Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1973-01-08 / 1. szám
As elnökség tagja Az emberformálás - Beszélgetés dr. Csűrös Zoltánnal Szabadosan és színesen beszél, a nyugalom és a leisduan rturnusában. Az életét pásztázza végig. Gyermekéveit a század eleji Magyarország számos helyén töltötte. Elemi és középiskolai tanulmányainak elvégzése után a Műegyetemre került. Itt szerzett vegyészmérnöki oklevelet 1924- ben, abban az esztendőben az egész egyetemen a legjobb minősítéssel. Ennek köszönhető, hogy rövid álláskeresés után ismét a Műszaki Egyetemen találjuk. A szerveskémiai tanszéken lett tanársegéd. Biztos léptekkel haladt előre a tudományos pályán. Kitüntetéssel doktorált 1929-ben a lakkok és műanyagok tárgyköréből, néhány év múlv megszerezte a magántanári képesítést, majd 1938-ban az újonnan létesített textilkémiai tanszék professzora lett. A felszabadulás után még gazdagabban bontakozik ki munkássága. Jelentős szerepe volt a hatalmas károkat szenvedett egyetem újjáépítésében és fejlesztésében. Kétszer is — több éven át — betöltötte az egyetem rektori tisztét, mégpedig a legnehezebb időkben: 1946-tól, majd az ellenforradalom után. Tanszéke, mely 1947-ben szerveskémiai technológiai tanszékké alakult át, hovatovább mind a tudományos kutatásnak, mind a kémiai iparnak egyik jelentős bázisává fejlődött. A kiváló szakemberek egész serege került ki innen. Tudományos érdemeinek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagjává választotta. Munkásságának szerves részét alkotja közéleti tevékenysége. Ennek megnyilvánulása a többi között az is, hogy a legnagyobb örömmel vállalta el 1967-ben a pedagógus szakszervezet elnöki tisztét, és ezt ma is példás odaadással tölti be. Tudományos és közéleti eredményeit jelzik kitüntetései: a többi között a Kossuth-díj és a Munka Érdemrend arany fokozata, amelyet három alkalommal is megkapott. DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Amint életrajzomból is látható, sok helyen jártam iskolába és sok pedagógussal találkoztam. Amikor visszagondolok az elmúlt évtizedekre és keresem,kutatom, hogyan, is tudtam megállni a helyemet, újra a leg újra egykori nevelőim jutnak eszembe: az a hátszegi kántoriamtó, aki betűvetésre tanított, az a losonci tanítónő, aki megkedveltette velem az éneklést, a szép magyar beszédet, az a brassói kémikus, aki megismertetett a kristályok szerkezetével, meg az a történelemtanár, aki Deák Ferenc egyik beszédével példázta a szabatos fogalmazás szépségét, és így sorolhatnám a máig is eleven emlékeket. Akkor még nem is igen láttuk, mit jelentenek számunkra ezek a sokat adó és sokat követelő pedagógusok. Kit-kit a saját élete tanít meg arra, hogy felismerje, értékelje azt a gazdag örökségt, amit tőlük kapott. — Ott a személyes vallomása megerősíti azt a gyakorta hangoztatott tételt, hogy az iskolában a pedagógusé a kulcsszerep. Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy a mai pedagógus a ma iskolájában megfelelhessen ennek a szerepnek.? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Jómagam a pedagógus-munkában a nevelői rátermettséget tekintem a legfontosabb tényezőnek. A jó pedagógus sohasem feledkezhetik meg arról az alapviszonyról, amely egész munkásságának a meghatározója, és ez a nevelő és tanítvány folytonos, élő kapcsolata. Mindez természetesen csak úgy valósulhat meg, ha a pedagógus egyéniség, és tanítványában is a művész ihletével megformálandó egyéniséget lát. Nem véletlenül használtam a művész szót, hitem szerint ugyanis a pedagógus-munka, az emberromálás a legmagasabb rendű művészi tevékenység. Valamennyi alkotó közül a nevelő dolgozik a legérzékenyebb „anyaggal”. Épp ezért olyan nagy a felelőssége is. Ehhez a művészi alkotómunkához természetesen a hivatástudaton, a rátermettségen kívül, azzal szoros egységben alapos pedagógiai, pszichológiai és szakmai ismeret is kell. — Sokat emlegetjük az „alkalmazásképes” tudás igényét, és ebben a kiművelt képességek szerepét. Vajon elképzelhető-e ez megfelelő, jól válogatott adatismeret nélkül? