Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1973-01-08 / 1. szám

As elnökség tagja Az emberformálás - Beszélgetés dr. Csűrös Zoltánnal Szabadosan és színesen beszél, a nyugalom és a leisduan rtu­rnusában. Az életét pásztázza végig. Gyermekéveit a század eleji Magyarország számos helyén töl­tötte. Elemi és középiskolai tanulmányainak elvégzése után a Műegyetemre került. Itt szerzett vegyészmérnöki oklevelet 1924- ben, abban az esztendőben az egész egyetemen a legjobb minő­sítéssel. Ennek köszönhető, hogy rövid álláskeresés után ismét a Műszaki Egyetemen találjuk. A szerveskémiai tanszéken lett tanársegéd. Biztos léptekkel haladt előre a tudományos pályán. Kitüntetéssel doktorált 1929-ben a lakkok és műanyagok tárgy­köréből, néhány év múlv megszerezte a magántanári képesí­tést, majd 1938-ban az újonnan létesített textilkémiai tanszék professzora lett. A felszabadulás után még gazdagabban bontakozik ki mun­kássága. Jelentős szerepe volt a hatalmas károkat szenvedett egyetem újjáépítésében és fejlesztésében. Kétszer is — több éven át — betöltötte az egyetem rektori tisztét, mégpedig a leg­nehezebb időkben: 1946-tól, majd az ellenforradalom után. Tan­széke, mely 1947-ben szerveskémiai technológiai tanszékké ala­kult át, hovatovább mind­ a tudományos kutatásnak, mind a kémiai iparnak egyik jelentős bázisává fejlődött. A kiváló szak­emberek egész serege került ki innen. Tudományos érdemeinek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagjává választotta. Munkásságának szerves részét al­kotja közéleti tevékenysége. Ennek megnyilvánulása a többi kö­zött az is, hogy a legnagyobb örömmel vállalta el 1967-ben a pedagógus szakszervezet elnöki tisztét, és ezt ma is példás oda­adással tölti be. Tudományos és közéleti eredményeit jelzik ki­tüntetései: a többi között a­ Kossuth-díj és a Munka Érdemrend a­rany fokozata, amelyet három alkalommal is megkapott. DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Amint életrajzomból is látha­tó, sok helyen jártam iskolába és sok pedagógussal találkoz­tam. Amikor visszagondolok az elmúlt évtizedekre és kere­­sem,kutatom, hogyan, is tud­tam megállni a helyemet, újra a leg újra egykori nevelőim jutnak eszembe: az a hátszegi kántoriam­tó, aki betűvetésre tanított, az a losonci tanítónő, aki megkedveltette velem az éneklést, a szép magyar beszé­det, az a brassói kémikus, aki megismertetett a kristályok szerkezetével, meg az a törté­nelemtanár, aki Deák Ferenc egyik beszédével példázta a szabatos fogalmazás szépségét, és így sorolhatnám a máig is eleven emlékeket. Akkor még nem is igen láttuk, mit jelen­tenek számunkra ezek a sokat adó és sokat követelő pedagó­gusok. Kit-kit a saját élete ta­nít meg arra, hogy felismerje, értékelje azt a gazdag öröksé­­­gt­, amit tőlük kapott. — O­tt a személyes vallomás­a megerősíti azt a gyakorta hangoztatott tételt, hogy az is­kolában a pedagógusé a kulcs­­szerep. Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy a mai pedagógus a ma iskolájában megfelelhessen ennek a szerep­nek.? