Pedagógiai Szemle, 1973. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1973-01-01 / 1. szám
den pedagógiaitrend-elemzés arról beszél, hogy a könyvben felvetett téma méltó a figyelemre. A kérdés csak az, hogy a feldolgozás módja is olyan jól használható-e, mint maga a téma? Erre a válasz valamivel kevésbé határozott igen. Ebben a csoportdinamikai szemléletben a felnőttekkel való bármiféle, képzésüket fejleszteni igyekvő foglalkozás abból indul ki, hogy biológiai és társadalmi életének már első éveiben mindenki egy jellegzetes primér csoport tagjaként kezdte meg az emberi kapcsolatok rendszerének egyéni feltárását, valójában mindenkinél a családi nevelés „pszichoszociális” struktúrájába épül be az emberré válás valamennyi folyamata, közöttük kiemelkedő részesedéssel pedig maga az elsődleges képzési mechanizmus is. Ez a csoportstruktúra határozza meg a felnőttképzés későbbi alanyának magatartási elemeit, viselkedése alapvető normáit, szellemi érdeklődése irányát, ennek keretében tanulja meg az interakciók szabályait, igazodik el a jelzések és visszajelzések mechanizmusában. Az iskolásgyerek és a felnőtt egyaránt hordozza ezeket a — jellemét, társas viselkedését — befolyásoló tényezőket, és így mindaz, ami érvényes csoportdinamikai szempontból az egyik korosztályra, érvényesíthető a másikra is. A könyv elsődleges célja nem a csoportdinamikai ismereteknek a pedagógiai hasznosság elvétől vezérelt feldolgozása, hanem elsősorban a teoretikus és (kisebb súllyal) a módszertani alapok tisztázása, majd ezek alkalmazása a felnőttek önszabályozása, valamint szekunder tanuló- és munkacsoportjaira. Nem pótolhatja sem egy csoportdinamikával foglalkozó kézikönyv, sem egy csoportdinamikára épülő, felnőtt csoportokkal foglalkozó pedagógiai módszertan-gyűjtemény funkcióit, ezeknek rövid, elméleti párlata inkább. A problémák felvetéséig vezet el, nem a megoldásukig. Kurt Lewin csoportdinamikai elemzésekhez jól használható, ismert tézise az autokratikus, a laissez-faire és a demokratikus nevelési stílus értékhierarchiájáról, a tekintélyelv és az anarchisztikus liberalizmus veszélyeiről, a demokratikus vezetésmód gazdag lehetőségeiről — klasszikus kiindulópont T. Brocher számára, de csak az utóbbi évek kutatásaival, a Hofstättertől, Meadtől, Knowlestől származó kiegészítésekkel tartja elfogadhatónak. Az elmélet korszerűsödésének lényege az, hogy a csoport mint funkcionális egység, önszabályozási képességeivel, minden csoporttag aktiválódása esetén eredményesebbnek bizonyul a feladatok elvégzésében, mint ha külső irányítás manipulálná a csoport tevékenységét, akár a kiterjedt demokratizmus látszatával is. (A legnehezebb feladat: megvonni a határt a — széthulláshoz vezető — laissez-faire stílus és a demokratikus vezetési módszer e további liberalizálódása között, ami persze valójában nem liberalizálódás, hanem a csoporttagok előzetes, tudattalanul elraktározott tapasztalatainak mozgósítása, aktivizálása, az egymásba olvadó, pszichológiailag motivált egyéni „érdek” és a demokratikusan meghatározott, reális csoportérdek harmonizálódási folyamata az együttes munkában, tanulásban, kollektív csoportélményben.) Mindennek elméleti fejtegetése a könyvben legalább olyan meggyőző, mint a Lewin-féle csoportdinamikai elmélethez fűződő, gyakorlati bizonyítékok sora, legfeljebb kevésbé látványos, kevésbé használható a pedagógiai munkában. A közös tanulásra alakult, nem-primér csoportok társadalomlélektani jellemzőit külön fejezetben tárgyalja Brocher, röviden érintve a modern tanuláselméleteket, a kommunikáció kollektív befogadásának specifikumait és a csoportos tanulás metodikáját. Itt különösen érezhető a téma fontossága és a feldolgozás vázlatossága közötti feszültség. Hosszabban elemzi viszont a csoportok érzelmi jellegének az egyéni 77