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: A kérdés mélyén az rejlik, hogy hogyan és mit tanítsunk a ma iskolájában. Nagyon, röviden azt felelem: a lényeget tanítsuk. Mi a lényeg? Úgy vélem, hogy egyik legfontosabb eleme az anyanyelv pontos, szabatos ismerete és gyakorlata. Enélkül az élet egyetlen területén sem tudunk szót érteni. Nélkülözhetetlen tarozéka a megkülönböztetés és a meghatározás készsége, valamint a kutatás igénye. Ehhez a lényeghez tartozik az is, hogy megláttassuk tanítványainkkal a tudományos és gyakorlati együttműködés fontosságát. A jelentős eredmények közös cselekvéssel jönnek létre. „Lényeges” követelmény persze az is, hogy ráneveljük tanítványainkat a szükséges adatok tiszteletére. Építeni csak valamire lehet. — Hogyan és miben látja professzor úr a sokat vitatott korszerű műveltséget,, ezen belül az úgynevezett kétkultúra (humán és természettudományos) viszonyát? Ebben az összefüggésben hadd utaljunk az annyiszor emlegetett szakbarbárság kérdésére. DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Ismét nagyon rövid a válaszom: helytelennek tartom azt, ha két kultúráról beszélünk. A műveltség egy és oszthatatlan. Mindez persze nem azt jelenti, hogy kinek-kinek ne legyen meg a nagyon alapos szakismerete. Az orvostól nem azt várom, hogy kiváló irodalmár legyen, hanem azt, hogy jó orvos. De bármelyik szakember emberségét érzem szegénynek, ha nincs meg benne a teljes korszerű műveltségre irányuló igény. Nagy példaképem, Semplén Géza a szerveskémia világhírű tudósa volt, ám azt is tudom róla, hogy mennyire kedvelte a zenét és mily szívesen festegetett, de mindezt nem a laboratóriumban. Amikor a műveltséget említem, ebbe a testi kulturáltságot is beleértem. A teljes emberhez ez is hozzátartozik. A szakbarbárságról pedig ennyit: véleményem szerint szakbarbár mindenki, aki nem hajlandó túltekinteni a maga szakmai körén, lett légyen mérnök vagy író, hogy két egymástól messze eső hivatást idézzek. — Közelebb kerülve a mozgalmi munkához, miben látja a szakszervezet szerepét, a felsőoktatásban? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: A szakszervezet alapvető feladatát hasonlatokkal tudnám érzékeltetni. A szakszervezetnek, ahogy az alkalom kívánja, jó barátnak, orvosnak, mentőnek, tanítónak kell lennie. Amit úgy hívunk, hogy érdekképviselet, az nem más, mint állandó segítőkészség, emberközelség. Amióta közöm van a szakszervezethez — márpedig régóta van, hisz a felszabadulás után azonnal megalakuló műegyetemi szakszervezeti csoportnak én lettem az elnöke. — mindig ezt a szemléletet hirdettem és igyekeztem érvényre juttatni. A többi között úgy, hogy mint rektor tervszerűen törekedtem az egyetem vezetésében az intézményi demokratizmus megteremtésére. Ezt a általános feladatot kell a mindennapi munka aprópénzére fölváltani a felsőoktatásban is. — Az új csnteilő küszöbén vagyunk. Személy szerint és úgy is mint a szakszervezet elnöke mit üzen ebből az alkalomból a szakszervezeti tagságnak? DR. CSŰRÖS ZOLTÁN: Mi pedagógusok két naptárral dolgozunk. Egyik szeptemberben, a másik januárban kezdődik. Az idei tanév indító programja az oktatásügyi párthatározat volt. Szeptemberben ennek megvalósításához kívántunk egymásnak lelkesedést, erőt és bizakodást. Ugyanezt kívánhatom valamennyiünknek a most kezdődő új esztendőre. Nagyok a feladataink, de nagyok a lehetőségeink is, noha sok mindennel a hiányát érezzük. Hivatástudattal, odaadással, az egész társadalom összefogásával minden akadályt legyűrhetünk, és közelebb kerülhetünk kitűzött céljainkhoz. • K ürömmel