Pécsi Közlöny, 1895. október (3. évfolyam, 118-131. szám)
1895-10-01 / 118. szám
113. szám. III. évfolyam. Pécs, 1895. kedd, október 1. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Hirdetések: elfogadtatnak: Egész évre .... 6 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. : A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányás Félévre ...............3 frt. Ij Egyes számára 4 kr. 1 János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a he. nyomda épületébe. Választási botrányok. 1., A tapasztalat igazolása szerint a 1 falusi tanutavalasztasoknál száz eset Az iskolaszék intelligensebb elemének jó tanácsa, ajánlása, fölvilágosítása A tanítóválasztásoknál, mint legújabban Hosszúhetényen és Velin községben láttuk, a botrányok mind sűrűbben fordulnak elő és oly mérvet öltenek, hogy a választási aktust el sem lehet végezni s a lakosság közt az egyetértés és béke hosszú időre megszűnik. Ez igen rossz hatással van magára a közoktatásügyre is. Néhány év előtt, a midőn az országgyűlés a tanítók fizetéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalta, az ellenzéki honatyák — a többek közt — azon érvvel is támogatták a 600 frtos minimumot, ötödéves korpótlékkal, hogy így a tanítók helyhez köttetnek, a mi csak hasznára lehet a népnevelésügynek, a mint hogy kárára van azok egy részének folytonos vándorlása jobb állások után. Ezen érvre azon bölcs mondást vágta oda az akkor dicsőségesen uralkodó kultuszminiszter, Csáky, hogy épen a pályázások által fokozódik a tanítók ambíciója. Ha nevezett miniszternek csak fogalma is lett volna a falusi tanítóválasztások lefolyásáról, aligha kockáztatta volna meg e mondását: a legérdemesebb, az igazi érdem viszi el a pálmát s ez is csak véletlenül történik, mert faluhelyen ilyenkor minden, csak épen az igazi érdem nem jön számításba. De nem is lehet máskép , nincs is mit csudálkozni rajta, hisz a választás az ahhoz nem értő pórnépből alakult iskolaszékre van bízva, melynek jelen hatáskörrel tarthatlan, sőt káros voltára szerény magamnak is nem egy ízben s nem egy cikkben volt már alkalmam rámutatni, de igénytelen szavaim, mint annyi jeles pedagógusnak hasonló irányú nyomós szavai, elhangzottak — mint mondani szokás — a pusztában. A pályázók okmányai, szolgálati bizonyítványai, ajánló levelei a választások alkalmával legtöbb esetben föl sem olvastatnak, jobban mondva föl sem olvashatók, mert a község lakói már előre megállapodnak abban, hogy kit „fogadjanak meg mesternek“, azt t. i. akinek a pályázók közül „legjobb kinézettye, kifelelettye van“ és jól tud a néppel parulázni, lehet egyébként bármilyen gyenge tanító, ez mellékes, senki, nem hallgatnak az ész, csak az indulat szavára, sőt ha az értelmiség forszírozza a jótanácsadást, a nép kész még gorombaságra is - jó, ha tettlegességre nem vetemedni : „csak azér sem költ, mert az urak akarik.“ Igaz, van eset rá, hogy nem telik bele félév, már megbánják eljárásukat, de ez már mit sem változtat a dolgon; egy ilyen, késő bánatot keltő választás után egy értelmesebb földmíves ember ezt jegyezte meg: „bárcsak meg se engednék, hogy mink válaszszunk.“ De hogy ez így van: a pályázó tanítók egynémelyikét is nem kis mértékben terheli vád. Hisz, sajnos, de példa van, sőt példák vannak arra, hogy a halálosan beteg tanító jóformán még be sem hunyja szemeit, vagy az iskola még föl sem épül, már a pályázat kihirdetése előtt megindul a hajsza, a házalás az állás elnyerése után, látnakfutnak, paruláznak, magukról dicshimnuszokat zengnek s ellenkezőt a riválisokról, ígérnek hetet-havat, énekelnek szakadásig, csakhogy az „oh nép !“nek tetszését kinyerhessék. Mi több : manap- A „Pécsi Közlöny“ tárcája. A régiek felfogása. Irta: Pásztorai. A delphii jósház felirata: «Ismerd meg tenmagadat«, s az Athén utcáin égő lámpával járdosó cinikus bölcs válasza, hogy embert keres, de nem talál, sok ezer éves bizonyítékai egyrészt az emberismeret legfőbb szükségérzetének, másrészt annak a tévelygő bizonytalanságnak, mely az ókori népeknél e fontos tételt mindig nyílt kérdésül hagyta. A kereszténység megjelenése előtt titok volt az ember maga i magának, ami tekintve azt, hogy a rejtély kulcsa az Isten és ember közötti kölcsönös viszony megismerésében keresendő, általánosságban természetes is. Sajátságosnak tetszik azonban, hogy a Kr e. idők legnagyobb szellemóriásai is, mint Plató s különösen Arisztoteles, oly végzetesen tévedhettek e pont körül. Sok helyen bámulják tisztult fogai- imaikat Istenről, vagy a természeti törvé-nyek fölállítását s mégis : azok gyakorlati alkalmazandóságánál szellemük megbicsaklott. Tisztán anyagelvi alapon építik fel ideális társadalmukat. Lássuk csak. Szemelvények feküsznek előttünk. Plátó »Respublicájá«-ban, tehát abban a könyben, melyben a véleménye szerint leghelyesebb alaptörvényeket állította össze, z serdíteni sem látszik az emberi jogokról, az ember erkölcsi és szabad voltáról, midőn az egyént legelemibb, természetadta jogaiban korlátozza. Megtámadja a társadalom első alkotó elemében , a házasságban s úgy tetszik, hogy idiogenes hasonlata a koppasztott csirkéről nagyon is találó. Nála a társadalom illetve az állam, mert ez az egyedül jogosult társaság, köteles gondoskodni a polgári létszám kellő szaporításáról és tökéletesbítéséről. De ez oly fő és kizárólagos szempont, melyhez minden alkalmazkodik, mely mellett minden más eltörpül. Az a benső mél- s jóság és érték, mely ember voltunkban gyökeredzik s mely miatt a kereszténység a gyámoltalan csecsemőt még ha idomtalan is, gonddal ápolja és szivvérével táplálja, előtte ismeretlen. Szerinte az ember értékét nem ember volta, hanem használhatósága adja meg. E nélkül nem becsüli többre a lelketlen jószágnál. íme: «Ha — úgymond — az alsóbb rendű polgárok, sőt ha a többi osztályok gyermekei is idomtalanul születnek, a hatóságok illendően rejtekhelyre viszik őket, melyet titokban kell tartania. Tanítványa, Arisztoteles nyíltabban beszél: »Gyenge vagy nyomorék szülöttek felnevelése megakadályozásául a törvénynek el kell rendelnie, hogy kiteendők, vagy bármikép elteendők láb alól. Ha azt valamely nép törvényei vagy erkölcsei meg nem engedik, úgy meg kell határozni a születhető gyermekek számát«. Ez elég világos. Hasonló szellemben intézkedik tovább : »A nevelés az állam kezében legyen s ne az egyesekében mint most, midőn mindenki maga gondoskodik gyermekeiről, s arra tanítja őket, a mire tetszik. Minden polgár az állam része, a rész feletti gondnak azt kell szem előtt tartani, a mit az egész kíván«. (Arist. Pofit. VIII. 1.) Még az egyéni öröm és fájdalom is alkalmazkodjanak a közérdekhez. «Nem tanácsos.