Pécsi Közlöny, 1903. március (11. évfolyam, 49-73. szám)
1903-03-01 / 49. szám
a nunk, nagyon sok mindent az államnak köszönhetünk; közbiztonság, közoktatás, közrend, közélelmezés — állam nélkül bajosan történnék meg. Fejünkbe és szívünkbe csepegtették, hogy az állam minden, szent, sérthetetlen mindenható, mindenek fölötti. Az állam a legideálisabb fogalom. A közösség eszméjének a legpregnánsabb megtestesülése, s mi, magyarok elismerjük, dicsőítjük — és gyakorlatban a törvényhozásnak minden erejét meg kell feszíteni, hogy érvényesítse. Itt egy-két világos példa, hogy milyen éretlenül él bennünk az állam eszme respektálása. A magyar állampolgár nem tartja lelkiismereti kérdésnek, ha az államot az adóbevallásnál megcsalja, megkárosítja. Nem is gondol arra, hogy ha minden polgár így cselekednék, az államfönk felé kergeti saját országát. Az adókulcs megállapításánál ezt a szokást annyira figyelembe kell venni, hogy ott, ahol az adótárgyat az adóalany vallja be, a kulcsot magasabbra helyezik a szükségesnél. Az adót nem az állam fenartójának, hanem saját kiszipolyozásának tekinti, így vagyunk a katonasággal is. A józan ész azt mondja, hogy a polgárság azon része, mely a véderő állandó kontingensét képezi, a haza büszkesége, a polgárok biztos nyugodt munkálkodásának előmozdítója, védelme, őre. Az állam minden polgára kell, hogy szeresse, tisztelje és véréből valónak tekintse. Azt hiszem, hogy ez nincs így. Ha így volna, nem kellene mint a fehér hollóra rámutatni a polgárság és katonaság közti jó viszonyra, s a miniszterek között nem volna a honvédelmi a leggyűlöltebb. Hol él itt az állameszme a polgárok felfogásában ? Rámutathatnánk arra az ellenszenvre, mely a kormányra irányul az ország nagy részében. Rámutathatnánk arra, hogy a nép menyire fél a közigazgatási tisztviselőktől, jegyzőtől, szolgabírótól, főispántól! Mi ennek az oka? Bizonyára nem, amint az anarkisták, nihilisták gondolják, az állam eszmecsődje. Már nagyon messze vagyunk az állam nélkül való élet utópiájától. Akár tökélyt, akár tökéletlenséget árul el, de tény, hogy az emberiség jelen fejlettségi fokán állam nélkül nem élhetünk. Nem az állameszme a hibás, hanem más. A köznép az államot azokban látja, akik vele legközvetlenebbül érintkeznek. A jegyzőnél, a szolgabírónál, az adótárnoknál, a csendőrnél, a tanítónál. Amilyenek ezek, olyan a nép értelme az állam iránt. Világos példa, hogy a ruthén akció alatt a mentett ruthén embernek nem volt kedvesebb dolog a földön, mint az állam. Igen, mert jót élvezett tőle. De ha a nép, aki jövedelmének egy jó részét az államnak adja, fiát az államnak adja, szavazatát, becsületét, erejét, vérét az államnak adván, az állam képviselőitől csak durvaságot, erőszakot és gőgöt lát, — és ezek mellett nem rajong az államért, az adót eltagadja, a katonaságot nem szereti, ezen egy cseppet sem lehet csodálkozni. Hogy a katonaságért a magyar nemzet nem rajong, világos. Egy exlusiv szellemű testület, mely egyéb hibáján fölül még nem is magyar, nem is kívánhatja, hogy a nép büszke legyen rá. Egy testület, mely nyelvében, gondolkodásában, értelmében, idegen, s idegen voltát napról-napra demonstrálja, nem lehet kedves a nemzet szemében. Másrészt, hogyha millióinkat ennek az idegen testületnek a fentartására s folyton, naprólnapra való erősítésére fordítják, nem csoda, hogy az adót eltagadjuk, sőt eltagadását nem is tartjuk becsületbeli dolognak. Mikor a legjelentősebb dolgok szembe helyezvék a nemzet önérzetével, történeti múltjával, ideáljával, akkor ha nem is helyeselhetjük, de indokolni tudjuk az állam iránt tapasztalható ellenszenvet. gasból, azt csicseregné bokorban s zöldülő mezőn . Itt a kikelet, a szép kikelet, kivirul, kivirul a virág ?mind! Pedig de sokszor csalódunk ! Mikor már temetni készülünk , mikor már a sarki tájak jégmezőire száműztük a fergeteges télapót, mely annyiszor mozdult ránk száguló felhők talaján ülve; mikor rendületlenül bízunk a nap hitegető szerelmében, akkor egyszerre váratlanul csak hozzánk toppan megint, búgó bömbölő szavával betöltve mindent, még álmunkat is megszakítja, melyben