Pécsi Közlöny, 1895. október (3. évfolyam, 118-131. szám)

1895-10-01 / 118. szám

113. szám. III. évfolyam. Pécs, 1895. kedd, október 1. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Hirdetések: elfogadtatnak: Egész évre .... 6 frt.­­ Negyedévre 1 frt 50 kr. : A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányás Félévre ...............3 frt. Ij Egyes szám­ára 4 kr. 1 János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a he. nyomda épületébe. Választási botrányok. 1., A tapasztalat igazolása szerint a­­ 1 falusi tanutavalasztasoknál száz eset Az iskolaszék intelligensebb elemének jó tanácsa, ajánlása, fölvilágosítása A tanítóválasztásoknál, mint leg­­­­újabban Hosszúhetényen és Velin köz­ségben láttuk, a botrányok mind sűrűbben­­ fordulnak elő és oly mérvet öltenek, hogy a választási aktust el sem lehet végezni s a lakosság közt az egyetér­tés és béke hosszú időre megszűnik. Ez igen rossz hatással van magára a közoktatásügyre is. Néhány év előtt, a midőn az or­szággyűlés a tanítók fizetéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalta, az ellenzéki honatyák — a többek közt — azon érvvel is támogatták a 600 frtos mini­mumot, ötödéves korpótlékkal, hogy így a tanítók helyhez köttetnek, a mi csak hasznára lehet a népnevelésügynek, a mint hogy kárára van azok egy részének folytonos vándorlása jobb állások után. Ezen érvre azon bölcs mondást vágta oda az akkor dicsőségesen uralkodó kultuszminiszter, Csáky, hogy épen a pályázások által fokozódik a tanítók ambíciója. Ha nevezett miniszternek csak fogalma is lett volna a falusi ta­­nítóválasztások lefolyásáról, aligha koc­káztatta volna meg e mondását: a legérdemesebb, az igazi érdem viszi el a pálmát s ez is csak véletlenül történik, mert faluhelyen ilyenkor min­den, csak épen az igazi érdem nem jön számításba. De nem is lehet más­kép , nincs is mit csudálkozni rajta, hisz a választás az ahhoz nem értő pórnépből alakult iskolaszékre van bízva, melynek jelen hatáskörrel tarthatlan, sőt káros voltára szerény magamnak is nem egy ízben s nem egy cikkben volt már alkalmam rámutatni, de igénytelen szavaim, mint annyi jeles pedagógusnak hasonló irányú nyomós szavai, elhang­zottak — mint mondani szokás — a pusztában. A pályázók okmányai, szolgálati bizonyítványai, ajánló levelei a válasz­tások alkalmával legtöbb esetben föl sem olvastatnak, jobban mondva föl sem olvashatók, mert a község lakói már előre megállapodnak abban, hogy kit „fogadjanak meg mesternek“, azt t. i. a­kinek a pályázók közül „legjobb kinézettye, kifelelettye van“ és jól tud a néppel parulázni, lehet egyébként bármilyen gyenge tanító, ez mellékes, senki, nem hallgatnak az ész, csak az indulat szavára, sőt ha az értelmiség forszírozza a jó­­tanácsadást, a nép kész még gorombaságra is - jó, ha tettle­­gességre nem­­ vetemedni : „csak azér sem költ, mert az urak akarik.“ Igaz, van eset rá, hogy nem telik bele félév, már megbánják eljárásukat, de ez már mit sem változtat a dolgon; egy ilyen, késő bánatot keltő választás után egy értelmesebb földmíves ember ezt jegyezte meg: „bárcsak meg se engednék, hogy mink válaszszunk.