köszön rjük Új formában és hetente kopogtat be ezután az iskolák kapuján a Köznevelés. Aki idestova harminc esztendeje kísérte figyelemmel a lapot, újra meg újra tapasztalhatta, hogyan vált az mind külsejében, mind tartalmában egyre színesebbé és életközelibbé. A mostani ,megfiatalodásnak aligha kell a történelmi körülményeit részletezni. A párt oktatáspolitikai határozata éppen elégséges magyarázatul szolgál. Erre utal az idei első számban Ilku Pál miniszter is, akivel terjedelmes interjút készített a szerkesztőség. Hadd idézzük szavait: „A Köznevelés akkor tölti be hivatását, ha megőrizve eddigi hagyományait maximálisan kihasználja a heti megjelenés lehetőségeit, és újult erővel segíti ennek a rendkívül fontos dokumentumnak a gyakorlati megvalósítását.” A gyakorló pedagógusok igényét, várakozását is megszólaltatja az első szám. Azt hisszük, valamennyiünk kívánságát fejezte ki dr. Grezsa Ferenc,, a hódmezővásárhelyi gimnázium igazgatója, amikor azt írja, hogy a köznevelés teremtsen szorosabb egységet a pedagógiai elmélet és gyakorlat, a haladó hagyomány és a mai tanügy között. A hetilappá vált Köznevelés január 5-én napvilágot látott első számú bíztató ígéret ara, hogy a pedagógusok nem csalódnak várakozásukban. A Pedagógusok Lapja indulásától fogva hűséges fegyvertársként küzdött együtt a Közneveléssel a magyar oktatásügyért, a pedagógusokért. E hagyományos fegyvertársi barátságnak jegyében kívánjuk, hogy azt a szép munkát, amit eddig végzett, folytassa még nagyobb sikerrel a Köznevelés. Milyen továbbképzést igényelnek művészeti pedagógusok Az utóbbi években nagyon sok szó esett a továbbképzésről. Számos javaslat született, látott napvilágot a különböző fórumokon. Részben a javaslatok nyomán a pedagógus továbbképzés gazdagabbá, színvonalasabbá vált, új formái valósultak meg a gyakorlatban. Ilyen például a fővárosban szervezett audiovizuális tanfolyam, valamint a „komplex” tanfolyamok és a nyelvi szakos tanárok hazai, illetve külföldi továbbképzése. Az elmúlt hónapok eseményei, mindenekelőtt az oktatáspolitikai határozat, a parlamenti aktívaértekezletés a novemberi nevelőtestületi értekezletek jelentőségéhez mérten foglalkoztak a továbbképzés kérdéseivel. Érdemes azonban néhány újabb gondolattal, javaslattal hozzájárulni az eddigi vizsgálódásokhoz. Nemrég mintegy 50 pedagógussal beszélgettem arról, milyennek tartják a jelenlegi továbbképzést, és milyen formákat igényelnek. A kötetlen beszélgetések legfőbb tanulságait az alábbiakban foglalnám össze. Továbbtanulás, egyetemen, főiskolák A megkérdezett nevelők közül sokan a főiskolai, egyetemi továbbtanulást tartják a pedagógus továbbképzés legcélravezetőbb formájának. Nincs érdeklődésben, tanulási kedvben hiány! Többen szeretnék elvégezni például a pedagógiai, pszichológia, a tudományos szociológia vagy művészettörténeti szakot. Az iskolai könyvtárosok többsége nem rendelkezik könyvtárosi végzettséggel, társadalmi és egyéni érdek is, hogy szakképzettséget szerezzenek. A továbbtanulási lehetőség azonban igen korlátozott. Részben az egyetemi, főiskolai kapacitás miatt, de nagyobb akadály, hogy jó néhány iskolában hallani sem akarnak a pedagógusok továbbtanulásáról. Legtöbbször nem indokolatlanul, hiszen a továbbtanulással járó áldozatokat iskoláink nagy részenem tudja vállalni. A továbbtanulás tehát mármár nem dicsérendő érdem, példamutatás, hanem szinte „jutalom”, olykor viták, harcok, vagy protekció árán megszerezhető „kiváltság”. A gyakorlatban előfordulnak olyan esetek, hogy a színjeles friss oklevelet bemutató tanárt felettesei kelletlenül intik türelemre: nincs keret a magasabb végzettség anyagi elismerésére. S hogyan buzdítsa továbbtanulásra, állandó továbbképzésre tanítványait az a nevelő, aki maga is úgy érzi, nem érte meg a fáradságot, a sok átvirrasztott