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Jó­magam a pedagógus-munká­ban a nevelői rátermettséget tekintem a legfontosabb ténye­zőnek. A jó pedagógus soha­sem­ feledkezhetik meg arról az alapviszonyról, amely egész munkásságának a meghatáro­zója, és ez a nevelő és tanít­vány folytonos, élő kapcsolata. Mindez természetesen csak úgy valósulhat meg, ha a pedagó­gus egyéniség, és tanítványá­ban is a művész ihletével meg­formálandó egyéniséget lát. Nem véletlenül használtam a művész szót, hitem szerint ugyanis a pedagógus-munka, az emberromálás a legmaga­sabb rendű művészi tevékeny­ség. Valamennyi alkotó közül a nevelő dolgozik a legérzéke­nyebb „anyaggal”. Épp ezért olyan nagy a felelőssége is. Ehhez a művészi alkotómun­kához természetesen a hiva­tástudaton, a rátermettségen kívül, azzal szoros egységben alapos pedagógiai, pszicholó­giai és szakmai ismeret is kell. — Sokat emlegetjük az­ „al­­kalmazásképes” tudás igényét, és ebben a kiművelt képességek szerepét. Vajon elképzelhető-e ez megfelelő, jól válogatott adatismeret nélkül? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: A kérdés mélyén az rejlik, hogy hogyan és mit tanítsunk a ma iskolájában. Nagyon, röviden azt felelem: a lényeget tanít­suk. Mi a lényeg? Úgy vélem, hogy egyik legfontosabb eleme az anyanyelv pontos, szabatos ismerete és gyakorlata. Enél­­kül az élet egyetlen területén sem tudunk szót érteni. Nél­külözhetetlen tarozéka a meg­különböztetés és a meghatáro­zás készsége, valamint a kuta­tás igénye. Ehhez a lényeghez tartozik az is, hogy megláttas­suk tanítványainkkal a tudo­mányos és gyakorlati együtt­működés fontosságát. A jelen­tős eredmények közös cselek­véssel jönnek létre. „Lényeges” követelmény persze az is, hogy ráneveljük tanítványainkat a szükséges adatok tiszteletére. Építeni csak valamire lehet. — Hogyan és miben látja professzor úr a sokat vitatott korszerű műveltséget,, ezen be­lül az úgynevezett két­­kultúra (humán és természettudomá­nyos) viszonyát? Ebben az ös­szefüggésben hadd utaljunk az annyiszor emlegetett szakba­r­­bárság kérdésére. DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Is­mét nagyon rövid a válaszom: helytelennek tartom azt, ha két kultúráról beszélünk. A műveltség egy és oszthatatlan. Mindez persze nem azt jelenti, hogy kinek-kinek ne legyen meg a nagyon alapos szakis­merete. Az orvostól nem azt várom, hogy kiváló irodalmár legyen, hanem azt, hogy jó or­vos. De bármelyik szakember emberségét érzem szegénynek, ha nincs meg benne a teljes korszerű műveltségre irányuló igény. Nagy példaképem, S­­emplén Géza a szerveskémia világhírű tudósa volt, ám azt is tudom róla, hogy mennyire kedvelte a zenét és mily szíve­sen festegetett, de mindezt nem a laboratóriumban. Ami­kor a műveltséget említem, ebbe a testi kulturáltságot is beleértem. A teljes emberhez ez is hozzátartozik. A szakbar­bárságról pedig ennyit: véle­ményem szerint szakbarbár mindenki, aki nem hajlandó túltekinteni a maga szakmai körén, lett légyen mérnök vagy író, hogy két egymástól messze eső hivatást idézzek. — Közelebb kerülve a­ moz­galmi munkához, miben látja a szakszervezet szerepét, a fel­sőoktatásban? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: A szakszervezet alapvető felada­tát hasonlatokkal tudnám ér­zékeltetni. A szakszervezetnek, ahogy az alkalom kívánja, jó barátnak, orvosnak, mentőnek, tanítónak kell lennie. Amit úgy hívunk, hogy érdekképvi­selet, az nem más, mint állan­dó segítőkészség, emberközel­ség. Amióta közöm van a szak­­szervezethez — márpedig rég­óta van, hisz a felszabadulás után azonnal megalakuló mű­egyetemi szakszervezeti cso­portnak én lettem az elnöke. — mindig ezt a szemléletet hirdettem és igyekeztem ér­vényre juttatni. A többi között úgy, hogy mint rektor terv­szerűen törekedtem az egye­tem vezetésében az intézményi demokratizmus megteremtésé­re. Ezt a általános feladatot kell a mindennapi munka ap­rópénzére fölváltani a felsőok­tatásban­ is. — Az új csntei­lő küszöbén vagyunk. Személy szerint és úgy is mint a szakszervezet el­nöke mit üzen ebből az alka­lomból­ a szakszervezeti tagság­nak? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Mi pedagógusok két naptárral dolgozunk. Egyik szeptember­ben, a másik januárban kez­dődik. Az idei tanév indító programja az oktatásügyi párt­­határozat volt. Szeptemberben ennek megvalósításához kí­vántunk egymásnak lelkese­dést, erőt és bizakodást. Ugyanezt kívánhatom vala­mennyiünknek a most kezdődő új esztendőre. Nagyok a felada­taink, de nagyok a lehetősége­ink is, noha sok mindennel a­ hiányát érezzük. Hivatástudat­tal, odaadással, az egész társa­dalom összefogásával minden akadályt legyűrhetünk, és kö­zelebb kerülhetünk kitűzött céljainkhoz. • K ürömmel köszön rj­ük Új formában és hetente kopogtat be ezután az iskolák kapuján a Köznevelés. Aki idestova harminc esztendeje kísérte figyelemmel a lapot, újra meg újra tapasztalhatta, hogyan vált az mind külsejében, mind tartalmában egyre színesebbé és életközelibbé. A mostani ,megfiatalodásnak aligha kell a történelmi körülményeit részletezni. A párt oktatáspolitikai határo­zata éppen elégséges magyarázatul szolgál. Erre utal az idei első számban Ilku Pál miniszter is, akivel terjedel­mes interjút készített a szerkesztőség. Hadd idézzük sza­vait: „A Köznevelés akkor tölti be hivatását, ha megőriz­ve eddigi hagyományait maximálisan kihasználja a heti megjelenés lehetőségeit, és újult erővel segíti ennek a rendkívü­l fontos dokumentumnak a gyakorlati megvaló­sítását.” A gyak­orló pedagógusok igényét, várakozását is megszólaltatja az első szám. Azt hisszük, valamennyiünk kívánságát fejezte ki dr. Grezsa Ferenc,, a hódmezővásár­helyi gimnázium igazgatója, amikor azt írja, hogy a köz­nevelés teremtsen szorosabb egységet a pedagógiai elmé­let és gyakorlat, a haladó hagyomány és a mai tanügy kö­zött. A hetilappá vált Köznevelés január 5-én napvilágot látott első számú bíztató ígéret ara, hogy a pedagógusok nem csalódnak várakozásukban. A Pedagógusok Lapja indulásától fogva hűséges fegy­vertársként küzdött együtt a Közneveléssel a magyar ok­tatásügyért, a pedagógusokért. E hagyományos fegyver­társi barátságnak jegyében kívánjuk, hogy azt a szép munkát, amit eddig végzett, folytassa még nagyobb si­kerrel a Köznevelés. Milyen továbbképzést igényelnek művészet­i­ pedagógusok Az utóbbi években nagyon sok szó esett a továbbképzés­ről. Számos javaslat született, látott napvilágot a különböző fórumokon. Részben a javas­latok nyomán a pedagógus továbbképzés gazdagabbá, színvonalasabbá vált, új for­mái valósultak meg a gyakor­latban. Ilyen például a fővá­rosban szervezett audiovizuá­lis tanfolyam, valamint