Pedagógiai Szemle, 1975. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1975-12-01 / 12. szám
(Az első csoportkezelést Pratt bostoni tüdőorvos szervezte 1908-ban, míg az oktatás terén csoportdinamikával a weimari Németországban kísérleteztek.) 4. A csoportpszichoterápia érdeme, hogy gazdag gyakorlatával napjainkban negyedik jelentéséhez segítette a csoportdinamikát. Tobias Brocher jogosan határozta meg mint a csoportban zajló tudatelőttes és tudattalan folyamatok törvényszerűségeinek tanát. 5. A csoportpszichoterápiás eljárásokat a vezetési módszerek szerint szokták két csoportba osztani. Az egyik az ún. direktív, támaszt nyújtó kezelési formák együttese, amelyben az irányítás a tekintély elvére és a lelki befolyásolhatóságra épít. Ide tartozik a csoportos hipnózis, a csoportos autogén tréning és a behavior kezelési módok technikája. Ezek sajátosan elme- és idegkórtani gyógyítási eljárások. A pedagógiai törekvések mind az ún. közvetett vezetésű, megbeszélő (interpretatív, non-direktív) munkaformák átültetésének gondolatával kapcsolódnak össze. Közös alapelvük — a „csoport általi vezetés” — ahhoz az előfeltételhez kapcsolódik, hogy a belátásos önnevelés hasznos és tömegméretekben is elsajátítható az egészséges intellektus és ép érzelmi élet számára. (Persze a hosszantartó kiscsoportkezelés résztvevőinek létszámához képest néhány ezer pedagógus kiképzése is „tömeges”. Ebbe a fogalomba egyébként beleértik a kiképzés intézményesített, tervezhető jellegét is.) A közvetett vezetéssel működő csoportok felosztását több szempont alapján végezhetjük el. Az elméleti iskolák szerint van tisztán analitikus csoportterápia, van csoportdinamikusan orientált, lewini metodika, és van olyan is,, amely a modern társadalom-lélektan összegező törekvéseit követi, több iskola értelmezését integrálja. (Főként az alaklélektani, a „mező-elmélet”-hez tartozó, a pszichoanalitikus és a Festinger-féle kognitív disszonancia felfogásához hajló magyarázatokat.) A csoportegyüttlétre fordítható idő szerint hagyományos és gyorsított eljárások léteznek. A hagyományos módszerek között találjuk a különböző T-csoportokat, encounter-csoportokat, a pszichodráma eljárást és — a pszichoterápiában, közoktatásban egyaránt alapvető — kiképző csoportokat. Azok között a módszerek között, amelyek időben rövidíteni, fejlődésében gyorsítani akarják a csoporttörténést, említést érdemel a tematikus, időben körülhatárolt csoportok módszere (Jakovleva, Csaszov, Zepecsinszkij, 1959), a marathoni csoportok (Bach és Stoller, 1963), és az ún. „Gestalt-terápia”, ahol a szabályok és játékos gyakorlatok szerint folyik az interakció Levitsky és Perls, 1971). G. Tobias Brocher: Csoportdinamika és felnőttoktatás című könyvéből megtudhatjuk, hogy a csoportdinamikát mint kiképző eljárást vette át a felnőttoktatás. A második világháború után valamennyi fejlett tőkés országban rájöttek arra, hogy „nem szabad ... csak az előtérben levő, felismerhető” csoportfolyamatoknál „maradni”, hanem felül kell vizsgálni az előítéleteket, és érzékenyebb észlelőképességre kell szert tenni ahhoz, hogy „saját és mások cselekvéseinek hatását, jelentőségét érzékelni tudjuk”. A csoportterápia eszköztára csak itt, a kiképzésben érvényesül. (Brocher szerint a tanulócsoportok diagnosztizálására főként a folyamatelemzést és az érzékenységet fejlesztő gyakorlatokat, a „sensivity training”-et alkalmazták.) Nem arról van tehát szó, hogy a közoktatás bármely ágát ezentúl a csoportdinamikára alapozzák. „A tanulócsoportban — írja Brocher — az eljárást arra lehet felhasználni, hogy időben ... feloldják azokat a feszültségeket, amelyek a tanulási folyamatot hosszabb távon komolyan gátolják.” A pedagógus olyan mértékben látja a csoportdinamika hasznát, amilyen mértékben válik ismeretközlő tanárból kommunikátorrá. Tanulhat általábana csoportdinamika szemléletéből, beépítheti munkájába a gyógyító egyik-másik funkcióját, és alkalmazhatja a pszichoterápiás gyakorlat egyes technikáit. Az első vonatkozásban a tanár megértőbb és beleértőbb pedagógus lehet. A második vonatkozásban kialakíthatja magában a tanári modell- és koncepciónyújtás, a csoportfolyamat-szabályozás, az interpretáció, a pedagógiai empátiás és viszontindulat-áttételi képesség mintáit. A harmadik vonatkozásban olyan helyzetbe kerül, mint a társadalom-lélektan más munkamódszereinek alkalmazásával: mérlegelnie kell, mikor mit érdemes felhasználnia. (Brocher könyvében hat eljárást ismertet.) A csoportdinamika így korlátozott területen, alárendelt mértékben és szemléleti minőségéből viselkedéstechnikává lefokozva kaphat helyet a nevelés gyakorlatában. S ezzel még semmit sem mondtunk az alkalmazás világnézeti implikációiról... 7. Hans Tietgens, a német előszó szerzője, elsősorban ilyen érveket használ a csoportdinamika elterjesztése érdekében. Az affektivitás nevelését indokoló három szempontból számára a „konfliktusokkal szembeni belső tolerancia kifejlesztése” tűnik a legnyomatékosabbnak, mert „ez teszi lehetővé, hogy a konkurrens társadalomban az együttműködés követelményeinek megfeleljünk”. A konfliktusok — folytatja gondolatmenetét — elkerülhetetlenek, de ha szerepöntudatra teszünk