éjszakát a gyakorlatban csak féligmeddig elismert oklevél?! Hasznos tanfolyamok Jelenlegi továbbképzési rendszerünkben még mindig akadnak „üresjáratok”, érdektelen, unalmas előadások, az „elméleti túlképzésre” jellemző erőltetett viták. A nevek jogos igénye, hogy praktikus, a gyakorlatban közvetlenül és azonnal sikerrel alkalmazható ismereteket szerezhessenek a továbbképzés során. Érdemes fontolóra venni néhány javasolt továbbképzési témát: 1. Gépírás-tanfolyam. A pedagógusoknak lépten-nyomon le kell írniuk elképzeléseiket, terveiket, jelentéseiket. S néha azok sem tudnak gépelni, akiket mindennapi munkájukban segítene a gépírás. 2. Változatlanul nagy az érdeklődés a nyelvtanulás iránt. A jelenlegi nyelvtanulási formák azonban alig alkalmasak egy-egy idegen nyelv elsajátítására. Tanítás után, az esti órákban, nagy létszámú csoportban, ahol legtöbbször diákok is tanulnak, küszködve, gátlásokkal birkózva, kisebbnagyobb sikertelenségekkel terhelve tudnak csak a pedagógusok tanulni. Jó lenne, ha a nyelvtanulást „hivatalosan” is elismernék pedagógustovábbképzésnek, és intenzív külön tanfolyamok indulnának a nevelők számára. 3. Hangszer-tanulás. Elsősorban az ének-zene szakos nevelők, de az osztályfőnökök és úttörővezetők érdeklődésére is számot tarthatnának olyan tanfolyamok, amelyeken megtanulnának egy-egy hangszeren játszani. Zenei tudásukat sokszor hasznosíthatnák, nem is szólva arról, hogy a hangszertudás mindig „tekintélyt” is ad. Sokan nem óhajtanak szervezett továbbképzésben részt venni, mert a legjobban a könyvtárakban, otthonukban tudnak tanulni, művelődni. Feltétlenül hasznos „továbbképzésnek” kell tekintenünk ezt is, az otthoni olvasást, a könyvtári kutatást. Jogos kérdés: miért nem becsüljük meg jobban a továbbképzés ,,legolcsóbb” formáját — az önképzést?! Önképzéssel, kutatómunkával Furcsa ellentmondás, hogy alacsonyabb színvonalú, de hivatalos továbbképzésre küldenek olyan nevelőket, akik már önálló tudományos kutatásra képesek. S az sem ritka, hogy egyesek csupán a „papírt” tartják értékesnek, csupán olyan tevezett továbbképzésben részt venni, ahol valamilyen hivatalos okmányt kapnak. Előfordul, hogy viszonylag gyengébb nevelők egész sor oklevelet „szereznek”, de egyik szakterületen sem elmélyült, alkotó jellegű a tudásuk. A „végzettség” megszerzésére törekvő nevelők a továbbtanulás elvégzése, befejezése után gyakran megrekednek, sőt visszafejlődnek, mert tulajdonképpen nem érdekli őket a választott szak. Ugyanakkor akadnak, akik csupán egy oklevél birtokosai, de intenzív érdeklődéssel folytonosan újabb és újabb ismereteket szereznek a maguk szakterületén, rengeteget olvasnak, ismerik a tudományág legújabb eredményeit is. Vajon kit becsülnek jobban az iskolákban ? Természetesen nem zárja ki egymást a nagyobb tudásra törekvés és az „oklevélszerzés”. Sőt, ez volna a normális helyzet, így például azok a pedagógusok, akik szaktárgyukban az egyetemi tanulmányokat meghaladó tudást kívánnak szerezni, disszertációt írnak, ledoktorálnak. Pályánkon eddig semmiféle megbecsülést nem élveznek a doktorált tanárok! Nem lehet társadalmi érdek, hogy minden doktortanárt a kandidátusi fokozat elnyerésére ösztönözzünk. Becsüljük meg inkább valamilyen formában a „kis” doktori oklevelet is! Az oktatáspolitikai határozat szinte minden lényeges kérdést érintett, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a részletkérdések megoldása csak nagy tömegek aktív részvételével lehetséges. Ennek szellemében nagyobb figyelemmel kell kísérnünk a használható friss elképzeléseket és javaslatokat. Karlovitz János Fényi András TELI FÁIM Seres Sándor metszete A legfontosabb eszköz SZTEREOTIP MEGÁLLAPÍTÁSKÉNT gyakran elhangzik: a művelődés és önművelés legfontosabb eszköze a könyv. Mégis, ha alaposabban utánanézünk, akkor a könyvnek mint