a „komplex” tanfolyamok és a nyelvi szakos tanárok hazai, illetve külföldi továbbképzése. Az elmúlt hónapok esemé­nyei, mindenekelőtt az okta­táspolitikai határozat, a parla­menti aktívaértekezlet­és a novemberi nevelőtestületi ér­tekezletek jelentőségéhez mér­ten foglalkoztak a továbbképzés kérdéseivel. Érdemes azonban­ néhány újabb gondolattal, javaslattal hozzájárulni az eddigi vizsgá­lódásokhoz. Nemrég mintegy 50 pedagógussal beszélgettem arról, milyennek tartják a je­lenlegi továbbképzést, és mi­lyen formákat igényelnek. A kötetlen beszélgetések legfőbb tanulságait az alábbiakban foglalnám össze. Továbbtanulás, egyetemen, főiskolák A megkérdezett nevelők kö­zül sokan a főiskolai, egyete­mi továbbtanulást tartják a pedagógus továbbképzés leg­célravezetőbb formájának. Nincs érdeklődésben, tanulási kedvben hiány! Többen sze­retnék elvégezni például a pe­dagógiai, pszichológia, a tudo­mányos szociológia vagy mű­vészettörténeti szakot. Az is­kolai könyvtárosok többsége nem rendelkezik könyvtárosi végzettséggel, társadalmi és egyéni érdek is, hogy szak­­képzettséget szerezzenek. A továbbtanulási lehetőség azonban igen korlátozott. Részben az egyetemi, főiskolai kapacitás miatt, de nagyobb akadály, hogy jó néhány isko­lában hallani sem akarnak a pedagógusok továbbtanulásá­ról. Legtöbbször nem indoko­latlanul, hiszen a továbbtanu­lással járó áldozatokat iskolá­ink nagy része­­nem tudja vál­lalni. A továbbtanulás tehát már­­már nem dicsérendő érdem, példamutatás, hanem szinte „jutalom”, olykor viták, har­cok, vagy protekció árán meg­szerezhető „kiváltság”. A gyakorlatban előfordulnak olyan esetek, hogy a színjeles friss oklevelet bemutató ta­nárt felettesei kelletlenül in­tik türelemre: nincs keret a magasabb végzettség anyagi elismerésére. S hogyan buz­dítsa továbbtanulásra, állandó továbbképzésre tanítványait az a nevelő, aki maga is úgy érzi, nem érte meg a fáradsá­got, a sok átvirrasztott éjsza­kát a gyakorlatban csak félig­­meddig elismert oklevél?! Hasznos tanfolyamok Jelenlegi továbbképzési rendszerünkben még mindig akadnak „üresjáratok”, érdek­telen, unalmas előadások, az „elméleti túlképzésre” jellem­ző erőltetett viták. A neve­k jogos igénye, hogy praktikus, a gyakorlatban közvetlenül és azonnal sikerrel alkalmazható ismereteket szerezhessenek a továbbképzés során. Érdemes fontolóra venni néhány java­solt továbbképzési témát: 1. Gépírás-tanfolyam. A pe­dagógusoknak lépten-nyomon le kell írniuk elképzeléseiket, terveiket, jelentéseiket. S né­ha azok sem tudnak gépelni, akiket mindennapi munkájuk­ban segítene a gépírás. 2. Változatlanul nagy az ér­deklődés a nyelvtanulás iránt. A jelenlegi nyelvtanulási for­mák azonban alig alkalmasak egy-egy idegen nyelv elsajátí­tására. Tanítás után, az esti órákban, nagy létszámú cso­portban, ahol legtöbbször diá­kok is tanulnak, küszködve, gátlásokkal birkózva, kisebb­­nagyobb sikertelenségekkel terhelve tudnak csak a peda­gógusok tanulni. Jó lenne, ha a nyelvtanulást „hivatalosan” is elismernék pedagógusto­vábbképzésnek, és intenzív külön tanfolyamok indulná­nak a nevelők számára. 