Pécsi Kölöny, 1901. november (9. évfolyam, 88-95. szám)

1901-11-03 / 88. szám

a­ pon állva, nem bír jogosultsággal, mert a felekezetiség pártalapot nem képezhet. Nagy gyöngeség, eszelős judicium az, midőn egy keresztény vi­lágnézetet, a­mely egy politikai irány elveit, eszméit, törekvéseit mindenben színezi, a­mely át- és átjárja programmjának minden egyes pontját, mint a festékbe mártott tárgy annak színét veszi fel, össze­zavarunk egy pártalappal, s igazán nagyon kevésre becsüljük azt a publikumot, a­melynek elhite­­tés s megemésztés végett az ilyen főzeléket föltálaljuk. Ha némelyek jóhiszeműleg esnek talán zavarba a miatt, mert a nép­párt sarkalatos politikáját a revízió­ban találják meg, kérdem, hogy e politika tisztán felekezeti-e vagy álta­lában egy nemzetet vallás különbség nélkül hagyományai, konszolidációja szentségében felkereső keresztény szellemű irány, a­melyben a konzervativizmus, a nemzeti lassú, de szilárd történelmi fejlődés akar érvé­nyesülni. Eltekintve a történeti jogtól, nem első­sorban a nemzetgazdasági szem­pontból harcol-e az állami anyakönyv­vezetés ellen ? nem-e társadalom­biz­tonsági, államszilárdításra való törek­vésből-e a felekezetlenség s a vele egybekötött következmények ellen ? Kellenek-e az egyházpolitikai törvé­nyek más felekezetűeknek ? Lelkiisme­retünkre tegyük kezünket! hát a keresztény szellem felekezet­e ? vagy a kálvinistaság, lutheránizmus, gö­­rög­keletiség nem chrisztianizmus ? a keresztény, és nem éppen katolikus irányú működés, pártalap-e ? Tessék megérteni, hogy ez a szellem az éltető eleme a néppárt­­politikájának, ez az, a­mi a f­i­b­e­­lizmusnál a konc­ et indít aktivitásra, mert nem elég az intuíció s az elvek szolgálata, hanem a cse­lekvő politika teszi a harcot nemessé , s ezt a kereket a keresztény világ­nézet hajtja. Ez a néppárt politiká­jában a hangulat, mert erős a meg­győződésem, hogy a politikában kell is alapeszme mellett alaphangulat­nak lenni, az akaratot mozgásba vivő, tevékenységre indító lelkesedés han­gulatának. Nemcsak az ész, a szív érdekei is találkoznak annak mezején, s jól tudjuk, hogy egyik sem vihetné so­káig a másiknak szerepét. Midőn tehát a néppártot tartal­mas programmja megvalósításában egy más, a pártalaptól merőben kü­lönböző magasabb érdek, keresztény szellemű irány lelkesíti cselekvésre, akkor csak helyeselni lehet taktikáját, politikai cselekvőségét, mert tény az, csak ily magasabb szintájon álló eszmék szellemirányok tudtak han­gulatot teremteni, azaz az emberisé­get, a nemzeteket, társadalmakat egy specifikus küzdelemre fölvillanyozni. E keresztény irány, a­melyet felkezetivé szeretnének összetörpíteni, az az érzelmi elterjedés, a­mit Hegel expansiónak nevez, a­mely a néppárt működésén vörös fonálként húzódik végig, s a lelkesedés magaslatára lendíti föl. Nem pártalap tehát urak, hanem pártirány politikájának hangulati eleme ! Mr Kly. kath. szózat a vármegyei árvaház ügyében. Az 1901. okt 14-iki baranyamegyei közgyülés pótló tárgysorozatának 130 pont­ját a felső baranyai ev. ref. egyházmegyei közgyűlés megkeresése képezte a vármegyei árvaház vezetésének megvizsgálása és vilá­gi gondnok és gondoknő vezetésére bízása tárgyában. E pontot illetőleg egy vidéki lap a következőket irta : „Rövid felekezeti vita is volt. A felső kar. ev. ref. egyházmegyei közgyűlése ugyanis átiratot intézett Baranyavármegyé­­hez, melyben az apácák vezetése alatt álló vmegyei árvaházban világivá kéri tenni a vezetést.