Pedagógusok Lapja, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1963-11-05 / 21. szám
A helyes osztályozás, tudomány MINDIG ÉRDEKES VÁLLALKOZÁS, ha »céhenkívüliek« teszik meg észrevételeiket egy adott »mesterség« belső problémáiról. Igaz, a pedagógusok »mestersége« nem belső, hanem széles társadalmi ügy. Nyilván ezt érezte dr. Z. O. is, amikor nekifogott annak a cikknek megírásához, melyet október 5-én közölt a Pedagógusok Lapja. Minden bizonnyal a pedagógusok iránti tisztelet és segítő szándék ösztönözte megnyilatkozásra, s az a helyes felismerés, hogy a nevelés nehéz munkája annál hatékonyabb, minél több hivatásos és »amatőr« hozzáértő vesz benne részt. A nevelés bonyolult feladat. Tevékenységünk »tárgyai« ezerarcúak, s jaj annak a pedagógusnak vagy szülőnek, aki kész sablonok, »előregyártott elemek« segítségével akarja célját elérni! Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nevelés tudományában nem érvényesülnek törvényszerűségek, elvek, de jelenti, hogy a tanulók összetett pszichológiáját, külső környezetét meg kell ismerni, s csak ennek alapján lehet meghatározni a »velük szemben« alkalmazott módszereket. A többi között ezért kell egyetérteni dr. Z. O. elvtárssal, aki — a nevelés ügye iránti aggódásból — óva int bennünket a pedagógia »elmechanizálódásától«. A cikkíró ezt a lélektelen gépiességet mindenekelőtt az osztályozás területén tapasztalta, mely konkrét formában az átlagszámítás alapján történő elbírálásban jut kifejezésre. Fejtegetése néhány gondolatot ébresztett bennem, melyeket az alábbiakban szeretnék összegezni. A HELYES, SZAKSZERŰ osztályozás: tudomány. Nem elégséges a rutin, mert viszonylag rövid idő alatt kell felmérni sokféle sajátos nevelési szempontot egy-egy felelésnél, és gondos, körültekintő megfontolást igényel egy adott időszak lezárása. Már a kérdések megszerkesztésénél figyelembe kell venni a tanuló adottságait, még inkább az elbírálásnál. Itt nem »kivételezésről«, vagy »előítéletekről« van szó, hanem arról, hogy egy-egy felelet értékelésekor számolni kell a tanulók különböző lehetőségeivel, sőt természetével is. Az osztályozással is nevelnünk kell: buzdítunk, önbizalmat öntünk a kishitűbe, a jól végzett munkát megfelelően honoráljuk, a hanyagságot »megtoroljuk«, vagy olykor bizonyos »devalvációval« harcolunk a túlzott magabiztosság és nagyképűség ellen. A számok »fetisizálása« éppoly helytelen, mint figyelmen kívül hagyásuk, vagy jelentőségük lebecsülése. A tanév során szerzett részjegyek mutatják a tanuló előmenetelének alakulását, ezek képezik az elbírálás objektív alapját. Az a tanár, aki elsősorban a tanulókkal kapcsolatos emlékeire és benyomásaira támaszkodva osztályoz, könnyen eshet szubjektivizmusba, melynek rendkívül romboló hatásával ezúttal nem szükséges foglalkoznom. Sánta hasonlattal azt mondhatnám, hogy a tanárnak bizonyos értelemben úgy kell bánnia a jegyekkel, mint a statisztikusnak a számokkal: elyes következtetéseket kell vonnia belőlük. Olyanokat, melyek megközelítő pontossággal tükrözik a tanuló egyik óráról a másikra, illetve egy adott időszakban végzett munkájának értékét. MEGÍTÉLÉSEM SZERINT a félévi, illetve évvégi érdemjegyeket nem lehet függetleníteni a tanév során szerzett részjegyektől. A rész és az egész dialektikája ez. A tanulmányi jegy komplex egység. Tartalmazza a