Pedagógiai Szemle, 1960. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1960 / 7-8. szám
azonnal intenzív, az iskolai adminisztráció legapróbb részleteire kiterjedő munkába kezdett. Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy Vajdára nézve a szarvasi évek az írói tevékenység kiapadásának évei voltak. Ennek világos magyarázatát találjuk akkor, ha bepillantunk szarvasi tanári tevékenységébe. Az író, a tudós, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagja egyszerre olyan teljesen középiskolai tanárrá lett, mintha ifjúságától kezdve csak erre a hivatásra készült volna. Mint jegyzőnek a nevét ott találjuk az iskolai tanácsülések jegyzőkönyveiben. És ott találjuk állandóan indítványok, hozzászólások kapcsán minden gyűlésen, egyszer az újító, máskor a reformáló szerepében. Lázas sietséggel — mintha érezte volna, hogy rövid az ideje — dolgozott a gimnázium fizikai szertárának fejlesztésén, az iskola udvarának, kertjének rendezésén, de különösen a szaktanítás teljes keresztülvitelén. E tekintetben annyira ment odaadása, hogy egy negyedik tanszék fölállítása érdekében bejelentette, hogy a maga és tanártársai nevében inkább lemond fizetésük javításáról. A szarvasi gimnázium történetét tárgyaló munkákban adatokat találunk iskolai-adminisztrációs tevékenységéről. Ezúttal szellemi, nevelői munkaterületére óhajtunk néhány ismeretlen adattal rávilágítani. Ezek az adatok magyarázatát adják az irodalomtörténetet Vajda tanárrá választásával ért veszteségnek de magyarázatát leljük az adatokban egyúttal annak a szuverén hatásnak is, melyet a mindössze két és fél éven át működő tanár a korabeli és a későbbi tanári és tanulói generációkra gyakorolt. Talán országos viszonylatban is egyedülálló az a szuggesztív nevelői hatás, amelyet mint tanár diákjaira gyakorolt, és az a szeretet, amellyel mint tanárt diákjai elhalmozták. Gyermeki rajongással vették körül és hallgatták minden szavát, s amikor 1846. február 10-én fiatalon meghalt, pedagógust csak ritkán ért forró szeretet nyilvánult meg iránta. Érdekes adatokat tartottak fenn erre nézve is kortársai. Akkoriban az a falusi szokás volt Szarvason, hogy a koporsót egészen a temetőig vállon vitték ki. Amint Vajda halálának híre elterjedt, a diákság között egész kis háborúság támadt a „Szent Mihály lova” hordozásának tisztességéért, s végül is a felváltva való szállításban egyeztek meg a felsőbb osztályok tanulói. A temetés után pedig fogadalmat tettek, hogy „a tanév végéig gyászfátyolt viselnek, és semmiféle mulatságban részt nem vesznek. S mikor e fogadást egyes könnyűvérűek megszegték, s az utolsó farsang báljára elmentek, diáktársaik őket kizárták a maguk köréből, s hetekbe került a tanári karnak a fegyelemsértők érdekében kieszközölni, hogy legalább a nyilvános tanulás ideje alatt a tanteremben megtűzessenek”.78 Az alábbi néhány kis adattal arra a kérdésre akarunk fényt deríteni, hogy e rendkívüli tanári népszerűséget valóban csakis Vajda „kedves egyénisége” okozta-e vagy annak esetleg mélyebb, a pedagógia elméletében is értékelhető magyarázatai vannak. Az első, amit a kortársak közléseiből megállapíthatunk, alátámasztja Vajda egyik tanítványának, Pohl Dánielnek ezt a jellemző megállapítását, hogy Vajda mint tanár „a maga személye iránt semmiféle felsőbbségi igényt nem követelt, sőt ellenkezőleg, tanítványaihoz leereszkedve, ezeket barátjaiként magához emelte”. Alig fordult elő, beszélte Benka, hogy az utcán vele találkozó diákjait meg ne szólította, velük néhány barátságos szót ne váltott volna: „Jó volt-e az ebéd?” — „Na, meggyógyultál már?” — „Ki lett a játékban a győztes?” Mint természetrajongó, naponta nagy sétákat tett a városon kívül. Ha az akkor „Füzes”-nek nevezett kiserdőben, a mai Erzsébet-liget helyén játszó tanulók csoportja mellett elhaladt, megállt, egy ideig elnézte játékukat, majd 6 Benka szóbeli közlése. 7 Benka a szarvasi gimnázium 1902-i V. P. emlékünnepén tartott előadásának kéziratából. 8 Szinnyei F. idézett munkájából. 9 Széchy K., Magyar Tanügy, 1883.