Pedagógiai Szemle, 1987. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1987-07-01 / 7-8. szám
BÁTHORY ZOLTÁN A tanári önállóság és a tananyag ,,A pedagógus és az oktató joga, hogy megválassza — a nevelési és oktatási tervek keretein belül — a tananyagot és az alkalmazott módszereket...” (Oktatási Törvény 41. § l/a pont) Jelenünkben társadalmi méretekben történik kísérlet arra, hogy a szakértelem, a munka iránti felelősség és a teljesítményelv felértékelődjön. E társadalmi folyamat egyik fontos, dinamizáló tényezője az oktatásban az iskolai és a pedagógusi önállóság kikövetelése. A most kibontakozó oktatási reformfolyamatnak is — melynek jelentős szakasza a permanens fejlesztési program kormányzati szintű elfogadása és az oktatási törvény alkotmányos beiktatása — jelentős láncszeme az autonómia, a döntési szabadság garantálása a pedagógusoknak és az iskoláknak minden, működésük körébe tartozó pedagógiai-szakmai kérdésben. Nemrég Kozma Tamás (1987) mutatott rá az iskolai és azon belül a tanári önállóság néhány problémájára. Részletesen elemezte a lehetséges szövetségeseket és az akadályokat. A ,t teljes” önállóságra törekvés helyett, — melyet utópisztikusnak és ideologikusnak ír le — az iskolai önállóságot erősítő és az azt fenyegető érdekek kiegyensúlyozását tartja reális programnak. Ez világos, egyértelmű konklúzió. Mégis szükséges megjegyezni, hogy az iskolai önállósággal kapcsolatos írásokban mintha nem kapna elég méltánylást az a körülmény, hogy az önállóság az iskolai tanulásszervezés és pedagógiai munka naturális feltétele. S mivelhogy az oktatáspolitika és az oktatásirányítás évtizedek óta a felül hozott döntések végrehajtására kondicionálta a magyar pedagógusokat, túlzottan nem nagy csoda, hogy a pedagógusok jelentős része politikai trükknek vagy felülről adott „ajándéknak” tekinti az önállóságot, amire valójában nincs is szüksége. Feltesszük a költői kérdést: hány pedagógus támogatja az önállóságot? — Valószínűleg a kísérletező iskolák pedagógusai, valószínűleg a jól vezetett iskolák sok tanára és tanítója és valószínűleg sokan, akik önszántukból akarnakeredményesen nevelni és tanítani még a rosszul vezetett iskolákban is. Ezzel összefüggésben Takács Géza (1987) az új módon működő iskolát támogató „szótlan és szervezetlen kisebbség”-ről ír. Bármint lesz is, hosszú időn át számolni kell azzal, hogy az önállóság hangoztatása önmagában nem oldja fel a pedagógusok korábbi beidegződéseit. Más szóval, a jó elvek mellett olyan oktatáspolitikára is szükség van, mely országos, megyei és iskolai-helyi szinten egyaránt képes hitelesíteni a pedagógusok számára az önállósághoz való jogukat. Az önállóság fogalmának értelmezése a neveléstudományban is megoldatlan. Az egyetemen oktatott akadémikus didaktikák jó része például nem haladja meg az ún. módszertani szintet. Ez nem is lehet másként abban a normatív didaktikai gondolkodásban, mely szinte egyetlen szaktudományos