Pécsi Hírlap, 1887. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)
1887-07-03 / 53. szám
I. évfolyam. Előfizetési árak: Egészedre . . . frt — k . Félévre . . . . 8 „ — „ Negyedévre . . . „ 50 ., Egy hóra . . . — „ 50 „ Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PICSETT, Széchenyi-tér 12-ik szám, Pécs, 1887. július 3-án. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők.Pécsi Hírlap Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. 53-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, kis tér és Deák-utcza sarkai hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl; előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Hibák az ifjúságban. — Különös tekintettel a leánynövendékekre. — I. Sajátságos eszmeáramlat uralkodik ez idő szerint az embereken nemcsak hazánkban, hanem Európa-szerte. — Azon legkiválóbb és hatásaik tekintetében legfontosabb intézkedések megtételét, melyek nemcsak hogy a társadalom javára czéloznak, de legbiztosabban és legteljesebben épen maga a társadalom által valósíthatók meg, majd mindenki mástól, rendszerint, a hatóságoktól és kormánytól várja. Ha az élhetetlenek, dologtalanok, pazarlók tönkre mennek, annak mindenki és minden lehet az oka, csak épen az illetők nem, s a felelősség is az ilyen szerencsétlenenekért (!) mindenki mást terhelhet, csak önmagukat nem. Ha valahol baj van a társadalomban, nagy hangon panaszkodunk, de nem csinálunk semmit; felelőssé teszünk mást, talán épen a kormányt, s elvárjuk, hogy tegyen, segítsen az. Valóban ezek olyan fölfogás tünetei, mintha a „segíts magadon, Isten is megsegítő-féle elv már teljesen kiment volna a divatból, vagy arra napjainkban nem is volna szükség. Igaz, hogy a „sültgalambvásár” politikája igen kényelmes s úgy látszik, hovatovább minden téren általánossá is lesz. De mit tartoznak mindezek ide? Hát csak azért, mert a nevelés terén is mindent mástól vár a társadalom, másra hárítja a felelősséget. Ha a tanítás nem minden növendékkel sikerül, jaj neked iskola! Rossz a rendszer, tudatlanok, neveletlenek a tanítók, sem nem értik, sem nem teljesítik hivatásukat! Arról persze nem szól a krónika, hogy otthon a családban minő káros befolyásoknak volt talán épen a szülők, vagy a környezet részéről kitéve a növendék, s hogy úgy ezen káros befolyások, mint esetleg egyéb társadalmi érintkezései is a növendéknek azt eredményezik, hogy az iskola által vetett nevelési folt még aznap kilyukadjon vagy kiszakadjon. Pedig a tanítást illetőleg sokat, igen sokat tehet az iskola (bár kellő alap nélkül itt sem haladhat), de a nevelésben inkább csak a foltozás szerepe jut neki, mert s ezt ismételve állítom, a nevelésben a család mindent pótolhat, de a jó családi nevelést nem pótolhatja semmi. Minthogy pedig család és iskola együtt végezik, s egészen jól csak egyetértve végezhetik a nevelés nagy és nehéz munkáját: nem fölösleges vizsgálat tárgyává tenni az ifjúságban föl-föltünedező gyakoribb hibákat, s őszintén rámutatni ezen hibák okaira. * * * Egyike azon hibáknak, melyek a mai tanuló ifjúságon napról-napra nagyobb mérvben észlelhetők, a túl korai érettség. Értem ezalatt azon természetellenes állapotot, midőn az ifjú gondolatai vágyai s ezekhez képest időtöltései, kedvencz foglalkozásai nincsenek összhangban életkorával és testének fejlődési állapotával. Az ifjúkorban a léleknek nincsenek más, mint rögtön elérhető vágyai, s azért nincs komorság, nincs tartós lehangoltság, de van vidor, pezsgő élet, mely alatt az ifjú mohón élvezvén a szabad természet által nyújtott , a hasonló korúak társaságából származó gyermeki örömeket, lelkében észrevétlenül megfogamzanak és gyökeret vernek a legszebb társadalmi erények. Egy tekintet 12—16 éves gyermekek, vagy ha tetszik, ifjak arczára, azokra a beesett szemekre ; egy kis figyelem arra, hogy mivel töltik ezek szabad idejöket, miben találják örömüket és mulatságukat: egy kis meghallgatása beszélgetéseiknek, s fájdalommal győződünk meg, hogy ezeknél már vége azon gyermeki naivságnak és üde kedélyállapotnak, mely ezen korban egyedül természetes; s hogy a test ugyan