Pécsi Szemle, 2008 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Tüskés Tibor: Arató Károly
TÜSKÉS TIBOR Az Utcai közjátékot ezekkel a szavakkal ajánlotta a kiadó: „A fiatal pécsi költő első kötetében az élet apró, bensőséges mozzanatai, az életforma-alakítás gondjai nyernek megfogalmazást. A költő enyhe iróniával figyeli önmagát és környezetét, friss humorú, groteszk epizódokban fejezi ki élményeit. Képeinek plaszticitása, groteszk bája, leírásainak színessége, hangulatisága emlékezetes marad az olvasó számára.” Irónia, groteszk epizódok, friss humor, csupa olyan vonás, amely ma, a huszonegyedik század első évtizedében induló költő számára is dicséret és elismerés lehetne. Maga a költő pedig fiatalos derűvel és bizakodással így vallott: „Huszonöt éves vagyok, s még ma is hányszor következetlen az értékelésben! Bevallom, amilyen kalandos kedvvel kaptam különböző foglalkozásokba, ugyanolyan lankadatlan kíváncsisággal próbálgatom a járható és a kevésbé eredményes utakat a költészetben... De ki ne vállalná ezeket: az első könyvvel mindenki izgatottan rajzol!” Arató Károly későbbi pályájának ismeretében az önvallomás utolsó mondatában van valami baljóslata. „Csak egy valami miatt retteg [ti. a költő]: ereje el ne hagyja, s kerülje el a balszerencse.” Mintha megsejtette volna jövendő sorsát. Mintha éppen ereje hagyta volna el, és a balszerencse üldözte volna. Egyelőre még tele van reménnyel. Három év múlva, 1967-ben a Magvetőnél napvilágot lát új verseskönyve, a Madarak az esőben. A kiadó dicsérete egy fokkal följebb lép: „Kötete máris jelzi a magabiztosabb, önállóbb verselőt, akinek verseiből a kísérletező ember szól, a világ problémáit, a társadalom bonyolultabb kérdéseit kutató nyugtalanság. Legfőbb mondandója az ember, aki az ismeretlen jövőben reménykedve építi a világot...” A kötet egyik legszebb versében, a Délután a hegyenben pécsi környezetét rajzolja meg. Az újabb kötetre öt évet kell várnia. Holott az élményhelyzet, amelyben új kötetének, a Szivárvány utánnak (1972) versei fogantak, a lírai önvizsgálat sajátos és friss forrásait nyitotta meg a költő számára. Elmúlt harmincéves, s közeledik az emberélet „sötétlő, sűrű, vad vadonához”. Úgy érzi, költőileg is fordulóponthoz ért. Ez az élményhelyzet a „még” és a „már” kettőssége, a „volt” és a „lesz” egyidejű élményével ajándékozta meg. Egy szemlélődő, mérlegelő, rokonszenves arc néz a kötetből az olvasóra. „Fürkészve”, „tűnődős”, „figyelve” - ezek a kedvenc, önmagát jellemző szavai. Az ifjúság nagy csatái, első szerelmei elviharzottak már, de az élet nagy kudarcaival, veszteségeivel és vereségeivel még nem találkozott. Félúton jár. Emlékezik még csavargásaira, és a betegség félelmeit is megismerte már. Kalapot emel a tűnő ifjúságnak, és a kétely, a rossz tapasztalat is körülötte oldalog. A „szivárvány utáni” élethelyzet élményeiről tudósít, és a megérkezés állapotát érzékeli. Eszébe jutnak konok csatangolásai, és a térképen eligazító jeleket keres. Ezen a ponton e költészet már nem a világ felfedezése, birtokbavétele, hanem alkalom az önvizsgálatra, a szembesülés önmagunkkal. „Kötelesség”, „meggyőződés”, „szolgálni”, „értelmes emberi munka” - ezekkel a szavakkal ajánlja könyvét az olvasó bizalmába. A kötet egyik sajátos rétegét alkotják azok az impresszionisztikus versek - mintegy folytatásai az előző kötet természetleíró költeményeinek -, amelyekben a 102