3. Hangszer-tanulás. Első­sorban az ének-zene szakos nevelők, de az osztályfőnökök és úttörővezetők érdeklődésé­re is számot tarthatnának olyan tanfolyamok, amelyeken megtanulnának egy-egy hang­szeren játszani. Zenei tudásu­kat sokszor hasznosíthatnák, nem is szólva arról, hogy a hangszer­tudás mindig „tekin­télyt” is ad. Sokan nem óhajtanak szer­vezett továbbképzésben részt venni, mert a legjobban a könyvtárakban, otthonukban tudnak tanulni, művelődni. Feltétlenül hasznos „tovább­képzésnek” kell tekintenünk ezt is, az otthoni olvasást, a könyvtári kutatást. Jogos kér­dés: miért nem becsüljük meg jobban a továbbképzés ,,legol­csóbb” formáját — az önkép­zést?! Önképzéssel, kutatómunkával Furcsa ellentmondás, hogy alacsonyabb színvonalú, de hivatalos továbbképzésre kül­denek olyan nevelőket, akik már önálló tudományos kuta­tásra képesek. S az sem ritka, hogy egye­sek csupán a „papírt” tartják értékesnek, csupán olyan te­­vezett továbbképzésben részt venni, ahol valamilyen hiva­talos okmányt kapnak. Elő­fordul, hogy viszonylag gyen­gébb nevelők egész sor okle­velet „szereznek”, de egyik szakterületen sem elmélyült, alkotó jellegű a tudásuk. A „végzettség” megszerzésére tö­rekvő nevelők a továbbtanu­lás elvégzése, befejezése után gyakran megrekednek, sőt visszafejlődnek, mert tulaj­donképpen nem érdekli őket a választott szak. Ugyanakkor akadnak, akik csupán egy ok­levél birtokosai, de intenzív érdeklődéssel folytonosan újabb és újabb ismereteket szereznek a maguk szakterü­letén, rengeteget olvasnak, is­merik a tudományág legújabb eredményeit is. Vajon kit be­csülnek jobban az iskolákban ? Természetesen nem zárja ki egymást a nagyobb tudásra tö­rekvés és az „oklevélszerzés”. Sőt, ez volna a normális hely­zet, így például azok a peda­gógusok, akik szaktárgyukban az egyetemi tanulmányokat meghaladó tudást kívánnak szerezni, disszertációt írnak, ledoktorálnak. Pályánkon ed­dig semmiféle megbecsülést nem élveznek a doktorált ta­nárok! Nem lehet társadalmi érdek, hogy minden doktor­tanárt a kandidátusi fokozat elnyerésére ösztönözzünk. Be­csüljük meg inkább valami­lyen formában a „kis” doktori oklevelet is! Az oktatáspolitikai határo­zat szinte minden lényeges kérdést érintett, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a részlet­­kérdések megoldása csak nagy tömegek aktív részvételével lehetséges. Ennek szellemében nagyobb figyelemmel kell kí­sérnünk a használható friss elképzeléseket és javaslatokat. Karlovitz János Fényi András TELI FÁIM Seres Sándor metszete A legfontosabb eszköz SZTEREOTIP MEGÁLLA­PÍTÁSKÉNT gyakran elhang­zik: a művelődés és önművelés legfontosabb eszköze a könyv. Mégis, ha alaposabban utána­nézünk, akkor a könyvnek mint eszköznek a használatára alig tanítjuk meg ifjúságunkat. In­kább a kényszerűség diktálta esetlegesség, ami végső soron kialakít bennük egy adott módszert, nyilvánvalóan nem mindig a legcélravezetőbbet. A könyvnek mint eszköznek a használatán nemcsak a szép­­irodalom olvasását értem, ha­nem a tudományos, ismeretter­jesztő művek tanulmányozá­sát, a kézi-, segéd- stb. köny-­­­vek használatát is. Ha az ön­művelődés készségét és a könyv kapcsolatát így értelmezzük, akkor könnyű belátni, hogy az iskolai munkában jelentkező hátrányos helyzet a szellemi munka eszközeit is érinti. MIBEN KÜLÖNBÖZNEK EGYMÁSTÓL a szellemi mun­kára alkalmas hátrányos és nem hátrányos helyzetű tanu­lók? Tehets­ég dolgában sem­miképpen! Azt kell monda­nunk, hogy a szellemi munka eszközeinek, technikájának bir­toklási készségében annál in­kább. Ez pedig az évek során nemhogy csökkenne, hanem az esetek többségében még foko­zódik is.