fiatal még, de a lélek már megaszalódott. És ne higyjük, hogy a baj csak a fiuk között fordul elő; fájdalom, megvan bsz az a leányoknál is, bár tagadhatatlanul csekélyebb mértékben, mint a fiuknál. Azok, kik leányneveléssel foglalkoznak, nem egy keserves tapasztalatot szerezhetnek erre nézve. Azok az idő előtti sejtelmek és fogalmak, idő előtti gondolatok és vágyak, melyek a lelket az ő természetes fejlődésében akadályozzák, melyek a kedélyt már eleve megmérgezik és melyek a testet is idő előtt megöregítik, nem egy 10—14 éves leánykában vannak meg napjainkban. Nézzünk csak szét! Akárhány olyan kis leányt fogunk találni a jobb családokból, aki meglep bennünket nagyleányos gondolatmenetével, ha társalgunk vele? Aki már látott igazi gyermekies kedéllyel és lélekkel bíró leánykát, s mellette egy hasonlókorú „altáldozni ! Milyen bizalom a szeretett nőben, hogy ez nagylelkűségével nem fog visszaélni. Beszéljenek bármit a profán emberek, én habár nem is nyújthatok neki oly szerelmet, mint aminőt megérdemelne, de szeretem őt és szeretni fogom örökké ! És szemei ragyogtak, arcza a lelkesültségtől rózsaszint öltött, szive hevesebben dobogott, midőn ezt az ámuló Piroskának keresetlen egyszerűséggel elmondta. Piroska kétkedőn mosolygott az egész szónoklat alatt. De hát végre is nem tehetett egyebet, mint elvállalta a nyoszolyó-lányi tisztséget, minek elfogadására ez alkalomból Aranka ünnepélyesen fölkérte. Maróth az esküvő napját lázas türelmetlenséggel várta. A gondolat, hogy Aranka az övé lesz önként, szabad elhatározásából, majdnem őrültté tette ! Végre aztán az esküvő szép napja is elérkezett. Maróth némi levertséggel vette fia Tihamér sürgönyét, ki külföldön utazott, hogy gyengélkedése miatt a kitűzött időre nem jelenhetik meg. De ez csak pillanatig tartott, menyasszonya mindent elfeledtetett vele, még azt is, hogy 50 év nyomja derekát. A „Pécsi Hírlap“ tárczája. Tiltott szerelem. Mikor Maróth Dénes, az „öreg nagyságos úr“, miként ismerősei székében nevezték, a dúsgazdag földbirtokos, eljegyezte magának házastársul a fenkölt szellemű, bájos és szeretetreméltó Leányvári Arankát, az alig 19 éves szépséget, a város közönsége három részre oszlott e frigy megítélése dolgában. Az egyik rész azt vitatta, hogy Arankát szülei erőszakolják s ő csak kénytelenségből adta beleegyezését. A második rész nem volt ily kíméletes. A becsületben megőszült Maróikról azt hiresztelte, miszerint ő magához váltotta a tönkrejutott Leányvári összes váltóit s ezek segélyével erőszakolta ki úgy a szülők, mint a leány „igen“ szavát. A harmadik rész pedig a két előbbitől homlokegyenesen ellenkezően „szerelmi házasságot“ emlegetett. Persze ki is kaczagták érte 50 éves férfin és egy 19 éves vakító szépségű leány, kire ráillik a népdal: „Nem anyától lettél, rózsafán termettél“ és szerelmi házasság ! No ehez erős képzelő tehetség szükséges. Hogy mi volt igaz és igaz ez ügyben, azt maga Aranka mondta el nagyobb őszinteséggel Piroska barátnőjén. Idén ez az esküvő előtt néhány nappal ;glátogatta s hagyományos szokás szerint, az e házasságról közszájon forgó pletykákat neki hűségesen elreferálta. — Látod édesem — úgymond Aranka — szüleim, kiknek odaadó szeretete sohasem ismert határt, mikor az értem hozandó áldozatról volt szó, tönkrejutottak. Szegényebbek lettünk a legszegényebb pórnál. Pedig a szegénység, miután a vagyon által nyújtott életörömöket ismerjük, kétszerte elviselhetlen. Hogy én nekem kell nélkülöznöm, sohasem bántott egy pillanatra sem. De szüleim! Ők nélkülözzenek, midőn eddig bőségben éltek ?! Mikor van menekvés a nyomor tátongó torka elöl! Oh, itt nem lehetett haboznom. Maróth nőül kért és én szó nélkül kezemet nyújtottam neki. Gazdagságát rendelkezésemre bocsátotta, hogy azzal tehetek, mit akarok. Az ily nagylelkűséget meg lehet-e hálálni az életben ? Elegendő-e arra egy élet rövid ideje? Nem barátnőm. Ő igen gyöngéden adta tudtomra, hogy szüleim, anélkül, hogy megaláztatást szenvedjenek, emelt fővel élvezhetik amai javakat, melyek az ő tulajdonát képezik. Mily szerelem lehet az, hogy egy nőért ennyit képes !