Pedagógiai Szemle, 1987. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)

1987-07-01 / 7-8. szám

BÁTHORY ZOLTÁN A tanári önállóság és a tananyag ,,A pedagógus és az oktató joga, hogy megválassza — a nevelési és oktatási tervek keretein belül — a tananyagot és az alkalmazott módszereket...” (Oktatási Törvény 41. § l/a pont) Jelenünkben társadalmi méretekben történik kísérlet arra, hogy a szak­értelem, a munka iránti felelősség és a teljesítmény­elv felértékelődjön. E társadalmi folyamat egyik fontos, dinamizáló tényezője az oktatásban az is­kolai és a pedagógusi önállóság kikövetelése. A most kibontakozó oktatási reformfolyamatnak is — melynek jelentős szakasza a permanens fejlesztési program kormányzati szintű elfogadása és az oktatási törvény alkotmányos beiktatása — jelentős láncszeme az autonómia, a döntési szabadság garan­tálása a pedagógusoknak és az iskoláknak minden, működésük körébe tar­tozó pedagógiai-szakmai kérdésben. Nemrég Kozma Tamás (1987) mutatott rá az iskolai és azon belül a tanári önállóság néhány problémájára. Részletesen elemezte a lehetséges szö­vetségeseket és az akadályokat. A ,t teljes” önállóságra törekvés helyett, — melyet utópisztikusnak és ideologikusnak ír le — az iskolai önállóságot erő­sítő és az azt fenyegető érdekek kiegyensúlyozását tartja reális program­nak. Ez világos, egyértelmű konklúzió. Mégis szükséges megjegyezni, hogy az iskolai önállósággal kapcsolatos írásokban mintha nem kapna elég mél­tánylást az a körülmény, hogy az önállóság az iskolai tanulásszervezés és pedagógiai munka naturális feltétele. S mivelhogy az oktatáspolitika és az oktatásirányítás évtizedek óta a felül hozott döntések végrehajtására kondi­cionálta a magyar pedagógusokat, túlzottan nem nagy csoda, hogy a pe­dagógusok jelentős része politikai trükknek vagy felülről adott „ajándék­nak” tekin­ti az önállóságot, amire valójában nincs is szüksége. Feltesszük a költői kérdést: hány pedagógus támogatja az önállóságot? — Valószínűleg a kísérletező iskolák pedagógusai, valószínűleg a jól veze­tett iskolák sok tanára és tanítója és valószínűleg sokan, akik önszántukból akarnak­­eredményesen nevelni és tanítani még a rosszul vezetett iskolák­ban is. Ezzel összefüggésben Takács Géza (1987) az új módon működő is­kolát támogató „szótlan és szervezetlen kisebbség”-ről ír. Bármint lesz is, hosszú időn át számolni kell azzal, hogy az önállóság hangoztatása önmagá­ban nem oldja fel a pedagógusok korábbi beidegződéseit. Más szóval, a jó elvek mellett olyan oktatáspolitikára is szükség van, mely országos, megyei és iskolai-helyi szinten egyaránt képes hitelesíteni a pedagógusok számára az önállósághoz való jogukat. Az önállóság fogalmának értelmezése a neveléstudományban is megol­datlan. Az egyetemen oktatott akadémikus didaktikák jó része például nem haladja meg az ún. módszertani szintet. Ez nem is lehet másként abban a normatív didaktikai gondolkodásban, mely szinte egyetlen szaktudományos

Next