Pedagógiai Szemle, 1956 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

Az SZKP XX. kongresszusa A­mikor a világ figyelme Moszkva felé fordult, ahol a Szovjetunió /­ Kommunista Pártjának XX. kongresszusa tanácskozott, e számunk anyaga már régen nyomdában volt. Lehetetlennek tartjuk azonban, hogy már e számunkban is meg ne emlékezzünk a XX. kongresszusnak az élet minden területén mutatkozó termékenyítő hatásáról, amely az elkövet­kező hónapokban, években egyre nagyobb mértékben fog kibontakozni. A kongresszus a tudományok, köztük a pedagógiai tudományok fej­lődése előtt is nagy távlatokat nyitott meg, és elhárította az útból a tudo­mányos fejlődés több akadályozó tényezőjét. A legnagyobb akadályozó tényező a személyi kultusz volt. A személyi kultusz, amely egy ember­nek tulajdonít minden bölcsességet, a tudományban, főképp a társadalom­­tudományban elkerülhetetlenül dogmatizmushoz, betűvágáshoz vezet. El­térít a valóság mélyreható tanulmányozásától, az önálló elméleti általáno­sítás bátorságától, és így a tudományos kutatómunka sokszor szövegmagya­rázatban merül ki. A XX. kongresszus önállóságra, bátor alkotó kezdeményezésre ösz­tönzi a tudományos kutatókat. Aláhúzottan hangsúlyozza a tudomány és ■a gyakorlat kölcsönös kapcsolatának jelentőségét. A tudományos kutatás­nak a gyakorlat szolgálatában kell állnia, a gyakorlati igényeket kell ki­elégítenie. Ha a tudomány elszakad a gyakorlattól, ha nem képes az élen­járó gyakorlati tapasztalatokat általánosítani, terméketlenné, meddővé válik. A pedagógiai kutatómunka hazánkban az elmúlt években kétségkívül ért el eredményeket. Felismertük a dogmatizmus, a gyakorlattól való el­­szakadottság veszélyeit. Ebben nagy segítségünkre volt pártunk III. kong­resszusa és a Központi Vezetőség 1954 januári közoktatásügyi határozata. Ennek ellenére ma is azt kell mondanunk, hogy tudományunk előrehala­dásának még mindig a legnagyobb akadálya, hogy nem tudtunk szakítani a dogmatizmussal, és hogy a pedagógiai tudományos kutatóknak még min­dig nem állandó, folytonos a kapcsolatuk az iskola, a család, az ifjúsági szervezetek nevelőmunkájával. A XX. kongresszus bátor példáját adta annak, hogyan kell az élet, a valóság új jelenségeit vizsgálni, hogyan kell a valóságos összefüggéseket híven tükröző új elméleti tételeket megfogalmazni és a valóságos össze­függéseknek ellentmondó tételeket kiegészíteni, korrigálni vagy félre­tenni. Nem kétséges, hogy mindannak az újnak a fényénél, amivel a XX. kongresszus a marxizmus—leninizmus elméletét gazdagította, mindenek­előtt a társadalomtudományoknak és így a pedagógiának is számos~tétB£’ 1 Pedagógiai Szemle — 6-7

Next