Pécsi Hírlap, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-04-08 / 29. szám
2 A kijelentést harsány éljenzéssel fogadták a jelenlevők s meleg kézszoritásokkal üdvözölték Inczédyt, ki bár — igaz — pusztán a reális tantárgyakat adja elő évek hosszú során át a gimnáziumban, de ép ezért annál inkább övé az érdem, hogy ily elvont tudományok előadása mellett is soha sem téveszti szem elől a hazafias nevelést, melyet tanítványai keblébe igyekszik ojtani. Aidinger polgármester a gyűlés végeztével a boldogult alapítóról emlékezett meg kegyelettel s beszédét e szavakkal zárta be : „Kívánom, hogy a mindenható áldásában részesítse a kegyes alapítványt és engedje, hogy a magasztos czél, melyet a boldog emlékű alapitó kitűzött, hazánk és városunk javára minél nagyobb mértékben eléressék.“ ___________PÉCSI HÍRLAP. 11388. április 8-án. A hirlapi hirdetésekről. Angolország, Amerika valóságos csodákat mivelnek hirdetéseikkel s nekünk alig van fogalmunk arról a tömérdek pénzről, melyet egyesek hirdetésekre költenek. Virágzó telepek, óriási gyárak, százezer példányban megjelenő hírlapok, mind a hirdetések lankadatlan terjesztésének köszönhetik létüket és fölvirágzásukat. De a hirdetések ily nagyszerű eredményei férfias bátorságot, törhetlen vállalkozói szellemet s mindenekfele számitó észt föltételeznek; oly gondolkozásmódot, mely nem riad vissza százezreket kidobni azon biztos reményben, hogy azok busás kamatokkal térülnek vissza egykoron. Akadémikus fejtegetések helyett azonban idézzük Gladstone-nak a hirlapi hirdetések ügyében nyilvánított nézetét s azok támogatására fölhozott példáit. Gladstone e tárgyban egy értekezleten nyilatkozott, amikor is következőket mondta: „Tagadhatlan, hogy az észszerűen folytatott hirlapi hirdetések nagy fontossággal bírnak. A nyomatott hirdetések hatalma felette nagy s a benyomás, melyet azok az olvasóra gyakorolnak tisztán attól függ, hányszor került az illető hirdetés már szeme elé. Ebbéli nézetét a nagy államférfiú, következő példákkal illusztrálta: Ha korunkat joggal nevezzük a hirdetések korának, akkor az általánosan ismert londoni labdacs gyáros Holloway nagyon értett hozzá, miként kell a korszellemet kizsákmányolni. S az ő szavait, melyek szerint hosszú gyakorlat után, folyton-folyvást nagyobbított hirdetési kiadásaival még most sem képes elérni azt a pontot, ahol a hirdetés által igényelt költség már nem fizetné ki magát, mint e téren első rangú kapacitás szavai, hirdetésügyünknek bizonyos aktuális jelleget kölcsönöznek. Holloway azt mondja, hogy nem képes annyit költeni hirdetésekre, melyek aránylagos hasznot ne hoznának házának. Első hirdetését Holloway, melyben az ő páratlan és minden gyomorbajt kigyógyitani képes labdacsait ajánlotta, 1837. október 15 én tette közzé. Bámulatos előrelátással birva ügyében, az első reklám eredménytelenségén el nem csüggedve, a gyártás mellett főgondjává az lett, mi módon terjessze hirdetését s hozza annyiszor forgalomba, hogy minél több ember s minél többször olvashassa. Nem törődött azon nagy összeggel, melyet ezen eszméje keresztülviteléhez áldozatul kelle hoznia, nem azzal sem, hogy vagyonának utolsó töredékét is odafizette. És a következmények fényesen igazolták, hogy számítása helyes volt. Azon arányban, a melyben üzlete nagyobbodott és terjedt, növekedett a hirdetésekért fizetett összeg