Pécsi Közlöny, 1909. október (17. évfolyam, 196-217. szám)

1909-10-01 / 30. szám (196. szám)

2. koronára. Sajnos, a még részleteiben nem ismert adatok, nevezetesen az 1909-iki kedvezőtlen eredmény az emelkedés állandó irányzatát nem fogják zavarni, de éppen erre való tekintettel nem is volna célszerű ez­úttal azoknak fölhasználása, nehogy kedvezőtlenebb szinben tűnjön föl az ország teherviselési képessége, s így az összehasonlítás mintegy célzatos­ságot mutasson a közterhek tervezett emelésével szemben. A bruttó terméshozam értékéből fejenként 1900-ban 129 korona 47 fillér esett, míg 1907-ben a népes­ségnek időközi szaporodását is tekin­tetbe véve, az eredmény 180 korona 65 fillér volt. A fejlődés tehát e té­ren tagadhatatlanul kedvező s min­denesetre a teherviselési képességre is nagyban emelőleg hatott. Ha tisz­tán csak a közösügyi kiadások zár­számadásainak alapján kiszámított fe­jenkénti arányemelkedést, ami az 1900-iki 3 korona 94 fillérrel szemben 1907-ben 5 K 29 f.-t tett ki, vetjük össze a termés értékeredményének fokozódásával, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kettő közötti párhuzamos emel­kedés elég egyenletességet mutat, habár a közjólét emelkedésére nagyon visszavetőleg hat, ha a közteher sú­­lyosbodási aránya a kedvezőbb ter­melési eredmény útján elért többletet nagyobbrészt elvonja. Már­pedig a kérdéses időszakban körülbelül ez volt a helyzet szignatúrája, miután 1900—1907-ig a termés eredményé­nek értéke 38,8 százalékos, viszont ezzel szemben általában a közterhek 32,3 százalékos, külön a közösügyi kiadások pedig 34,3 százalékos növe­kedést mutattak. A közvagyonosodás ilyen körülmények között csak csiga­lépésben haladhat, mivel a mutatko­zott 6,5 százalék különbözet az üzemi — Nekem mondja ! — válaszolt Balzac. — Hiszen látom az arcán, hogy ön is csak azért olvas, hogy alhasson. Mit is akartam mondani ? Igen azt, hogy úgy látom az emberek még ma is buták, talán még butábbak, mint az én időmben voltak. Talán csak a zsenik változnak, a korok pedig megmaradnak. Bocsánat, pa­­radoxont mondtam, mint az önök Wilde­­ja . . . Én még önöknek sem irtam­. Hosszú idő eltelik, amíg megértenek en­gem. Vagy egyáltalában nem értenek meg engem, ami nekem ma mindegy. Igaza van önnek, én már nem existálok. Valamint akkor sem existáltam, mikor éltem. Hát élet volt az ? . . Pénzt, pénzt és mindig csak pénzt keresni. Nappal alvás, éjjel munka. Fekete kávé mellett, mert az izgatta az agyamat. Ért-e ön ah­hoz, hogy mit jelent a feketekávé mellett való munka ? Ötvenezer és egynéhány csésze feketekávét hörpintettem le, amíg regényeim legnagyobb részét megírtam. Sokszor — reggel felé — félhalott voltam a fáradságtól. — Néhol meg is látszik az erőltetett­­ség — kockáztattam meg. — Igen, tudom. Ön azt véli, hogy szárazak a műveim. Az igazság mindig száraz. Az az ember, aki kezébe veszi az s más károsodás veszélyének kitett mezőgazdasági termelésnek legjobb esetben is csak segítséget nyújthat a kedvezőtlen viszonyok időszakának elviselésére, a közjólét emelésére azonban már nem elegendő biztos alap. Az 1909-iki adatok, fájdalom, kétségtelen bizonyítékot fognak erre nézve szolgáltatni s alkalmasak lesz­nek arra, hogy komoly gondolkozásba ejtsék az illetékes köröket. Az 1907-iki kép nagyot fog vál­tozni, hiszen már az 1909-iki költ­ségvetés is ugrásszerű arányeltolódást eredményezett. Az 1907-iki 32,3 szá­zalék fölszökött 47,3 százalékra s ez­zel szemben a termelés értékeredmé­nyénél emelkedés helyett visszaesés lesz s nemcsak teljesen eltűnik a 6,5 százalékos többlet, hanem 10—12 százalék kevesebblet fog jelentkezni. A közszükségletek állandó emel­kedésével természetesen számolni kell, az ellen kifogás nem is tehető s igy a szükségesnek mutatkozó hadügyi költségek viselése elől sem zárkóz­­hatik el a nemzet. De viszont ezzel szemben mód nyújtandó a tehervise­lési képesség fejlesztésére. Ezt nem­csak a méltányosság kívánja meg, hanem egyenesen megköveteli az ész­­szerűség, mivel