“ De hogy ez így van: a pályázó tanítók egynémelyikét is nem kis mér­tékben terheli vád. Hisz, sajnos, de példa van, sőt példák vannak arra, hogy a halálosan beteg tanító jóformán még be sem hunyja szemeit, vagy az iskola még föl sem épül, már a pályázat ki­hirdetése előtt megindul a hajsza, a házalás az állás elnyerése után, látnak­­futnak, paruláznak, magukról dicshim­nuszokat zengnek s ellenkezőt a rivá­lisokról, ígérnek hetet-havat, énekelnek szakadásig, csakhogy az „oh nép !­“nek tetszését kinyerhessék. Mi több : manap- A „Pécsi Közlöny“ tárcája. A régiek felfogása. Irta: Pásztorai. A delphii jósház felirata: «Ismerd meg tenmagadat«, s az Athén utcáin égő lámpával járdosó cinikus bölcs válasza, hogy embert keres, de nem talál, sok ezer éves bizonyítékai egyrészt az emberisme­ret legfőbb szükségérzetének, másrészt an­nak a tévelygő bizonytalanságnak, mely az ó­kori népeknél e fontos tételt mindig nyílt kérdésül hagyta. A kereszténység megjelenése előtt titok volt az ember maga i magának, a­mi tekintve azt, hogy a rej­tély kulcsa az Isten és ember közötti köl­csönös viszony megismerésében keresendő, általánosságban természetes is. Sajátságos­nak tetszik azonban, hogy a Kr e. idők legnagyobb szellemóriásai is, mint Plató s különösen Arisztoteles, oly végzetesen tévedhettek e pont körül. Sok helyen bámulják tisztult fogai- i­maikat Istenről, vagy a természeti törvé-­­­nyek fölállítását s mégis : azok gyakorlati alkalmazandóságánál szellemük megbicsak­lott. Tisztán anyagelvi alapon építik fel ideális társadalmukat. Lássuk csak. Szemelvények feküsz­­nek előttünk. Plátó »Respublicájá«-ban, tehát ab­ban a könyben, melyben a véleménye szerint leghelyesebb alaptörvényeket állí­totta össze, z serdíteni sem látszik az emberi jogokról, az ember erkölcsi és szabad voltáról, midőn az egyént legele­mibb, természetadta jogaiban korlátozza. Megtámadja a társadalom első alkotó ele­mében , a házasságban s úgy tetszik, hogy i­diogenes hasonlata a koppasztott csirkéről nagyon is találó. Nála a társadalom illetve az állam, mert ez az egyedül jogosult tár­saság, köteles gondoskodni a polgári lét­szám kellő szaporításáról és tökéletesbíté­­séről. De ez oly fő és kizárólagos szempont, melyhez minden alkalmazkodik, mely mel­lett minden más eltörpül. Az a benső mél- s jóság és érték, mely ember voltunkban gyökeredzik s mely miatt a kereszténység a gyámoltalan csecsemőt még ha idomtalan is, gonddal ápolja és szivvérével táplálja,­­ előtte ismeretlen. Szerinte az ember érté­két nem ember volta, hanem használható­sága adja meg. E nélkül nem becsüli többre a lelketlen jószágnál. íme: «Ha — úgy­mond — az alsóbb rendű polgárok, sőt ha a többi osztályok gyermekei is idomtalanul születnek, a hatóságok illendően rejtek­helyre viszik őket, melyet titokban kell tartania. Tanítványa, Arisztoteles nyíltab­ban beszél: »Gyenge vagy nyomorék szü­löttek felnevelése megakadályozásául a törvénynek el kell rendelnie, hogy kiteen­­dők, vagy bármikép elteendők láb alól. Ha azt valamely nép törvényei vagy erkölcsei meg nem engedik, úgy meg kell határozni a születhető gyermekek számát«. Ez elég világos. Hasonló szellemben intézkedik to­vább : »A nevelés az állam kezében legyen s ne az egyesekében mint most, midőn mindenki maga gondoskodik gyermekeiről, s arra tanítja őket, a mire tetszik. Minden polgár az állam része, a rész feletti gond­nak azt kell szem előtt tartani, a mit az egész kíván«. (Arist. Pofit. VIII. 1.) Még az egyéni öröm és fájdalom is alkalmazkod­janak a közérdekhez. «Nem tanácsos.

Next