tényleges tudáson kívül a tanuló szorgalmát, állhatatosságát, érdeklődését az adott tárgy iránt s nem utolsó sorban a tanítási órán tanúsított aktivitását. Ezért nem érthetek egyet azzal a nézettel vagy gyakorlattal, mely »bocsánatos bűnnek« tartja a tanév elején szerzett rosszabb osztályzatokat, s hajlamos azok mellőzésére. Ez sértené azt az elvet, mely a tanuló évi munkájának egészét kívánja elbírálni. Amennyire helyes hibáztatni azt a tanárt, aki nem a fejlődés tendenciáját, hanem az elvont, mechanikus átlagot teszi értékelésének alapjává, ugyanannyira hibás gyakorlat lenne figyelmen kívül hagyni a mélypontokat, hullámzásokat, és — az egyetemi kollokviumokhoz, szigorlatokhoz hasonlóan — csak az utolsó, sok esetben jobb osztályzatokra építve meghatározni egy zárt időszak érdemjegyeit. A tanárnak fel kell figyelnie a visszaesésekre, kötelessége kutatni azok okait, de rugalmas, megértő nem lehet általában, csak ha a konkrét helyzet ezt kívánja. Ellenkező esetben képtelen egy egész kollektívára kiható hanyatlást megakadályozni. A hullámzásokkal, visszaesésekkel szemben — a jegyek elbírálása során — tanúsított közömbösség hamis képet adna a tanulóról, mert mellőzi a szorgalom esetleges labilitásának tényét, következésképpen nem ösztönöz rendszeres, kitartó munkára. Alapvető követelmény tehát a tanuló jegyei alakulásának, tendenciájának kellő figyelembe vétele, úgy, hogy az reálisan érzékeltesse annak félévi vagy évi munkáját, szorgalmát. Nem átlagról van itt szó, hanem a részjegyek és a tanuló adottságainak, lehetőségeinek ismerete alapján kialakított összképről, mely súlyának megfelelő mértékben veszi figyelembe az esetleges visszaesést. Az érdemjegyeknek ilyen metódussal történő meghatározása tehát nem egyszerű átlagszámítás, nem matematikai feladat, hanem gondos, körültekintő, elemző konstruktív nevelői munka. A TOVÁBBIAKBAN, Dr. Z. O. elítélően nyilatkozik az úgynevezett »kollektív feleltetésről«, a dolgozatírásról. Elvileg egy platformon állok e bírálattal, mégis a konkrét helyzetből kell kiindulnunk, amikor bizonyos pedagógiai princípiumok alkalmazásának kérdéseit vizsgáljuk. Az elvek gyakran az ideális feltételek figyelembe vételével alakulnak ki, de adódhat olyan helyzet, hogy a konkrét adottságok — előnyösen vagy hátrányosan — megváltoznak, s ilyenkor dogmatizmus lenne ezt a változást tudomásul nem venni. Megítélésem szerint valahogy így állunk a dolgozatírással is. Elvileg valóban helytelen az írásbeli számonkérés módszerének gyakori alkalmazása, de az iskolai feltételekben bekövetkezett változások ennek az elvnek bizonyos korrekcióját kívánják meg. Az osztályok létszáma ugrásszerűen megnövekedett: 35—40, sőt helyenként 50 tanuló zsúfolódik össze egyegy tanteremben! Ebből következik, hogy erősen romlottak a tanárok munkafeltételei Ez az új helyzet, mely természetesen csak átmeneti, a »tömegnevelés« módszertanát állítja előtérbe. A tanár dilemmában van: módjával alkalormazni az írásbeli számonkérést, ahogyan azt az elvek helyesen írják elő, és ugyanakkor eleget tenni egy másik elvnek, mely a tanuló osztályzatainak mennyiségét minimálja. Ez a követelmény, ebben a »rendkívüli« helyzetben olyan ellentmondás, melyet feloldani csak célszerű kompromisszumokkal lehetséges. Megjegyzendő, hogy az úgynevezett pontozásos rendszer vagy Moszkalenkó