Pécsi Napló. 1893. november (2. évfolyam, 254-278. szám)
1893-11-01 / 254. szám
11. évfolyam. 1893. Szerda, november hó 1. 254. (276.) szám. PEC NAPLÓ POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király-utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Eppur si muove . . . Pécs, 1893. okt. 81. (*~*) Élet és halál egymást kölcsönösen kiegészítő fogalmak, egyik a másiknak ad helyet. Örökös mozgás és semmi egyéb mindaz, ami e földgolyón végbe megy. Volt idő, mikor a föld népei fölkerekedtek, és lakóhely után néztek, ez volt a népvándorlás kora. Akkor is a létért való küzdelem volt elhatározásaik rugója, mint manapság, midőn látjuk, hogy napról-napra tömegesebben hagyják el a mindennapit megszerezni nem tudó emberek az ország némely vidékét, hogy a fővárost, a külföldet, legtöbbször pedig az újvilágot fölkeressék, hová a jobblét reménye, ínségüknek, nyomoruknak remény lett és óhajtott megszűnése csábítgatják őket. Pedig hányszor kell keserűen följajdulniok az idegenbe került boldogságkeresőknek, hol még a halál is kínosabb, mint idehaza. Az államhatalom nem győz elég rendszabályt hozni a falusi, különösen a hegyvidéki lakosság megrögzítésére. Telepít, segélyez, adót enged el, közmunkáról gondoskodik, szóval mindent elkövet, hogy meggátolja egyes vidékek elnéptelenedését. És mégis, nap-nap után hallunk tömeges kivándorlásokról, és a törvény és szigorú rendeletek szavát kijátszva, a csendőrök szuronyait elkerülve, a kifelé való áramlás ellenállhatatlanul folytatódik. Ok nélkül mindez nem történik, az okok pedig majdnem ugyanazok, mint Európa többi államaiban, mivel ott is nagy mérveket öltött a kivándorlás. A szegény, földhöz ragadt népek ezreit, hasonlóan a keresztes hadmenetek idejéhez, láz szállotta meg, mely vakhittel bízza magát és családját a soha sem próbált hullámokra, a vakesetre és elmegy „szerencsét csinálni.“ Tudjuk, hogy a vidéki népesség azokban az országokban is csökken, hol a statisztika szerint az összlétszám növekvőben van. Az ipari és gyári góczpontok abszorbeálják a jó vidékieket, kiknek az ősföld már nem adja meg a szükséges táplálékot. Így van ez Angliában, Norvégiában, Belgiumban , de talán sehol sem oly nagymérvű és káros hatású, mint éppen hazánkban. Káros hatású, mert földművelő államéletünkre nézve ugyancsak megérezzük a földműves osztály fogyását, és nagymérvű azért, mert földművelő állam vagyunk, ahol a mezei munkások elégedetlensége tömegesen vonzza a falusi lakosságot a főváros, és különösen a terméketlen felvidék vállalkozó szellemű lakosságát a külföld felé. Fő okát e kivándorlásoknak a gazdasági helyzetben kell keresnünk. Mert mezőgazdaságunk oly félszeg, oly egyoldalú, hogy a „kis gazda“ egyáltalán nem tud benne érvényesülni. Vegyük ehhez a szerencsétlen piaczi viszonyokat , a szomorú helyzet meg van magyarázva A gabonának nincs ára, a kivitel különböző okokból a minimumra csökkent s mindez együttvéve oly nyomást gyakorol az amúgy is gyönge termésre, hogy a termelők jövedelme felére szállt alá. Már pedig tudnunk kell, hogy amily konzervatív a földművelő, olyanynyira szívesen hagyja ott a földjét, a mint nem termi meg napi kenyerét. Mert a földműves csak terméséért szereti a földet s képes azt örökre is odahagyni, amint ki nem elégíti szükségleteit. Ezt onnan láthatjuk, hogy a terméketlen földeken, ha azelőtt termékenyek voltak is, nem laknak földművelők, hanem a régi földművelők előbb háziiparral, vagy más valamivel foglalkozva, teljesen letérnek a föld műveléséről s rendesen tömegesen hagyják oda falujokat. És ha a földműves kivándorol, el- A „Pécsi Napló“ tárczája. Halottak napján. Üzelmeik egy napra megszakítva Temetőn bolygnak az emberek, önsorsán, porraváltan tépelődve keresztet hány mind és gyáván remeg. Virágot szórva fájdalmat mutatnak, Kiket kitúrtak, azok sírjain, Míg ők e silány játékot lejátszszák, Hadd ünnepeljem én halottaim. Hitem, oh régtől siratott halottam, Ki nékem drága, tán legfőbb valál, Támadj fel újra, bár egy pillanatra És biztass úgy, mint egykor biztatál. Amért elhagytál, hatalmába ejtett Kétségbeejtő, durva fájdalom És vigasztalni nem bir senki, senki, Mert nem kísérsz te nehéz utamon. O jer reményem ! Bel sivár a lelkem, Mióta élted jelét nem adod. Jer ! S hozza annak vakító alakját A magasból le énhozzám karod, Kinek édes még akkor is a csókja, Ha semmisítő, rútenyészet ért, Hagyd nékem őt, ki az én istenem lett.. . Elvetném mindenem leírásáért. Jer, legfájóbban siratott halottam, Ki legrövidebb életű valál, O jer szerelmem, édes drága érzés, És csókolj úgy, mint egykor csókolás. Csókokkal, melyek szenvedélye, üdve Egyszerre adja a mennyet s pokolt... Oh mért hagyál el ! Bánatból utánad Szivem jobb része beteg lett s kihalt. Oh ti, kikért sóhajtok nappal-éjjel Ti, kik lelkemre hoztok mély borút : Oh jöjjetek hideg, de drága árnyak, Hadd tegyek fejetekre koszorút! Jenek ! Hadd adjak a ti sírruhátok Helyett most újat, tisztát, diszeset, Hadd lássalak még egyszer tündökölni Éledjetek fel! Oh éledjetek ! Koroda Pál: A temetők ünnepén. Még ma derült egéről mosolyog alá a nap sugara, de már elenyészett égető heve, lassan-lassan majd kihűl, mint az egykor egymást szerető szivek gerjedelme. Mosolygása fanyar, csípős, mint büszke dölyfös űré a lealázott koldushoz. A zajos vidék, hol vidám aratók danája hallatszott — most elcsendesült, a madárdaltól hangos erdők tájai elnémultak, csak néha-néha veri fel a csendet egy eltévedt varjú panaszos károgása ! Erdő, mező, kies virányok, illatos berkek megrabolva ékességüktől, bánatosan szomorkodnak. Siratja ártatlan testének megszaggatását a szűz liliom, emésztő sorvadás szállta meg a kaczér rózsa kebelét, gyászos kimultán kesereg a kék nefelejts, hasztalan száll fel panaszuk, hogy kinyitották kelyhüket a kelő napsugárnak, himporukat oda adták a kis méhecskének, keblükre fogadták a tarka pillangót, illatukkal tömjéneztek az