Pécsi Hírlap, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-04-08 / 29. szám

2 A kijelentést harsány éljenzéssel fo­gadták a jelenlevők s meleg kézszoritások­­kal üdvözölték Inczédyt, ki bár — igaz — pusztán a reális tantárgyakat adja elő évek hosszú során át a gimnáziumban, de ép ezért annál inkább övé az érdem, hogy ily elvont tudományok előadása mellett is soha sem téveszti szem elől a hazafias nevelést, melyet tanítványai keblébe igyekszik ojtani. Aidinger polgármester a gyűlés végez­tével a boldogult alapítóról emlékezett meg kegyelettel s beszédét e szavakkal zárta be : „Kívánom, hogy a mindenható áldá­sában részesítse a kegyes alapítványt és en­gedje, hogy a magasztos czél, melyet a boldog emlékű alapitó kitűzött, hazánk és városunk javára minél nagyobb mértékben eléressék.“ ___________PÉCSI HÍRLAP. 11388. április 8-án. A hirlapi hirdetésekről. Angolország, Amerika valóságos csodákat mivelnek hirdetéseikkel s nekünk alig van fo­galmunk arról a tömérdek pénzről, melyet egyesek hirdetésekre költenek. Virágzó telepek, óriási gyárak, százezer példányban megjelenő hírlapok, mind a hirdetések lankadatlan terjesz­tésének köszönhetik létüket és fölvirágzásukat. De a hirdetések ily nagyszerű eredményei férfias bátorságot, törhetlen vállalkozói szelle­met s mindenekfele­ számitó észt föltételeznek; oly gondolkozás­módot, mely nem riad vissza százezreket kidobni azon biztos reményben, hogy azok busás kamatokkal térülnek vissza egykoron. Akadémikus fejtegetések helyett azonban idézzük Gladstone-nak a hirlapi hirdetések ügyében nyilvánított nézetét s azok támogatá­sára fölhozott példáit. Gladstone e tárgyban egy értekezleten nyilatkozott, a­mikor is követ­kezőket mondta: „Tagadhatlan, hogy az észsze­rűen folytatott hirlapi hirdetések nagy fontos­sággal bírnak. A nyomatott hirdetések hatalma felette nagy s a benyomás, melyet azok az olvasóra gyakorolnak tisztán attól függ, hány­szor került az illető hirdetés már szeme elé. Ebbéli nézetét a nagy államférfiú, követ­kező példákkal illusztrálta: Ha korunkat joggal nevezzük a hirdetések korának, akkor az álta­lánosan ismert londoni labdacs gyáros Holloway nagyon értett hozzá, miként kell a korszellemet kizsákmányolni. S az ő szavait, melyek szerint hosszú gyakorlat után, folyton-folyvást nagyob­­bított hirdetési kiadásaival még most sem ké­pes elérni azt a pontot, a­hol a hirdetés által­­ igényelt költség már nem fizetné ki magát, mint­­ e téren első rangú kapac­itás szavai, hirdetés­ügyünknek bizonyos aktuális jelleget kölcsönöz­nek. Holloway azt mondja, hogy nem képes annyit költeni hirdetésekre, melyek aránylagos hasznot ne hoznának házának. Első hirdetését Holloway, melyben az ő páratlan és minden gyomorbajt kigyógyitani képes labdacsait aján­lotta, 1837. október 15 én tette közzé. Bámulatos előrelátással birva ügyében, az első reklám eredménytelenségén el nem csüggedve, a gyártás mellett főgondjává az lett, mi módon terjessze hirdetését s hozza annyiszor forgalomba, hogy minél több ember s minél többször olvashassa. Nem törődött azon nagy összeggel, melyet ezen eszméje keresztül­viteléhez áldozatul kelle hoznia, nem azzal sem, hogy vagyonának utolsó töredékét is odafizette. És a következmények fényesen igazolták, hogy számítása helyes volt. Azon arányban, a melyben üzlete nagyobbodott és terjedt, növe­kedett a hirdetésekért fizetett összeg