módszere csak részben és nem minden tárgyra kiterjeszthetően oldja meg ezt a problémát. Ne higgye dr. Z. O., hogy dolgozatok íratása csökkenti az amúgy is megterhelt tanár munkáját! Ellenkezőleg: a kérdések ésszerű összeállítása, a dolgozatok lelkiismeretes kijavítása, értékelése komoly és fárasztó feladat. Ha azt a pedagógus mégis vállalja, azért teszi, hogy ezzel szaporítsa a sohasem elegendő jegyek számát. Minél kevesebb jegy alapján kell ugyanis elbírálni egy tanuló munkáját, annál nagyobb szerepet játszik a véletlen, az esetlegesség s ez az elbírálás realitását teheti kétségessé. Most, amikor a tanárnak összehasonlíthatatlanul több tanulóval kell foglalkoznia, mint korábban bármikor, a jegyek »gyűjtésének« minden lehetőségét, eszközét és formáját igénybe kell vennie: a hosszabb lélekzetű szóbeli számonkérést, a pontozásos rendszert, de az írásbeli »feleltetés« módszerét is. Én ilyen szituációban a feleltetés, számonkérés, ellenőrzés különböző, hagyományos és újszerű formáit nem állítanám egymással szembe, hanem úgy kezelném, mint egymást kiegészítő módszereket, természetesen a szóbeli számonkérés primátusa mellett. REMÉLEM, hogy dr. Z. O. nem úgy fogja reflexiómat kezelni, mint lényegében helyes észrevételeinek közvetett visszautasítását, hanem mint olyan pedagógus kommentárját, aki a gyakorlatban érzi: »hol szorít a cipő«, s aki munkája közben — kollégáinak tízezreivel együtt — szüntelenül keresi azokat a módszereket, melyek az adott feltételek mellett feladatának teljesítését a leghatékonyabban segítik elő. Dr. Hegedűs Sándor Budapest, V., Irányi utcai Élelmiszerkeresk. iskola tanára A TISZAKÉCSKEI HÁBORÚ Ellenséges felek: igazgató — tantestület az igazgató szeptember óta csak akkor szól nevelőtestülete tagjaihoz, ha hivatalos közölni valója van. Az igazgató felesége — maga is pedagógus — és kollégái köszönés nélkül mennek el egymás mellett. A nevelők áthelyezésükért ostromolják a járási művelődésügyi osztályt A fagyos hangulatban az idegek pattanásig feszültek, s a legkisebb nézeteltérés újra meg újra felszikráztatja a gyűlölködés tüzét. Hogyan jutott idáig a tiszakécskei II. sz. általános iskola nevelőtestülete? A panaszos dosszié A kecskeméti járás művelődési osztályán már vaskosra duzzadt a tiszakécskei ügy dossziéja. Szeptember 10. és 20. között naponta születtek a jegyzőkönyvek, amelyekben a nevelők írásba foglalták panaszaikat. Az igazgató viszontvádaskodó és védekező vallomása ugyancsak jónéhány sűrűn gépelt oldalt tesz ki, s mindehhez csatlakoznak különféle írásbeli nyilatkozatok, valamint a járási pénzügyi osztály több vizsgálati jegyzőkönyve. Az aktahalmazt — pillanatnyilag, de aligha véglegesen — a járási osztályvezető, Tarján Istvánné levele zárja, amelyben írásbeli figyelmeztetésben részesíti Horváth Pál igazgatót, mivel »a nevelőkkel szemben több ízben megengedhetetlenül durva hangot használt... az iskolában tűrhetetlen légkört teremtett ... a járási pénzügyi osztály vizsgálata szerint szabálytalanul kezelt pénzeket, s ezzel előnytelen színben tüntette fel önmagát.