“ A kérdéses lap tehát felekezeti kérdést lát ez ügyben. Mi is. Nézzük csak, mi a tényállás ? Van Pécsett egy árvaalap pénzén emelt árvaház, melyben 50 gyermek kapja apácák vezetése alatt a nevelést. Ezek túl­nyomó többsége a kath­olikus és csak né­hány a más vallásu. Miért óhajtanak ev. ref. atyánkfiai világi vezetést ? A kath. gyermekek miatt ? Talán azok miatt is, de főleg a csekély számú más vallásuak miatt. Katholikus világiakat óhajtanak, s ha azokat, hitük szerint élő katholikusokat? Ha igen, akkor nincs szükség ezekre, mert az apácák szinte csak azt teszik, a­mit azok végeznek. Vagy talán hitük szerint nem élő kath. világiakat, vagy épen más vallásuakat kívánnak ? Első esetben nem volna más céljuk, minthogy a gyermekek ott ne találjanak nagyon vallásosak lenni, hanem hogy in­kább hitközönyösségbe essenek, vagyis job­ban positív vallásgyűlölőkké váljanak — mert szerintünk közönyös nincs, már t. i. olyan, ki a másét nem bántja magáéval nem törődik. — Úgy látszik talán félnek attól is, hogy az a néhány más vallásu árva kathi­­kussá talál lenni a nevelés egyöntetűsége következtében ; de arra nem gondolnak, hogy a nem vallásos kath. világi vezetők révén a más vallásu árvák sem válnak val­lásosabbá, sem katholikus érzelművé, sem akármi mássá ; hanem hát baj is az, csak 45—46 kath. gyermek ne legyen vallásos, hitbuzgó. Hát mi ez ? Pusztuljon a katholicizmus, ha nekik nincs is egyenes hasznuk belőle ! Nem val­­lástalanságra való nyílt törekvés ez ? Ez az a sokat hánytorgatott türelmesség ? Vagy talán nem kath. világi vezetőket óhajtanak? Na ezt nem akarjuk föltételezni, han ezen helység látnivalóit szeretném meg­tekinteni. Nevezetesebb középületeket, iskolá­kat, múzeumot .... Majd csak hogy szemébe nem nevez­tem vendégemnek. — Jó, — szóltam s ezzel elindultunk, hogy is mondjam csak — tanulmány­utra. Vagy száz lépésnyire lakásomtól, szem­ben a templommal, megállapodtunk. — Íme a templomunk, — szóltam, — amott hátul meg a plébánia. — Templom, plébánia ? — kérde fejét csóválva kollegám, — hm, hm, bizony szörnyű elhanyagolt állapotban vannak. — Hja, — felelém, — a község sze­gény, s a legjobb akarat mellett sem képes áldozatot hozni. — Hát amott a sarkon, az a gyö­nyörű nagy ház, talán a városháza ? — kérdé a szász. — Az vendéglő, — feleltem. — Csodálatos, a külsejéről ítélve azt hittem, valami középület. — Hát a­mi azt illeti, hiszen köz­épület volna, de csak az alkoholisták szá­mára. Tovább mentünk. Az utca túlsó sorá­ban a községháza disztelenkedett. — Ez a városházánk, — szóltam a rozoga épületre mutatva. — Ugyan ne tréfálj, valami elhagya­tott birkaakolnak néztem. — Pedig az. — Lehetetlen, — csóválta a fejét, — hát az a mellette levő díszes épület ? — Az vendéglő. — Vendéglő ? Hisz az imént mutattál már egyet. Csak nincs tán kettő? —Kettő csak ? Barátom, ha végig megyünk a falun, épen hetet fogunk ta­lálni. — Hét vendéglő egy helyiségben ? Ez borzasztó. Ugyan, hány lakosa van e községnek ? — Legutóbbi népösszeírás szerint ötszázhetvenkilenc. — Irtóztató. És hány iskola van. — Egy. — Értem, de hány tanítóval? — Egygyel. — Szörnyűség, egy iskolaterem és hét vendéglő, hisz ez úgy anyagi, mint er­kölcsi züllésre vezet. — Hja, barátom, — felelem, — ná­lunk az iskola mellékes, csak amolyan szükséges rossz. — Rettenetes állapot. Miért nem szer­vezel mértékletességi egyletet ? — Már hogy én szervezzek ? Na még csak az kellene, hisz torkomra is forna ! — Elfogultan ítélsz, — erősködött a szász, — azt csak érdemedül róhatnék föl. — Érdem ? Hogy megbolgassam a pénzügyigazgató kalkulusait, ne köszönöm szépen. Hozzá mind a hét vendéglős isko­laszéki tag. — így ti rettenetesen hátra vagytok még a közművelődés terén. — Nézz csak amoda föl, — szóltam egy magaslaton álló fa csoportozat felé mutatva. „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1901. november 3

Next