pedig úgy virult már a tavasz . . . Künna hó takar be mindent. Füstbe ment, kába, dőre remények. No többet még sem vesztettünk mi — de nem vesztett-e az a szegény kis madár, mely hitt a tavaszt hazudó szellőnek s engedte magát hazáig csalni ? ! A melyiket itt érte olyankor a hózivatar vagy a csikorgó hideg, annak többnyire megfagy hiszékeny szivecskéje is — ha nem, no akkor éhhalál oltja ki szegény csöpp életét. Mi kezdhetjük a reménykedést élőtről, ők már nem kezdhetik . . . * * * Előttem tengernyi víz, fölöttem a gyönyörű kékségű égbolt, honnan milliárd meleg, tüzes sugár tűz alá a vízre. Millió kis nap támad a tó hullámfodraiban, mint megtörik rajtuk a sugár. A tavaszi fuvalom elvégezte már feladatát, eltüntette az utolsó jégtáblát is a partnak árnyékosabb helyeiről s most vígan játszik a szabaddá lett tengernyi vízzel. Egy helyt mintha boronálna apró, végtelen sok pici fodor támad rajta, másutt mintha keringőznék vele széles, messze elnyúló, egymást követő hullámot támaszt, melyek futnak-futnak mintha sohasem tudnának megállni. És csak állok egy helyben s nézem a víz játékát. Oly édes ez az elmerengés ily gyönyörűséges tavaszi napon. Élvezem a szellők lopott illatát, melyet Isten tudja, hol gyűjtöttek össze. A nádas kopott , sárgásbarna ruhájában áll még, ahogy megaszalta tavaly óta óta az idő. De tudom, hogy lent a vizek mélyén már kibújt az idei sárgás zöld hajtás, a kis hegyes cika s elgondolom azt a időt, amikor meghaladva a víz felszínét, lassanként el fogja tüntetni a nádas mostani képét, amikor hatalmas rengeteggé válva, édes bus susogással fogja betölteni a csendes, méla, nyári esteket s elfogja ezt a mostani zörgő hangárnyalatot, mely még mindig decemberi hangulatot akar az emberre erőszakolni. A pécsi püspöki tanitóképezde a most megjelent s az állami tanitóképezdék száraára kiadott tanterv elkészítésénél fényes sikert aratott. Az új tanterv összehasonítva azon kritikai hozzászólásokkal és javaslatokkal, amelyeket a pécsi püspöki tanítóképzőintézet tanári tanácskozmánya ez ügyben akkor tett, mikor az elaboratum országos bírálat tárgyául ki volt adva, mindenekelőtt főbb elveiben s azonkívül elsősorban a nevelés és módszertani szakok tananyagának megállapításában és atanítási gyakorlatok tekintetében csaknem egészen megegyezik. Mi az új tanterv fő elve ? A szakszerűség. Minden tantárgyat olyan oldaláról fogni föl, mely a tanító és tanítás céljaival kiegyeztethető. Az embertani ismeretek a nevelés szempontja alá helyezendőek. A lélektan nem filosophiai előtanulmány, hanem a gyakorlati paedagogus céljait tartja szem előtt. A nyelvismeretek nem a tudományos pályára való előkészülésre, hanem a gyakorlati tanító céljaira valók. A mennyiségtan a tanítóképzőben helyet cserélt, és I. és II. osztályban az algebrai ismeretek kerülnek elő, melyek a társadalmi életben ma már elkerülhetetlenek. Még a történelem is hasonló sorsban A mint néhány lépéssel közelebb megyek a parthoz, vijjogva vágódik fel néhány bíbic s jobbra-balra cikkázva a levegőben, bravúros fordulatokkal csap újra le. ők már régóta itt vannak. Alig hogy enged egy kicsit a tél szigorúságából, alig hogy megolvadt a tavak, lapok pocsogós széle, itt teremnek s velük elveszti a lápok virága ridegségét. Valami elevenséget, jókedvet — hogy úgy mondjam — varázsolnak belé. Vijjogásuk, mely egyre-másra szól, most nem oly kellemetlen mint nyáron. Akkor boszantó, főkép a vadásznak, most örülünk, hogy ilyen hangot is hallhatunk. A vízből kiálló dörömbön, ha jól látok, néhány zöld vagy vöröslábú cankó álldogál, ők is alig tudják várni az időt, hogy jöhessenek. Még figyelgetem őket, mikor valami sajátságos, mélabús madárhang csapja meg fülemet. Föltekintek a magasba. Szélkiáltók vagy amint nálunk nevezik „újítók“ húznak fölöttem. A szerelmes hímecskék sóhajtoznak ez édes bús hangon a könyörtelenül tova siető tojók után, melyek más tájakat szemeltek ki otthonuknak. Messze a víz hátán apró fekete pontok mozognak. Tömérdek ilyen lencsével van teleszórva a viz arcultja. Azok már száz- „PÉCSI KÖZLÖNY* 1908. március 1. Egy pécsi tanintézet sikere.