is úgy, hogy mig 1842-ben a közölt hirdetések dij­­­számlája 100,000 frt volt, 1845-ben ez összeg csaknem megkétszereződött. Látva, hogy minél többet költ a hirdetésekre, annál inkább sza­porodik jövedelme is, nem állapodott meg, ha­nem e czimeni kiadásait növelte még annyira, hogy 1851-ben 400,000, 1855-ben pedig 600,000 frtott költött rá. Jelenlegi évi kiadásai pedig meghaladják a 800 ezer forintot. E rendszer megalapítója Holloway úr már porladozik, de virágzó háza, az általa hátrahagyott 20 millió forintnyi vagyon ékes bizonyságot tesznek róla, hogy az áruknak hirdetések utján való terjesz­tése eszélyes dolog. Még egy másik példát is mondott Glad­stone. Az eset teljesen hasonló az előbbihez. Ayer J. sebészeti szerek gyárosa Massachuset­­tes-ben, Amerikában, őrült módon költekezett hir­lapi hirdetésekre s ez által gyártmánya annyira elterjedt, hogy nem hosszú élete alatt több mint 8 millió frt vagyonra tett szert. A Gladstone ál­tal fölhozott példákon kívül ide iktatjuk még a híres hirdető Bonner Róbert esetét is, ki, mint new­ yorki Ledger szerkesztője, a hirdetések ter­jesztésében nagy mesternek bizonyult s ki ezen tehetségének hírnevén kívül nagy vagyont is kö­szönhet. Nem lesz érdektelen Bonner következő praktikus, hasonlatba foglalt nézetét elmondani, melyet egy vele vitatkozó legyőzésére nyilváni­­j­tott. „Ha ön­t mondá Bonner­­ egy ötszáz tagú küldöttség élén bemutat­tatik az Egyesült­ Államok elnökének, lehet, hogy később talál­kozván vele, nem fog önre emlékezni; de ha ez alkalommal hivatkozik arra, hogy ekkor — meg ekkor már be lett mutatva s ha kivált ezt többször ismétli, kétségtelen, hogy az elnök előtt ismert egyénné válik. Így van az a hirdetések­nél is. Különben a hirdetések nagy horderejét nem­csak egyesek,­­hanem államok s illetőleg állam­férfiak is fölismerték. A mexikói angol konzul látva, hogy a német kereskedők nagyon befész­kelték magukat s az angoloknak kezdenek a fejükre nőni, sürgős jelentést intézett kormányá­hoz, melyben a többek között ezeket mondja : „Úgy látszik, hogy a német kereskedőknek si­került Mexikóban a kereskedői fölényt maguk­hoz ragadni, szívükre kötendő tehát az angol kereskedői c­égeknek , hogy erélyes hirdetések útján áruikat ismertessék és terjes­szék a mexikói piaczon." Ilyen és ezekhez hasonló számtalan példát hozhatnánk még föl annak igazolására, hogy korunkban az eszélyes hirdetéseknek mily nagy előnyei vannak, hogy ezek hatalmával ma úgy a kis, mint a nagy iparnak számolni kell. A fényes eredményeket tartsák szem előtt ha­zánk kereskedői is, igyekezzenek a korral lépést tartani e téren is. Magyar kir. belügyminiszter 6802/VIII sz. Körrendelet. A Linczben székelő alsó-ausztriai országos bizottság f. é. január hó 17-én 14365 szám alatt kelt átirata szerint, föl van jogosítva arra,­hogy a halti jód-fürdőket használni óhajtó vagyontala­nokat fizetési kedvezményekben részesíthesse, azon esetben, ha ezen kedvezmények, illetőleg ármérsékletek iránt a bizottsághoz előzetesen folyamodvány nyújtatik be. Igen gyakran megtörténik mindazonáltal, hogy különféle országokból ezen fürdőhelyre érkeznek egyének, anélkül, hogy a fennti bi­zottsághoz előzetesen árkedvezményekért folya­modványaik eredményét bevárták volna, s a fürdők használata tekintetében­­ ár­elengedést kérnek, a­minek azonban a fürdőkezelőség helyt nem adhat azon okból, mivel ezzel följogosítva