eszköznek a használatára alig tanítjuk meg ifjúságunkat. Inkább a kényszerűség diktálta esetlegesség, ami végső soron kialakít bennük egy adott módszert, nyilvánvalóan nem mindig a legcélravezetőbbet. A könyvnek mint eszköznek a használatán nemcsak a szépirodalom olvasását értem, hanem a tudományos, ismeretterjesztő művek tanulmányozását, a kézi-, segéd- stb. köny-vek használatát is. Ha az önművelődés készségét és a könyv kapcsolatát így értelmezzük, akkor könnyű belátni, hogy az iskolai munkában jelentkező hátrányos helyzet a szellemi munka eszközeit is érinti. MIBEN KÜLÖNBÖZNEK EGYMÁSTÓL a szellemi munkára alkalmas hátrányos és nem hátrányos helyzetű tanulók? Tehetség dolgában semmiképpen! Azt kell mondanunk, hogy a szellemi munka eszközeinek, technikájának birtoklási készségében annál inkább. Ez pedig az évek során nemhogy csökkenne, hanem az esetek többségében még fokozódik is.Az elmúlt napokban nem véletlenül lehetett olvasni arról, hogy az egyik érettségi előtt álló diák a lexikonban tartalomjegyzéket keresett. Túl a megdöbbenésen, arra is gondolnunk kell, hogy ő és a hozzá hasonló tanulók a tankönyvet megtanulták, de szabad idejükben számukra a könyv elsősorban szépirodalmi olvasmányt jelentett. Arra, hogy a könyvek adatok, ismeretek hordozói, sem otthon, és az esetek többségében az iskolában sem kaptak eligazítást. A sokat emlegetett ingerszegény környezeti háttér egyik legfőbb összetevője, hogy sok helyen a gyermekek nem élnek könyvek között. " A SZELLEMI PÁLYÁN dolgozó szülő rendszerint igen korán alkalmat talál arra, hogy egy-egy téma iránt felkeltse a gyermeke figyelmét, vagy vizsgálva érdeklődését a könyvespolchoz vezesse, mondván: ebben és ebben a könyvben megtalálod a téged érdeklő adatot, ismeretet és azt is megmondja, hogyan kell kezelni a könyvet. Hovatovább a gyermek ilyen körülmények közt természetesnek tartja, hogy az ismeretek megszerzésének nem egyedüli forrása a tankönyv. Ez a felismerés előbb-utóbb az értelmiségi szülők gyermekét elvezeti a könyvtárba is. Egyszerűen szólva: gyakran tétova és ügyetlen az értelmiségi szülők gyermeke a manuális tevékenységben, a fizikai dolgozók gyermeke pedig — a tevékenykedő szülők példáján nevelődve — a kézi szerszámok között, azok használatában felnőve, sokkal inkább gyakorlati készségű. Ha a gyakorlati foglalkozások bevezetésével megtaláltuk a módját a manuális készségbeli hátrány megszüntetésének, miért nem tartjuk jogosnak, hogy a szellemi munka technikájában, készségében is egyenlőséget teremtsün? Nem a napi munkát megtoldva, teljesíthetetlen pluszfeladat elé állítva az egyébként szintén időzavarral küzdő munkás-paraszt származású tanulót, hanem már az általános iskola kezdetétől fokozatosan a tantárgyak tanulásával egységben. Ne csak csodálkozzunk, ha utolsó éves középiskolások egyikemásika nem tudja a kézikönyveket használni, hanem arra is gondoljunk, került-e olyan helyzetbe, hogy ezek használata nélkül nem boldogulhatott. Kellett-e ezeknek a tanulóknak iskolás koruk folyamán akár csak egyszer is lexikont használniok, s ha igen, megtanították-e őket arra, amit a szellemi pályán dolgozó szülők gyermekei általában elsajátítanak. A FIZIKAI DOLGOZÓK gyermekeinek érdembeli segítése elsősorban nem szociálpolitikai feladat. A párthatározat arra kötelez bennünket: keressünk új módszereket a szellemi munka végzéséhez szükséges ismeretek elsajátíttatásában, mindenekelőtt a könyv- és könyvhasználati ismeretek megtanításában. Olyan könyvhasználati készséget kell kialakítani, mely nem az iskolai munkát követi, nem abból kiszakított szabad időben valósul meg, hanem a tanóra természetes velejárójaként ad olyan ismereteket, amelyeket minden tanuló egyszerre, egy időben tanulhat meg, s ezáltal egyenlővé válhat a művelődés az önművelés lehetőségeiben is. Nagy Géza