ott, ahol a közgazda­­sági fejlődés függő viszonyánál fogva természetes fejlődési útjában gátolta­­tik, nemcsak hogy a közjólét nem fog emelkedhetni, hanem ennek kö­vetkeztében a teherviselési képesség alászállván, elveszíti a fokozódó köz­szükségletek kielégíthetésére szüksé­ges fogékonyságát. Hiába, a számoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy a vizsgálandó helyzetet leplezetlenül és kérlelhetet­lenül a maguk mivoltában tárják sze­meink elé, így jelen esetben is, bármiképpen csoportosítsuk is az egyes adatokat, végeredményben min­dig csak ugyanegyet fognak mutatni, azt, hogy a közterhek nagymérvű emelkedése máris nagyon súlyosan nehezedik a nemzet vállaira. Továbbá arról is meggyőznek, hogy a közszük­ségletek kívánalmainak további foko­zása csakis akkor fog egészséges ala­pon nyugodhatni, csakis akkor lesz a teherviselési képességgel arányban álló, ha a közgazdasági függetlenség megnyitja a jelenleg még elzárt azon zsilipeket, amelyek termelőképessé­günk szabad folyását gátolják. PÉCSI KÖZLÖNY én munkáimat s olvassa, unottan dobja el, mert magára ismer bennök. Inkább el­nevezi az irót hülyének, művét száraz­nak , semmint elismerte, hogy ő végelem­zésben közönséges gazember, ha mingjárt excellencás úr is. Balzac elhallgatott és megnézte az órát. — Még öt percem van, tüstént négy óra lesz. Csak arra akarom még figyel­meztetni, hogy az én műveim olvasása munka, amely meghozza a maga gyümöl­cseit. A megírásuk is munka volt, de eb­ből a munkából nem sok haszon hárult reám. Egy századész annyi fáradtság az olvasásnál, mint énnálam a megírásnál, és meg fog érteni . . . Mert azokat a könyve­ket, amelyek könnyű olvasni, nem is volt nehéz megírni. Négyet ütött az óra. Balzac megha­jolt és ilyetén képen szólított meg : — Adien uram ! A soha viszontlá­tásra. Szép álmokat ! — és eltűnt. A lámpából kifogyott az olaj. Meg­­gyujtottam a gyertyát és tovább olvastam a „Betti­ néni“-t. 1909. október 1. Urak! Urak! Tanár urak! Bármily örömmel tölt is el bennün­ket, hogy a kultuszminisztérium olyan merész nemzeti önérzettel adta ki a ma­gyar nyelv tanítására vonatkozó rende­letet, a modern haladás érdekében való cselekedetet, még­sem igen tudunk tőle reményleni. Pedig úgy benne van a le­vegőben, ami kellene. Olyan kézenfekvő igazság az, hogy ez az előretörtető világ úgy sem adhat annyit a fiainak, hogy elég legyen akkor, amikor mindennap egy újabb szenzáció, újabb vívmány visz ben­nünket szédületesen új világok felé. Na­gyon kevéssé kell gondolkodó fejnek len­nie annak, aki kimondja: és félre a vas­­kalapossággal. Az élet és az iskola köze­lítsék meg egymást. A tanítás ne a múlt­ból induljon ki, hanem merítsen a jelenből Nyissák ki szemeiket a tanár urak, fig­yék a körülöttük történő dolgokat és beszélnek, amit gondolnak, azt ne­m mondják, hogy legyen a gyermeknek mi­ből leckét adni, hanem mondják azért, hogy ne leckéztesse később a gyermeket az élet. Igaz, hogy ez nem könnyű dolog. A hatás kedvéért néha felkél a tanár úr, végignéz úgy az osztályon, mint egy Napóleon a meghódított tartományon, vagy egy hóhér a delikvensen. Hát ez bizony könnyebb munka. De mintha a tanár úr­nak nem az lenne az egyedüli feladata, hogy a maga munkáját könnyítse meg, hanem valahogy az is, hogy a növendé­ket vezesse mentül könnyebben vezesse a­ tudomány útvesztőiben. Sajnos, nagyon kevés tanár van, aki le tud szállni a gyermek gondolatvilágáig, aki maga sétálna le a magaslatról, ame­lyen magát képzeli, ahelyett, hogy a gyer­mektől kívánná meg azt, hogy hozzáka­­parskodjék. Mikor hiába kapaszkodik az a jobb sorsra érdemes gyermek. Hogy értené meg azt a különös nyelvet, amely a képezdék gyönyörű hajtása, amely a különböző tanoknak csodálatos keveréke. De ha már valahogy, sok vergődés közt megközelítené is egymást a tanuló és a tanár, ott van közéjük ékelődve a tekin­tély. A tanári és tanítói tekintély. Ez az a bizonyos kínai faj, amit dön­getnek már jó egy évtized óta, de i­lyet még úgy látszik, vívni kell egy m

Next