításának igazolására felhozott. Azt mondta ugyanis a miniszter, hogy egyetlen tengeri kikötőnknek ez a hajókkal való berendezése, külső kereskedelmünknek ez a felfegyverzése — előkészület az Ausztriától való gazdasági elszakadás új életére. Ezt nem hitték el neki az emberek. Hogy miért nem hitték el, azt is is megmagyarázza aBudapesti Hírlap“, mikor elmondja, hogy az Ausztriával való gazdasági szövetség értékét Magyarországra, az Ausztriával való gazdasági egység vagy politikai szükségét a monarchiára anynyiszor és oly állhatatosan hangoztatták; veszedelmét az elszakadásnak annyira kiszínezték ; az együttélés föntartására az uralkodó akarata is annyira kidomborodott, hogy senki az országban az uralkodó és a kormány akaratával nem hiszi az elszakadást megvalósíthatónak. Minden, ami a monarchiában kormánycselekvéssel történik, abból a célból látszik történni, hogy a gazdasági egységen megesett repedést betömjék. Ezért nem hisznek az emberek abban az argumentumban, hogy az Adriaszerződés előkészület a gazdasági kettéválás esetére. Mirevaló előkészületet tenni arra a célra, amelyre egyetlen hatalmi tényező sem törekszik ? Teljesen igaza van a Budapesti Hírlapnak. Magyarországon minden hatalmi tényező — s ezek közül a magyar nemzet akarata már régen ki van küszöbölve — arra törekszik, hogy Magyarország közjogiig is, gazdaságilag is megmaradjon abban a rabszolgaságban, amelybe az Ausztriával való közösség, tulajdonképes pedig az öszbirodalmi eszme szolgálata juttatta. Törekszenek pedig erre tisztán politikai okokból, föláldozva nemcsak valóságos állami függetlenségünket, de anyagi érdekeinket is. Mert azok a frázisok, amelyekkel hatvanhét óta mindig telekürtölték a világot a gazdasági szövetségnek Magyarországra való nagy értéke felől, most már ködként foszlottak szét s bizvást elmondhatjuk, hogy manapság már senki sem hiszi az országban, mikép a gazdasági közösség föntartása Magyarország érdekében áll. A nemzet minden tényezője nyilatkozott már ebben a kérdésben, követelve a gazdasági különválást s még azok is, akiknek érdekeit a közösség leginkább szolgálja, olyan föltételekhez kötötték annak további föntartását, amelyeknek teljesítésébe Auszria soha belemenni nem fog. Hisz az agráriusok közlönye, a Hazánk is kijelenti tegnapi számában, hogy az osztrákok, ha formailag nem is, de tényleg junkumot állítanak fel, összekapcsolják a kvótát a kereskedelmi szerződésekkel, vámtarifákkal, pénzügyi konvenciókkal, forgalmi és szállítási egyezményekkel, melyeket évek óta függőben tartanak, hogy tőlünk újabb engedményeket facsarjanak ki. Nos, ilyen áron a gazdasági közösség még a mi agráriusainknak sem kell, mert ők is a magyar érdekeknek hathatósabb érvényesülését követelik a gazdasági szövetségben, nemhogy az osztrákok által követelt újabb engedményekbe belemenni hajlandók lennének. Magyarországon tehát nem kell a közösség se merkantilistának, se agráriusnak, se iparosnak, se kereskedőnek, se mezőgazdának. Kinek kell hát ? A hatalmi tényezőknek, akik alatt nálunk a kormány értendő. Nem kell a közösség a nemzet egyetlen tényezőjének sem, mert ezek belátják, hogy érdekeinket az osztrák kapzsisággal és az ellenünk való égő gyűlölséggel szemben csak önálló gazdasági politikával leszünk képesek sikeresen megvédelmezni. A kormánynak pedig kell a közösség, mert ezt parancsolja az összbirodalmi politika, a melynek szolgálatára felesketik Bécsben azokat a magyar államférfiakat, akikre a hatalom kezelését rábízzák. Ennek a politikának pedig a gazdasági közösség egyik leghatalmasabb eszköze, mert ezzel gyöngítvén a nemzet A „Pécsi Figyelő“ tárcája. A bojtár tündére. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — Az uradalmi kastély verandáján egy szép, fiatal leány ül s merengve nézi az előtte elterülő gyönyörű panorámát, azt a végtelen sikságot, melynek hullámzó zöld tengeréből csak itt-ott emelkedik ki egy-egy fehér templomtorony, messze tündökölve a napfény ragyogó világításában. Körös-körül csendes minden, csak a távolból hangzik egy pásztor furulyájának mélabús hangja, melyre időközönként mint visszhang felelget a park lombjai közül a fülemüle csattogása, vagy a szerelmes gerlnce hízelgő búgása. A leányka keblét valami kimondhatatlan, csodás vágy tölti be és úgy érzi, hogy szűk neki a kastély tágas parkja, ellenállhatatlan erő vonja ki a szabad természet ölébe, öntudatlanul megy a tilinkó hangja után, keresztül kasul a vadvirággal hímzett, gyöngy harmatos mezőkön, míg végre eljutott egy nagy, szomorú nyírfához, melynek árnyékában megpillantotta a furulyázó juhászlegényt. Szép halványarcú ifjú volt, egyszerű durva vászonruhában, vállán előmosta, tulipános szűrrel. Bokrétás pörge kalapja alól göndör fekete haja gyűrűkben hullott magas homlokára, melyen ott derengett a dal géniuszának ihlete. A leány elbűvölve a dal varázsától, szótlanul nézte a legényt s midőn elhangzott a furulyaszó, megkérdezte tőle, hogy hol tanulta ezt a szép dalt. A bojtár ijedten rezzent össze a megszólításra és észrevehető csodálkozással nézett fel az előtte álló szép leányra, aki látva a legény ijedelmét, hangos kacajra fakadt. — Miért fél tőlem, hisz nem vagyok én boszorkány ! — Megkövetem a kisasszonyt, de olyan hirtelen támadt előttem, hogy azt gondoltam, tündérleány incselkedik velem. Erre a kisasszony újra elkezdett kacagni. Tetszett neki ez az eredeti gondolat. — Hát mondja csak izé . . . Hogy is hívják magát ? — Sudár Laci a becsületes nevem. — Nagyon szép név. Én meg az uraság Ilonkája vagyok. — Isten éltesse a kisasszonyt. — Hát mondja csak Laci, hiszi maga, hogy vannak tündérek ? — Hiszem bsz én és az Isten őrizzen attól, hogy valaha találkozzam egygyel. — Ugyan mért ? — Nem tudom, hogy szívesen hallgatná-e a kisasszony ? — Mondja csak bátran, hanem előbb terítse le a szűrét, így ni. Ne most üljön ide mellém. — Megköszönöm a szívességét, de inkább majd csak állva maradok. Nem való vagyok ilyen finom kisasszonyhoz. — Ha nem ül le, mindjárt megharagszom. — Akkor inkább megteszem a kívánságát. — Most tehát mondja el, miért fél maga a tündérektől ? —* Még kis gyerek voltam, mikor egyszer öregapám, aki nagy tudós ember hírében állok, elővette a planétás könyvét, hogy megnézze, mi sors vár reám az életben. Az volt ott megírva, hogy ha felnövök, megjelenik előttem egy tündérleány, aki addig-addig csalogat, míg nem a romlásba visz. — Sohase higyje maga azt Laci. Ilyesmi csak a mesékben szokott megtörténni. — De el kell hinnem, mert a tündér leány már jelentkezett is. — Látta? — Nem láttam, csak a hangját hallottam. Körülbelül egy hét óta minden este ott dalol a kastély kertjében, bűbájos hangon. — Hátha más énekel ott és nem a tündérleány ? — Nem lehet az, kérem kisasszony. Hallottam én már lányokat dalolni, de úgy még soha. És valahányszor felhangzik az a csábító dal, mindig úgy húz valami a hang