Pécsi Figyelő, 1901. július-szeptember (29. évfolyam, 149-224. szám)

1901-07-02 / 149. szám

XXIX. évfolyam. Pécs, 1901. julius hó 2., kedd. 149-ik szám. Előfizetési árak: Szerkesztői Iroda: Stfész évre ■ 20 kor. — fill. félévre 10 negyedévre­­6 » — » Egy hóra • • 1 » 70 » Egyes szám ára 8 fillér Kiadóhivatal; Mária-utca 1. sz. hol az előfizetések és a hir­detések elfogadtatnak. POLITIKAI NAPILAP. Mária­ utca 1. sz. első emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kéziratot vissza nem ad­nán­k. Pályaválasztás. Pécs, 1901. julius 1. Hazánk sok hírlapja most ezen kér­déssel foglalkozik és mindenik lap taná­csokat osztogat úgy a pályát választandó ifjúságnak, valamint a fiuk jövőjének meg­választásával tűnődő szülőknek. Valamennyi e tárgygyal foglalkozó férfiú a pályát választandó ifjúságnak, és szülőknek, mondhatni, kivétel nélkül azt tanácsolja, hogy katonai, iparos és ke­reskedelmi pályát kell választani , mert az első fényhez és tekintélyhez, a másik kettő pedig vagyonhoz és jóléthez van hivatva juttatni nemcsak ezek a tulajdonosait, de az egész nemzetet. Ez igen szép az elméletben, de a gyakorlatban nem mindenkor, különösen még nálunk, nem igen szokott beválni. Én is azt mondom, hogy csak azon állam, ország és nép boldog, a melynek ipara és kereskedelme virágzik, de amely­nek minden tizedik, huszadik fia generális — miként Spanyolországnak — ott az ipar és kereskedelem nem igen akar vi­rágzani, mert a generálisok nem tud­nak csizmát varrni s igy az ipar és kereskedelem lenne az, a­mely jó­létet volna hivatva biztosítani. De váj­jon hazánk ipara és kereskedelme virág­zik-e? Boldogulnak e iparosaink és keres­kedőink, hacsak nem állami segélyben részesülő nagy iparosok és kereskedők ! Vájjon szükségleteink hazai iparból fedez­tetnek- e ? Kereskedelmünk hazai iparcik­keket továbbít-e idegen országokba, váj­jon nem szállítja szükségleteinket ? Úgy hiszem, hogy ezek a kérdések mindenesetre elbírálást igényelnek. Hosszú időn át szerzett tapasztala­taim nyomán bátran állíthatom, hogy iparunk óriási haladást vett; de a keres­kedelem az iparfejlődéssel nem tartott lé­pést és pedig azért nem, mert a mi tár­sadalmunk mindig a külföldi után vágyott és vágyik s a hazai ipar fogyasztását előmozdítani nem találja kötelességének és hazafias cselekedetnek; ezen felül nem igyekszik a kereskedelmet a kivitel tekin­tetében kellő mérvben fejleszteni, iparcik­keinknek a külföldön piacokat teremteni, hanem szükségleteit maga is legnagyobb­részt külföldről hozatja és így ezáltal a hazai ipar fejlődését akadályozza. Az elvitázhatlan tény és való igaz­ság, hogy mi mindig jobban szerettünk és szeretünk idegen tollakkal ékeskedni és azért csupán gavallériából a külföld rongyait drága pénzen m­egveszszük, a saját jó ipartermékeinket pedig megvetjük, mert sokkal nagyobbnak és sokkal gaval­­lérosabbnak tünteti fel neveinket, hogyha szükségletünk francia, német, vagy angol gyáraknál van előállítva és ez által iparosainkat a megélhetés és versenyképes­ségtől megfosztjuk s a kivitel tekintetében kereskedelmünket teljesen megbénítjuk s e miatt van az, hogy tudománynyal fog­lalkozó ifjúságunk és azok szülei az ipar és kereskedelmi pályától irtóznak. Azonkívül, hogy társadalmunk a hazai ipar és kereskedelem fejlesztésével nem törődik, nincsenek elegendő szakipar­iskoláink, nincsenek kis egyetemeink, a­hol az iparosok magukat a választott iparágakban műveltebbé képezhetnék, va­lamint kellő számú kereskedelmi tanodáink sincsenek, ezenkívül nincsenek a keleten ipartelepeink és árutáraink , mert úgy látszik, hogy mi erre vajmi kevés súlyt fektetünk akkor, a­midőn Európa összes népei