« A tiszakécskei II. sz. iskola igazgatói irodájában Horváth Pál tétova kézmozdulat kíséretében mondja: — Magam sem tudom, mi robbantotta ki ezt a háborúságot... A felesége pedig sírástól elfúló hangon teszi hozzá: — És miért éppen most robbant ki, miért nem szóltak már korábban a pedagógusok, ha kifogásuk van az uram ellen...? Egyik kérdésre sem könnyű a válasz, órákon át tartó egyéni és közös beszélgetésekben próbáltuk kibogozni. A másodikra talán mégis könnyebb, kezdjük hát ezzel. Az utolsó csepp ... — Most telt be a pohár — így fogalmazza meg a testület nevében Vincze János, aki szakfelügyelőként néhány órában itt tanít. Én már sokszor kértem az igazgató kartársat: használjon emberséges hangot, ne kiabáljon, ne verje az asztalt... Hiába. Felsőbb szervekhez valóban most fordultunk először segítségért. Hogy miért? Megmondom őszintén: mindnyájan féltünk Horváth Páltól. Az utolsó csepp, amivel betelt a pohár. Az egyik nevelő, Donáthné augusztusban szerette volna elintézni, hogy idős, beteg édesanyja is a napköziben étkezhessen. Azt a választ kapta, hogy erre a rendelkezések szerint nincs mód, de azért kérdezte meg a járási művelődési osztályon. Donáthné beutazott Kecskemétre, s ott azt is megkérdezte, hogy ha családtagok nem kaphatnak kosztot a napköziben, akkor Horváthék kislánya miért ebédelhetett ott egy ideig a nyáron? Emiatt Horváth Pál a tanévnyitó értekezleten rendre utasította Donáthnét: ne járjon panaszkodni a felettes szervekhez. A vitába bekapcsolódtak a testület többi tagjai is, fölfakadtak az indulatok ... Hogy pontosan mi hangzott el, azt nem lehet rekonstruálni, mert az értekezletről, — akárcsak más testületi értekezletekről — az igazgató nem készíttetett jegyzőkönyvet. Ez volt hát az utolsó csepp. A többi — az évek során gyűlt össze. Az igazgató nem egyszer a gyerekek jelenlétében kiabált rá egyik vagy másik pedagógusra. Ő maga tagadja, hogy így történt volna, de a pedagógusok egybehangzóan állítják: egyszer sorakozáskor a tanulók füle hallatára jellemtelennek nevezte Donáth Ferencet, aki pedig harmincöt éve tanít ebben az iskolában. Angyal János a többi között fájó tüskeként őrzi egy óralátogatás kínos emlékét, amikor az igeizgató az óra közepén átvette tőle a szót, és a történelemanyag további részét ő magyarázta el a gyerekeknek. Bodrogváry Jánosné, a szakszervezeti bizalmi azt kifogásolja, hogy az igazgató nem veszi figyelembe a testület véleményét. Hiába tiltakoztak például, bevezette a vasárnap délelőtti televízióügyeletet; gyerekek többnyire nem jönnek, a nevelők viszont értékes órákat veszítenek el amúgy is kevés pihenőidejükből. Azt is sokszor kérték már, ne kelljen reggelenként három nevelőnek már fél nyolcra bejönnie, hiszen az iskola két udvarán ketten is elláthatják a felügyeletet; az igazgató makacsul ragaszkodik kiadott rendelkezéséhez. Megannyi apróbb-nagyobb összeütközés, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Azt most már Horváth Pál is elismeri, hogy goromba modorával sokszor megsértette a nevelőket, emberi és pedagógusi önérzetüket, s a testület színe előtt megígéri, hogy többet »hangos szót sem szól.« A bajok gyökere Csakhogy ez csupán »felületi kezelés.