Pécsi Közlöny, 1909. október (17. évfolyam, 196-217. szám)
1909-10-01 / 30. szám (196. szám)
2. koronára. Sajnos, a még részleteiben nem ismert adatok, nevezetesen az 1909-iki kedvezőtlen eredmény az emelkedés állandó irányzatát nem fogják zavarni, de éppen erre való tekintettel nem is volna célszerű ezúttal azoknak fölhasználása, nehogy kedvezőtlenebb szinben tűnjön föl az ország teherviselési képessége, s így az összehasonlítás mintegy célzatosságot mutasson a közterhek tervezett emelésével szemben. A bruttó terméshozam értékéből fejenként 1900-ban 129 korona 47 fillér esett, míg 1907-ben a népességnek időközi szaporodását is tekintetbe véve, az eredmény 180 korona 65 fillér volt. A fejlődés tehát e téren tagadhatatlanul kedvező s mindenesetre a teherviselési képességre is nagyban emelőleg hatott. Ha tisztán csak a közösügyi kiadások zárszámadásainak alapján kiszámított fejenkénti arányemelkedést, ami az 1900-iki 3 korona 94 fillérrel szemben 1907-ben 5 K 29 f.-t tett ki, vetjük össze a termés értékeredményének fokozódásával, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kettő közötti párhuzamos emelkedés elég egyenletességet mutat, habár a közjólét emelkedésére nagyon visszavetőleg hat, ha a közteher súlyosbodási aránya a kedvezőbb termelési eredmény útján elért többletet nagyobbrészt elvonja. Márpedig a kérdéses időszakban körülbelül ez volt a helyzet szignatúrája, miután 1900—1907-ig a termés eredményének értéke 38,8 százalékos, viszont ezzel szemben általában a közterhek 32,3 százalékos, külön a közösügyi kiadások pedig 34,3 százalékos növekedést mutattak. A közvagyonosodás ilyen körülmények között csak csigalépésben haladhat, mivel a mutatkozott 6,5 százalék különbözet az üzemi — Nekem mondja ! — válaszolt Balzac. — Hiszen látom az arcán, hogy ön is csak azért olvas, hogy alhasson. Mit is akartam mondani ? Igen azt, hogy úgy látom az emberek még ma is buták, talán még butábbak, mint az én időmben voltak. Talán csak a zsenik változnak, a korok pedig megmaradnak. Bocsánat, paradoxont mondtam, mint az önök Wildeja . . . Én még önöknek sem irtam. Hosszú idő eltelik, amíg megértenek engem. Vagy egyáltalában nem értenek meg engem, ami nekem ma mindegy. Igaza van önnek, én már nem existálok. Valamint akkor sem existáltam, mikor éltem. Hát élet volt az ? . . Pénzt, pénzt és mindig csak pénzt keresni. Nappal alvás, éjjel munka. Fekete kávé mellett, mert az izgatta az agyamat. Ért-e ön ahhoz, hogy mit jelent a feketekávé mellett való munka ? Ötvenezer és egynéhány csésze feketekávét hörpintettem le, amíg regényeim legnagyobb részét megírtam. Sokszor — reggel felé — félhalott voltam a fáradságtól. — Néhol meg is látszik az erőltetettség — kockáztattam meg. — Igen, tudom. Ön azt véli, hogy szárazak a műveim. Az igazság mindig száraz. Az az ember, aki kezébe veszi az s más károsodás veszélyének kitett mezőgazdasági termelésnek legjobb esetben is csak segítséget nyújthat a kedvezőtlen viszonyok időszakának elviselésére, a közjólét emelésére azonban már nem elegendő biztos alap. Az 1909-iki adatok, fájdalom, kétségtelen bizonyítékot fognak erre nézve szolgáltatni s alkalmasak lesznek arra, hogy komoly gondolkozásba ejtsék az illetékes köröket. Az 1907-iki kép nagyot fog változni, hiszen már az 1909-iki költségvetés is ugrásszerű arányeltolódást eredményezett. Az 1907-iki 32,3 százalék fölszökött 47,3 százalékra s ezzel szemben a termelés értékeredményénél emelkedés helyett visszaesés lesz s nemcsak teljesen eltűnik a 6,5 százalékos többlet, hanem 10—12 százalék kevesebblet fog jelentkezni. A közszükségletek állandó emelkedésével természetesen számolni kell, az ellen kifogás nem is tehető s igy a szükségesnek mutatkozó hadügyi költségek viselése elől sem zárkózhatik el a nemzet. De viszont ezzel szemben mód nyújtandó a teherviselési képesség fejlesztésére. Ezt nemcsak a méltányosság kívánja meg, hanem egyenesen megköveteli az észszerűség, mivel