is úgy, hogy mig 1842-ben a közölt hirdetések dijszámlája 100,000 frt volt, 1845-ben ez összeg csaknem megkétszereződött. Látva, hogy minél többet költ a hirdetésekre, annál inkább szaporodik jövedelme is, nem állapodott meg, hanem e czimeni kiadásait növelte még annyira, hogy 1851-ben 400,000, 1855-ben pedig 600,000 frtott költött rá. Jelenlegi évi kiadásai pedig meghaladják a 800 ezer forintot. E rendszer megalapítója Holloway úr már porladozik, de virágzó háza, az általa hátrahagyott 20 millió forintnyi vagyon ékes bizonyságot tesznek róla, hogy az áruknak hirdetések utján való terjesztése eszélyes dolog. Még egy másik példát is mondott Gladstone. Az eset teljesen hasonló az előbbihez. Ayer J. sebészeti szerek gyárosa Massachusettes-ben, Amerikában, őrült módon költekezett hirlapi hirdetésekre s ez által gyártmánya annyira elterjedt, hogy nem hosszú élete alatt több mint 8 millió frt vagyonra tett szert. A Gladstone által fölhozott példákon kívül ide iktatjuk még a híres hirdető Bonner Róbert esetét is, ki, mint new yorki Ledger szerkesztője, a hirdetések terjesztésében nagy mesternek bizonyult s ki ezen tehetségének hírnevén kívül nagy vagyont is köszönhet. Nem lesz érdektelen Bonner következő praktikus, hasonlatba foglalt nézetét elmondani, melyet egy vele vitatkozó legyőzésére nyilvánijtott. „Ha önt mondá Bonner egy ötszáz tagú küldöttség élén bemutattatik az Egyesült Államok elnökének, lehet, hogy később találkozván vele, nem fog önre emlékezni; de ha ez alkalommal hivatkozik arra, hogy ekkor — meg ekkor már be lett mutatva s ha kivált ezt többször ismétli, kétségtelen, hogy az elnök előtt ismert egyénné válik. Így van az a hirdetéseknél is. Különben a hirdetések nagy horderejét nemcsak egyesek,hanem államok s illetőleg államférfiak is fölismerték. A mexikói angol konzul látva, hogy a német kereskedők nagyon befészkelték magukat s az angoloknak kezdenek a fejükre nőni, sürgős jelentést intézett kormányához, melyben a többek között ezeket mondja : „Úgy látszik, hogy a német kereskedőknek sikerült Mexikóban a kereskedői fölényt magukhoz ragadni, szívükre kötendő tehát az angol kereskedői cégeknek , hogy erélyes hirdetések útján áruikat ismertessék és terjesszék a mexikói piaczon." Ilyen és ezekhez hasonló számtalan példát hozhatnánk még föl annak igazolására, hogy korunkban az eszélyes hirdetéseknek mily nagy előnyei vannak, hogy ezek hatalmával ma úgy a kis, mint a nagy iparnak számolni kell. A fényes eredményeket tartsák szem előtt hazánk kereskedői is, igyekezzenek a korral lépést tartani e téren is. Magyar kir. belügyminiszter 6802/VIII sz. Körrendelet. A Linczben székelő alsó-ausztriai országos bizottság f. é. január hó 17-én 14365 szám alatt kelt átirata szerint, föl van jogosítva arra,hogy a halti jód-fürdőket használni óhajtó vagyontalanokat fizetési kedvezményekben részesíthesse, azon esetben, ha ezen kedvezmények, illetőleg ármérsékletek iránt a bizottsághoz előzetesen folyamodvány nyújtatik be. Igen gyakran megtörténik mindazonáltal, hogy különféle országokból ezen fürdőhelyre érkeznek egyének, anélkül, hogy a fennti bizottsághoz előzetesen árkedvezményekért folyamodványaik eredményét bevárták volna, s a fürdők használata tekintetében árelengedést kérnek, aminek azonban a fürdőkezelőség helyt nem adhat azon okból, mivel ezzel följogosítva