« A bajok gyökere az, hogy Horváth Pál politikailag egyáltalán nem és szakmailag is alig bízik munkatársaiban. Amikor külön beszélgettünk vele, az egyes pedagógusok politikai-ideológiai jellemzéseként azt sorolta, hogy ennek »vitéz« volt az apja, annak gyáros, amannak meg kulák az apósa. Emiatt — úgymond — szívükben szemben állnak a rendszerrel. (Zárójelben: nemcsak a párt politikájával nem egyezik ez a szemlélet, hanem ezen az alapon ő sem felelne meg a megbízhatóság általa felállított követelményeinek!) S arra a kérdésre, hogy mégis, kire lehet a testületben politikai szempontból támaszkodni, határozottan felelte: senkire. Bizony, nagyon jogosnak hangzik, amit Vincze János nekiszegez: —„ Mondd meg* hiszeld&, egyáltalán egy ember világnézetének alakíthatóságában, és ha igen, mit tettél érte? A válasz kitérő és egyben támadó: — Az ideológiai oktatásról is elmaradtatok... Amire többen is kevesen tiltakoznak: — Nem igaz, végigjártuk, a bizonyítványunk is megvan! A szervezett ideológiai továbbképzés természetesen nem mentesíti az igazgatót attól, hogy e téren maga is segítse beosztottait. Horváth Pál feljegyzései azonban nem igen tanúskodnak arról, hogy ennek például az óralátogatáskor adódó lehetőségeit igyekezett volna kihasználni Az óra értékelését rögzítő feljegyzéseiben — jónéhányat elolvastunk — refrénként újra meg újra visszatér az óravázlat meglehetősen formális bírálata, meg annak mérlegelése, hogy a nevelő hogyan osztotta be az időt. Hiányzanak viszont az olyasféle megjegyzések, hogy az adott témában mit lehetett volna a világnézet formálása szempontjából kiaknázni. S amire ugyancsak fel kell figyelni: ezekben az értékelésekben a dicséret ritka, mint a fehér holló. Márpedig nemcsak a gyerekeket, a felnőtteket, pedagógusokat sem lehet nevelni dicséret nélkül. Arról nem is szólva, hogy a külső szemlélő az ilyen egyoldalú bírálatból torz képet kap az iskola nevelőinek szakmai tudásáról, munkájáról, ez pedig ugyancsak joggal bántja őket. Ilyen légkörben nem is lehet nagyon csodálkozni azon, hogy a pedagógusok is árgus szemmel figyelik, miben lehetne elmarasztalni az igazgatót. Horváth Pál pedig maga sem ügyel eléggé arra, hogy tetteiben ne találhassanak kivetni valót. Tavaly két hektoliter borát az iskola szenespincéjében helyezte el. Az iskola padlózásából megmaradt deszkát magánszemélynek eladta, s az összeget nem bevételezte. Igaz, később az igazgatói és testületi szobába szőnyeget vásárolt belőle, s ezek szerepelnek is a leltárban. Más alkalommal az óvoda lebontott kapuját adta el ötszáz forintért, s nyugta nélkül vette át — adta tovább a pénzt. Az ilyen és hasonló ügyek szóbeszédre adnak alkalmat, s ez aligha használ a vezetői tekintélynek. Megnyugtató megoldást! Nagyon elmérgesedett tehát a helyzet Tiszakécskén. Ehhez az is hozzájárult, hogy a szakszervezet sem adott magáról »életjelt«, a bizalmi csak az adminisztratív feladatokat oldotta meg; igaz, a tartalmi munkához sem a járási, sem a megyei bizottság nem nyújtott elég támogatást. Az is hiba, hogy az elmúlt években a felügyelők nagyritkán vetődtek csak el ebbe az iskolába, pedig a nevelők munkájában is akadt volna javítani való. Kétségtelen: a járási művelődésügyi osztály most végre megpróbált segíteni, meghallgatott minden panaszt, írásbeli figyelmeztetésben részesítette az igazgatót és megalakította az iskolai tanácsot. Ám a nyugalom ezek után sem állt helyre, s nincs is remény arra, hogy az igazgató és a tantestület békét kössön, harmonikusan együtt dolgozzék. A járási művelődésügyi osztályra vár a feladat, hogy megnyugtató megoldást keressen — a tanulók, az oktatónevelő munka érdekében. Felkai Éva Hozzászólunk A Magyar Rádió »Szóljon hozzá!