­­Az elmúlt napokban nem vé­letlenül lehetett olvasni arról, hogy az egyik érettségi előtt álló diák a lexikonban tarta­lomjegyzéket keresett. Túl a megdöbbenésen, arra is gondol­nunk kell, hogy ő és a hozzá hasonló tanulók a tankönyvet megtanulták, de szabad idejük­ben számukra a könyv elsősor­ban szépirodalmi olvasmányt jelentett. Arra, hogy a könyvek adatok, ismeretek hordozói, sem otthon, és az esetek több­ségében az iskolában sem kap­tak eligazítást. A sokat emle­getett ingerszegény környezeti háttér egyik legfőbb összete­vője, hogy sok helyen a gyer­mekek nem élnek könyvek kö­zött. " A SZELLEMI PÁLYÁN dol­gozó szülő rendszerint igen ko­rán alkalmat talál arra, hogy egy-egy téma iránt felkeltse a gyermeke figyelmét, vagy vizs­gálva érdeklődését a könyves­polchoz vezesse, mondván: eb­ben és ebben a könyvben meg­találod a téged érdeklő adatot, ismeretet és azt is megmondja, hogyan kell kezelni a könyvet. Hovatovább a gyermek ilyen körülmények közt természe­tesnek tartja, hogy az ismere­tek megszerzésének nem egye­düli forrása a tankönyv. Ez a felismerés előbb-utóbb az ér­telmiségi szülők gyermekét el­vezeti a könyvtárba is. Egy­szerűen szólva: gyakran tétova és ügyetlen az értelmiségi szü­lők gyermeke a manuális te­vékenységben, a fizikai dolgo­zók gyermeke pedig — a tevé­kenykedő szülők példáján ne­velődve — a kézi szerszámok között, azok használatában fel­nőve, sokkal inkább gyakor­lati készségű. Ha a gyakorlati foglalkozá­sok bevezetésével megtaláltuk a módját a manuális készség­beli hátrány megszüntetésének, miért nem tartjuk jogosnak, hogy a szellemi munka techni­kájában, készségében is egyen­lőséget terem­tsün­­? Nem a napi munkát megtoldva, tel­jesíthetetlen plusz­feladat elé állítva az egyébként szintén időzavarral küzdő munkás-pa­raszt származású tanulót, ha­nem már az általános iskola kezdetétől fokozatosan a tan­tárgyak tanulásával egységben. Ne csak csodálkozzunk, ha utol­só éves középiskolások egyike­­másika nem tudja a kéziköny­veket használni, hanem arra is gondoljunk, került-e olyan helyzetbe, hogy ezek haszná­lata nélkül nem boldogulhatott. Kellett-e ezeknek a tanulóknak iskolás koruk folyamán akár csak egyszer is lexikont hasz­­nálniok, s ha igen, megtaní­tották-e őket arra, amit a szel­lemi pályán dolgozó szülők gyermekei általában elsajátíta­nak. A FIZIKAI DOLGOZÓK gyermekeinek érdembeli se­gítése elsősorban nem szociál­politikai feladat. A párthatá­rozat arra kötelez bennünket: keressünk új módszereket a szellemi munka végzéséhez szükséges ismeretek elsajátít­tatásában, mindenekelőtt a könyv- és könyvhasználati is­meretek megtanításában. Olyan könyvhasználati készséget kell kialakítani, mely nem az isko­lai munkát követi, nem abból kiszakított szabad időben való­sul meg, hanem a tanóra ter­mészetes velejárójaként ad olyan ismereteket, amelyeket minden tanuló egyszerre, egy időben tanulhat meg, s ezáltal egyenlővé válhat a művelődés az önművelés lehetőségeiben is. Nagy Géza

Next