nincsen ; ily körülmények közt a nevezett fürdőkezelőség nem egyszer zavaroknak tétetik ki. Hogy az ily viszásságok a jövőre nézve elkerültessenek, a többször hivatott országos bizottság ezen ügy szabályozása czéljából elhatározta, hogy mindazon felek, akik a hillafürdők használata körüli árkedvezményeit, vagy az ottani szegény fürdő-kórházba való felvételért ezen országos bizottsághoz Linczben előzetesen nem folyamodtak s az ugyanezen bizottságtól az iránt nyert engedélyüket a fürdőbe való megérkezés független, szabad ur, nem a penna rabszolgája, nem penészesedik és soványodik papírrá a sok akta közt. — De mikor én nem élhetek a vidéki levegőn, nekem a fővárosi levegő kell! — kiáltott föl türelmetlenül Duhaj Benedek. — És azt hiszi, megél itt a levegőből? Duhaj Benedek siralmas arczot vágott. Különben is jámbor teremtés volt, épen nem a nevének illő természet. Végre is meg kellett ígérnem, hogy ne az én szívtelenségemen múljék esetleg egy ambicziózus lélek kétségbeesése, meg kellett ígérnem, hogy prolegálni fogom az ismerős fő-főismerősöknél. De ha azt hitte Benedek, hogy első dolgom lesz a várost nyakamba venni, s kilincsről kilincsre kínálni az irodákban, alaposan csalódott. Bizony eszembe sem jutott, hogy eljárjak az érdekében. Nem érek én rá arra. Midőn az illető urak irodájukba járnak, akkor én alszom, s mikor ők lefeküsznek, akkor kezdődik csak az én dolgom. Nem találkozhatunk egymással. Meggondolom, minek vegyek én magamra haragot? Akár dolgozik az a nagyúr irodájában, akár pedig henyélve engedi át magát mélázásának, mindenképen háborgatnám, inkább nem is megyek el hozzája. Duhaj Benedek azonban minden héten eljött pontosan, akár raportra és számot adatott velem, vájjon jártam-e államtitkárnál, polgármesternél, kataszteri igazgatónál, postafőnöknél, képviselőknél. — Mindenütt jártam, feleltem. Hogy mikor, azt nem mondtam meg. Járni jártam valamikor, az bizonyos. És mivel néha megpillantott Benedek, hogy bemegyek a képviselőházba (a folyosóra discurálni), a városházára (adóhalasztást kérni), meg volt győződve, hogy most az ő ügyében járok. — Beadhatom a folyamodványomat? kérdés — Beadhatja barátom. Ha nem is használ előszörre, hát csak adja be. És ő hálás kalapemeléssel a kineveztetés boldogító reményével ment odább. Folyamodott derűre, borúra mindenféle köz- és magánhivatalhoz, színházhoz, mágnásokhoz. Egész nap sem tett egyebet, mint folyamodványokat firkált s az örökség bérletéből kapott pénz negyedrésze már elment bélyegre. Egyszer találkozom egy vállalkozó gyársal, aki többrendbeli bizottsági tag, közmunka tanács tagja, pénztárnok valamelyik nagy pénzintézetnél és a jó ég tudja, hány helyen van még hivatalos funkcziója. Elmegy előttünk történetesen Benedek úr és nagyot köszön. — Ki ez a furcsa ember? — kérdi tőlem — a sok hivatalu ember. — Bizony furcsa egy ember. — mondom. — A hivatal hajhászó nagyzás áldozatja. Nincs fórum, ahol ne ajánlkozott volna s mindig azt hiszi rólam, hogy nekem nincs egyéb dolgom, mint az ő ügyében járni, kelni. — Hogy hívják? Megmondtam a nevét. Ezzel elváltunk. Pár nap múlva már a gyáros asztalán volt egy folyamodvány, aláírva kacskaringós széles betűkkel Duhaj Benedek neve. A gyárosnak délután valami bizottsági ülése van, ott megint tárgyalják a Duhaj Benedek kérvényét, megy a takarékpénztárhoz, ott a titkár éppen