« adásaiban nemrégen pedagógiai témáról zajlott vita. A vélemények és ellenvélemények közül egyiket sem áll szándékunkban megtámogatni, s nemcsak azért, mert a vita már lezárult. Ha mégis tollat veszünk a kezünkbe, akkor azt azért tesszük, mert nem tartanók örvendetesnek, ha hasonló vita kibontakozásához valamikor ismételten lehetőséget teremtene a rádió. Egy pedagógus megvert egy gyereket. Ez a sajnálatos tény — amint a rádióból megtudtuk — lélektanilag bizonyos mértékig indokolt volt, a nevelő elveszítette önuralmát, amihez elégséges alapot teremtett a tanuló példátlan viselkedése. A kérdés tehát így hangzott »Kinek van igaza?« S a kérdéshez hozzászólt társadalmunk úgyszólván minden rétege. Volt, aki elítélte a pedagógust; volt, aki a mentő körülményeket csoportosította. Anélkül, hogy pálcát akarnánk törni a meggondolatlan pedagógus felett, szeretnénk leszögezni: hibázott. Az elkövetett hiba mértékét természetesen sok minden motiválja, erről lehet és kell is vitatkozni felettes hatóságainak, mielőtt fegyelmi úton felelősségre vonnák. De kételkedünk abban, hogy társadalmilag hasznos célt szolgálhat erről egy olyan vita, amely társadalmi méreteket ölt. Miért? Nagyon hangzatos és divatos arra a bizonyos »makarenkói pofonra« hivatkozni, amely, mint ismeretes, valóban elcsattant a nagy szovjet pedagógus telepén is. De e divat hódolói figyelmen kívül hagynak két alapvető tényt: először is Makarenko megbánta ezt a cselekedetét is soha, egyetlen alkalommal sem javasolta követendő módszernek. Másrészről a polgárháborútól erkölcsileg rázkódott Szovjetunióban az élet olyasmit is igazolhatott kuriózumként, amire a mi viszonyaink között aligha szabad mentséget keresni. Tévedés ne essék: a rádió nem mentette fel a verekedő pedagógust, de teret adott annak, hogy ezt számosan megtegyék. S ez az, amivel semmiképpen sem érthetünk egyet. A szóbanforgótanár cselekedete emberileg talán menthető, de mint pedagógiai vitatéma — menthetetlenül elhibázott. Ha vannak még olyan esetek — és sajnos akadnak —, amikor egy nevelő elragadtatja magát, akkor semmiesetre sem hasznos, hogy akár bizonyos körülmények között is a létjogosultságát mérlegeljük ilyesminek. Nem tagadjuk, a pedagógus gyakran kerülhet olyan helyzetbe, amikor nem könnyű fékeznie magát. De mi lenne, ha ilyenkor mindegyik elveszítené a fejét és csupán az indulatainak engedelmeskedne? Igényt tarthat-e vajon az ilyen nevelő arra, hogy a szó nemes értelmében pedagógusnak tekintse önmagát? Aligha. Éppen annyira nem, mint ahogyan egy tetőfedőmesternek sem szabad megszédülnie a mélység felett, vagy ahogyan egy öntő sem láthat hozzá a csapoláshoz a meggfelelő óvintézkedések nélkül. Ezek a szakmával, a hivatással járó követelmények, amelyek nem szolgálhatnak alapul semmiféle vitához. A hibát elkövető személyt lehet emberségesen mérlegelni, de magát a hibát már nem. Az a vita, amely ez utóbbit teszi, legjobb szándéka ellenére is több kárt okoz, mint hasznot. F. G. A PEDAGÓGUSOK LÉLEKTANI ISMERETEINEK bővítésére Nevelők Akadémiáját szervezett a szakszervezet szekszárdi bizottsága, a városi művelődési osztálylyal és a TIT pedagógiai szakosztályával együtt. A sorozat keretében legközelebb Az ifjúkori cinizmus lélektani gyökerei címmel Radics László pszichológus, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanársegéde tart előadást. Pedagógusok Lapja 3