folyvást arra törekednek, hogy ne­kik a világ minden zugában legyenek gyarmatjaik, sőt a német kedves szövetsé­gesünk a keleten teljesen elzárta utunkat, hogy annak idején annál könnyebben min­den oldalról minket körülzárva, sőt ha­zánkat is iparosaival és gyáraival elárasztva, a földszinéről a nagy németségbe való beolvasztása által leteperje. Mert mi erre nem gondoltunk a múltban, sem a jelenben nem törődünk vele; pedig gyarmat- — de becsületes és nem rabló — politika nél­kül fejlett ipart és kereskedelmet józan észszel képzelni sem lehet. Ne csodáljuk hát, hogy a középtano­­dákat végzett ifjak vonakodnak iparos és kereskedelmi pályára lépni , mert ott, hol az iparcikkeknek a külföldre való ke­lendősége nem biztosíttatik , ott becsüle­tes és rendszerű munka után megélni tel­jesen lehetetlen. Azt kell tehát biztosítani, hogy az ipar- és kereskedelmi pályán becsü­letesen lehessen megélni. És mindezt maga a társadalom valósíthatja meg épen úgy, mint a kultur nevelést. Elsőben az által, A „Pécsi Figyeld“ tárcája. Schultz Imre jubileumára.*) Van-e korunk zajos vásárterén, Ki nem kalmár gondoktól űzve fut? Kit a korszellem még el nem kapott, Ki még esemény után hevülni tud? Midőn mindenki dőre lázban égve kacagva hint port a világ szemébe; Van-e .. ah, szinte megdöbbenve kérdem : Van-e ma még igaz, férfias érdem? Ha van, mutassatok ilyet nekem, S hírét én lelkesült ajkam dalával, Mint harsány visszhangot a sziklabére, Büszkén röpitem völgyön, sikon átal ! S bár díjnak ez, tudom, édes-kevés : Legyen dija babér, elismerés; Oly férfiú, ki hű, igaz, nemes: Babérra, dalra egyként érdemes! Köröttem zsong, mint méh­köpu, az élet; Föl és le száguldnak az emberek ; Diogenes lámpája van kezemben : S emberre köztük alig ösmerek ! *) A mai Schultz Imre-ünnepélyen szavalta a vérző. Nagyképű­ széltolók, lármás derék . . . Ah, oly kevés közöttük a derék ! Ledér, öresszivü had, s durva gőggel Hány érdemes szerényt tipornak ők el ?! De vannak, hála Égnek, jobbak is; S e jók közt a legjobbak egyike, Ki utján meg nem tántorult soha, Kinek helyén szive, esze, hite, Ki mindig jót tett, jó magot vete, Tanúm pályája, s munkás élete . . . Íme karom felé ölelve tárom : Te vagy . . . vezérem, régi jó tanárom! Igen, te vagy, vezérem, jó tanárom; A te bölcs oktatásod volt nekem Pályám sötét, göröngyös utam­ Világitó fáklyám, szövétnekem; S hogy a fél­ úton le nem roskadék, Hogy vállam a lét terhét bírja még, Hogy el ne bukjam a cél előtt : A te példád adott hitet s erőt. És, ha netán az Utának szőlejében Érdemtelen munkás ép nem vagyok , Ha utamon, a melyen áthaladtam, Egy-egy harmat, egy-egy gyöngyszem­­ragyog; Ha pályámon csekélyke jót műveltem, Ha eszményért tudott hevülni lelkem, Ha van, bár egy porszemnyi érdemem: Azt mind, bízvást, neked köszönhetem. De nemcsak én, nézd, e lelkes sereg, Mely szeretetével úgy vesz körül, Mint fénytornyot a rengő óceán, Mely veled ünnepel, veled örül, S kiket ma egybehitt a hála itt : Egytől-egyig hű tanítványaid ; Magasztos érzést szivünkbe te oltál, Vezérünk e rögös pályán te voltál. És most, midőn — megfogyva bár, de nem Megtörve — nyugalomra térsz, vezérem : Elismerés, dicsőség és babér S a jó Isten szent áldása kisérjen . . . . Fogadd e dalt hálám szerény jeléül, A mely irántad soha el nem évül, Szemem harmatja fénylik rajt ragyogva; Repkény gyanánt hadd fűzöm homlokodra. Bodonyi Nándor: Innen-onnan. (A cseklészi ünnep. — Merénylők. — Szabad egye­tem. — Maturáltak.­ — Fővárosi tudósítónktól. — Budapest, június 30. A kettős ünnep egyik eseménye a csek­lészi ünnep, amelyet szombaton, Péter és Pál napján Eszterházy Mihály gróf rendezett át-

Next