ott, ahol a közgazdasági fejlődés függő viszonyánál fogva természetes fejlődési útjában gátoltatik, nemcsak hogy a közjólét nem fog emelkedhetni, hanem ennek következtében a teherviselési képesség alászállván, elveszíti a fokozódó közszükségletek kielégíthetésére szükséges fogékonyságát. Hiába, a számoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy a vizsgálandó helyzetet leplezetlenül és kérlelhetetlenül a maguk mivoltában tárják szemeink elé, így jelen esetben is, bármiképpen csoportosítsuk is az egyes adatokat, végeredményben mindig csak ugyanegyet fognak mutatni, azt, hogy a közterhek nagymérvű emelkedése máris nagyon súlyosan nehezedik a nemzet vállaira. Továbbá arról is meggyőznek, hogy a közszükségletek kívánalmainak további fokozása csakis akkor fog egészséges alapon nyugodhatni, csakis akkor lesz a teherviselési képességgel arányban álló, ha a közgazdasági függetlenség megnyitja a jelenleg még elzárt azon zsilipeket, amelyek termelőképességünk szabad folyását gátolják. PÉCSI KÖZLÖNY én munkáimat s olvassa, unottan dobja el, mert magára ismer bennök. Inkább elnevezi az irót hülyének, művét száraznak , semmint elismerte, hogy ő végelemzésben közönséges gazember, ha mingjárt excellencás úr is. Balzac elhallgatott és megnézte az órát. — Még öt percem van, tüstént négy óra lesz. Csak arra akarom még figyelmeztetni, hogy az én műveim olvasása munka, amely meghozza a maga gyümölcseit. A megírásuk is munka volt, de ebből a munkából nem sok haszon hárult reám. Egy századész annyi fáradtság az olvasásnál, mint énnálam a megírásnál, és meg fog érteni . . . Mert azokat a könyveket, amelyek könnyű olvasni, nem is volt nehéz megírni. Négyet ütött az óra. Balzac meghajolt és ilyetén képen szólított meg : — Adien uram ! A soha viszontlátásra. Szép álmokat ! — és eltűnt. A lámpából kifogyott az olaj. Meggyujtottam a gyertyát és tovább olvastam a „Betti néni“-t. 1909. október 1. Urak! Urak! Tanár urak! Bármily örömmel tölt is el bennünket, hogy a kultuszminisztérium olyan merész nemzeti önérzettel adta ki a magyar nyelv tanítására vonatkozó rendeletet, a modern haladás érdekében való cselekedetet, mégsem igen tudunk tőle reményleni. Pedig úgy benne van a levegőben, ami kellene. Olyan kézenfekvő igazság az, hogy ez az előretörtető világ úgy sem adhat annyit a fiainak, hogy elég legyen akkor, amikor mindennap egy újabb szenzáció, újabb vívmány visz bennünket szédületesen új világok felé. Nagyon kevéssé kell gondolkodó fejnek lennie annak, aki kimondja: és félre a vaskalapossággal. Az élet és az iskola közelítsék meg egymást. A tanítás ne a múltból induljon ki, hanem merítsen a jelenből Nyissák ki szemeiket a tanár urak, figyék a körülöttük történő dolgokat és beszélnek, amit gondolnak, azt nem mondják, hogy legyen a gyermeknek miből leckét adni, hanem mondják azért, hogy ne leckéztesse később a gyermeket az élet. Igaz, hogy ez nem könnyű dolog. A hatás kedvéért néha felkél a tanár úr, végignéz úgy az osztályon, mint egy Napóleon a meghódított tartományon, vagy egy hóhér a delikvensen. Hát ez bizony könnyebb munka. De mintha a tanár úrnak nem az lenne az egyedüli feladata, hogy a maga munkáját könnyítse meg, hanem valahogy az is, hogy a növendéket vezesse mentül könnyebben vezesse a tudomány útvesztőiben. Sajnos, nagyon kevés tanár van, aki le tud szállni a gyermek gondolatvilágáig, aki maga sétálna le a magaslatról, amelyen magát képzeli, ahelyett, hogy a gyermektől kívánná meg azt, hogy hozzákaparskodjék. Mikor hiába kapaszkodik az a jobb sorsra érdemes gyermek. Hogy értené meg azt a különös nyelvet, amely a képezdék gyönyörű hajtása, amely a különböző tanoknak csodálatos keveréke. De ha már valahogy, sok vergődés közt megközelítené is egymást a tanuló és a tanár, ott van közéjük ékelődve a tekintély. A tanári és tanítói tekintély. Ez az a bizonyos kínai faj, amit döngetnek már jó egy évtized óta, de ilyet még úgy látszik, vívni kell egy m