Pedagógiai Szemle, 1987. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1987-12-01 / 12. szám
helyükre. Ha nem jól találta el valamelyik helyét, akkor végül is maradt egy hengere, amely nem illett az üresen maradt helyre: vagybele sem ment, vagy kiállt belőle, vagy lötyögött, vagy elsüllyedt benne. Ebbe soha egy gyerek sem nyugodott bele, adva volt tehát a probléma. Az előbb minden hengernek megvolt a marga helye, most meg maradt egy henger és egy lyuk, de nem illettek egymáshoz. Meg kellett keresni azt a hengert, amely ennek a helyét elfoglalta, és meg kellett találni a helyét. Végig kellett vizsgálni a már bedugott hengereket. A gyerekek addig nem nyugodtak, míg a hibát ki nem javították, és helyre nem állt az eredeti rend. Izgalmasabb lett a feladat, ha mind a három hengersorozattal egyszerre dolgoztak. Ez a munka aznnyira érdekes volt, hogy számtalanszor megismételték. A Montessori-irodalomban nevezetessé vált annak a hároméves gyereknek az esete a Lan Lorenzo-i Casa dei Bambiniban, aki olyan nagy buzgalommal rakosgatta ki-be a hengereket, hogy észre sem vette, hogy a többi gyerek már a vonalonjáráshoz készülődik, és azt se, hogy Montessori asztalostól, székestől elemeibte a helyéről, hogy megfigyelje, meddig marad meg munkája mellett. Negyvenszer ismételte meg a gyakorlatot, és amikor felpillantott, öröm és megnyugvás tükröződött arcocskáján. Felüdítette őt, hogy belemélyedhetett munkájába, hogy senki sem zavarta. Ez a Montessori-módszerre tipikus jelenség arról tanúskodik, hogy a Montessori eszközeivel dolgozó (játszó) gyereket valóban leköti az, amivel foglalkozik, hogy el tud mélyedni a feladatban, meglátja benne a problémát, és addig nem nyugszik, míg meg nem oldotta. Sőt szívesen meg is ismétli, amit csinált. Ezt a jelenséget minden Montessori-eszköz ki tudja váltani, vagyis tud és akar is problémamegoldó gondolkodásra nevelni. Ez éppúgy elmondható a kisebb-nagyobb dobozokban elhelyezett ún. érzékszervfejlesztő eszközökről: a színlapocskákbról, a tapintást, súlyérzékelést, hőérzékelést ferjesztő lapocskákról, valamint a zörgő dobozokról, mint a mértani testekről, a számolórudakról és egyéb építőhasábokról, -kockákról. Ezek mind arra szolgáltak, hogy a gyermek egy-egy darabjukat pontosan (cselekvőleg) megfigyelje, és megkeresse hozzá vagy a párját, vagy fokozatosság szerint rendezze őket, és maga ellenőrizze, hogy nem tévedett-e. Csupa önálló, gondolkodással és cselekvéssel megoldható probléma! A színek alapján történő megkülönböztetésre festett vagy színes selyemmel bevont vékony falapocskák szolgáltak. Ezeket egyenként a két végükön keskeny léc fogta közre, úgyhogy a gyerekek megfoghatták azokat anélkül, hogy a színhez értek volna. Így a színlapocskák mindig tiszták maradtak. Három különböző nagyságú dobozban voltak elhelyezve: a legkisebb dobozban csak három pár volt, két kék, két piros és két sárga. A következő dobozban hat színpár, a legnagyobban pedig nyolc szín nyolc árnyalata, azaz összesen 64 darab (lila, kék, zöld, citromsárga, narancssárga, piros, barna és nyolcadik „színnek” a fehértől a különböző szürkék árnyalatain át a feketéig). A színárnyalatos dobozban párok nem voltak, és ez eleinte sok gyereket megzavart, itt is párokat kerestek, de nem ment! Igen hasznos tapasztalat volt ez. A színlapocskák párosítása vagy az árnyalatok kirakása hosszú ideig le tudta kötni egy gyerek vagy egy egész csoport figyelmét. Ha többen játszották együtt, szétosztották maguk között a lapocskákat, és aztán egy asztalon vagy szőnyegen párosítva vagy árnyalatok szerint kirakták azokat. Az is megtörtént, hogy az árnyalatok kirakását nem a legszélső árnyalattal kezdték, hanem egy közbülsővel, és akkor két irányban egyszerre végez- 2 Burchard-Bélaváry Erzsébet: Tanítsuk a gyermekeket öltözködni. Gyermeknevelés, 1936. 4. sz. 76. o. 3 Dr. Maria Montessori: Módszerem kézikönyve. Ford.: Burchard Bélaváry Erzsébet. Kisdednevelés kiadása, Bp., 1930. 59. o.