nincsen ; ily körülmények közt a nevezett fürdő­­kezelőség nem egyszer zavaroknak tétetik ki. Hogy az ily viszásságok a jövőre nézve elkerültessenek, a többször hivatott országos bizottság ezen ügy szabályozása czéljából elha­tározta, hogy mindazon felek, akik a hillafürdők használata körüli árkedvezményeit, vagy az ottani szegény fürdő-kórházba való felvételért ezen országos bizottsághoz Linczben előzetesen nem folyamodtak s az ugyanezen bizottságtól az iránt nyert engedélyüket a fürdőbe való megérkezé­s független, szabad ur, nem a penna rabszol­gája, nem penészesedik és soványodik papírrá a sok akta közt. — De mikor én nem élhetek a vidéki levegőn, nekem a fővárosi levegő kell! — kiál­tott föl türelmetlenül Duhaj Benedek. — És azt hiszi, megél itt a levegőből? Duhaj Benedek siralmas arczot vágott. Kü­lönben is jámbor teremtés volt, épen nem a nevének illő természet. Végre is meg kellett ígérnem, hogy ne az én szívtelenségemen múljék esetleg egy ambi­­cziózus lélek kétségbeesése, meg kellett ígérnem, hogy prolegálni fogom az ismerős fő-főismerő­­söknél. De ha azt hitte Benedek, hogy első dol­gom lesz a várost nyakamba venni, s kilincs­ről kilincsre kínálni az irodákban, alaposan csalódott. Bizony eszembe sem jutott, hogy el­járjak az érdekében. Nem érek én rá arra. Midőn az illető urak irodájukba járnak, akkor én alszom, s mikor ők lefeküsznek, akkor kez­dődik csak az én dolgom. Nem találkozhatunk egymással. Meggondolom, minek vegyek én magamra haragot? Akár dolgozik az a nagy­úr irodájában, akár pedig henyélve engedi át ma­gát mélázásának, mindenképen háborgatnám, inkább nem is megyek el hozzája. Duhaj Benedek azonban minden héten el­jött pontosan, akár raportra és számot adatott velem, vájjon jártam-e államtitkárnál, polgár­­mesternél, kataszteri igazgatónál, postafőnöknél, képviselőknél. — Mindenütt jártam, feleltem. Hogy mikor, azt nem mondtam meg. Járni jártam valamikor, az bizonyos. És mivel néha megpillantott Benedek, hogy bemegyek a képviselőházba (a folyosóra discurálni), a városházára (adóhalasztást kérni), meg volt győződve, hogy most az ő ügyében járok. — Beadhatom a folyamodványomat? kérdés — Beadhatja barátom. Ha nem is hasz­nál előszörre, hát csak adja be. És ő hálás kalapemeléssel a kineveztetés boldogító reményével ment odább. Folyamodott derűre, borúra mindenféle köz- és magánhivatal­hoz, színházhoz, mágnásokhoz. Egész nap sem tett egyebet, mint folyamodványokat firkált s az örökség bérletéből kapott pénz negyedrésze már elment bélyegre. Egyszer találkozom egy vállalkozó gyár­­sal, a­ki többrendbeli bizottsági tag, közmunka tanács tagja, pénztárnok valamelyik nagy pénz­intézetnél és a jó ég tudja, hány helyen van még hivatalos funkcziója. Elmegy előttünk történetesen Benedek úr és nagyot köszön. — Ki ez a furcsa ember? — kérdi tőlem — a sok hivatalu ember. — Bizony furcsa egy ember. — mondom. — A hivatal hajhászó nagyzás áldozatja. Nincs fórum, a­hol ne ajánlkozott volna s mindig azt hiszi rólam, hogy nekem nincs egyéb dolgom, mint az ő ügyében járni, kelni. — Hogy hívják? Megmondtam a nevét. Ezzel elváltunk. Pár nap múlva már a gyáros asztalán volt egy folyamodvány, aláírva kacskaringós széles betűkkel Duhaj Benedek neve. A gyáros­nak délután valami bizottsági ülése van, ott megint tárgyalják a Duhaj Benedek kérvényét, megy a takarékpénztárhoz, ott a titkár éppen

Next