Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1973-03-21 / 6. szám

A TARTALOMRÓL Mérlegen a XI. kerületi bi­zottság — Meditáció a to­vábbképzésről — A tanácsok és a szakszervezet — A fa­kultatív oktatás úttörői — Levél a bérfejlesztésről és a­­ jutalomról — A tizedik év­fordulón — Az elevenebb ifjúsági mozgalom érdeké­ben — Bemutatjuk a Nem­zetközi Előkészítő Intézetet — Könyv, folyóirat, film, vers. TANÁCSTAGVÁLASZTÁSRA ké­szül az ország. Elkészültek a válasz­tási névjegyzékek, megkaptuk a névre szóló értesítést. Ott van az íróasztalon vagy a levéltárcában. „Értesítjük, hogy a ... tanácsi vá­lasztókerület névjegyzékébe 625. sor­szám alatt felvettük. A választás napja: 1973. április 15. Amennyiben módjában áll, kérjük, szíveskedjék a délelőtti órákban szavazni. A szavazóhelyiség cí­me: ... ÁLT. ISKOLA. A szavazókör száma...” A választások előkészítésében és le­bonyolításában — mint korábban is mindig — nagy szerepet kapnak a pe­dagógusok, az iskolák. S nemcsak azért, mert iskoláink tantermei szolgálnak ott­honul a választáskor, hanem főleg, mert ebben az országos méretű megmozdu­lásban a pedagógustársadalom — a köz­életben legaktívabban részt vevő értel­miségi réteg — a cselekvő hazafiságnak újabb példáját és példáit adhatja és adja. E mostani választás sajátossága, hogy ezúttal országgyűlési képviselőket nem, hanem „csak” tanácstagokat választunk. Csak?! De hiszen ők képviselik legköz­vetlenebb gondjainkat! Ők járnak utá­na, hogy az új lakótelep is kapjon már zöldségesboltot! Hogy az alvégen kö­vezzék az utcát! Hogy jusson egy ki­csivel több játszótér a házrengetegben élő gyerekeknek! Lehetne sorolni. Ám a tanácstagválasztások jelentősé­gét kár is bizonygatni, világos, hogy milyen lesz társadalmi közérzetünk az elkövetkező négy évben, azon is múlik, megtaláljuk-e környezetünkben azt az embert, aki szűkebb pátriánkat legmél­tóbban képviselheti. S nem elég megta­lálnunk, ha megvan, bizalmat kell sza­vaznunk számára, hogy érezze, hogy biz­tos legyen benne: mögötte állunk. S ez­zel a biztonságérzettel képviselje — hol kisebb, hol nagyobb, de mindig fontos ügyes-bajos dolgainkat. A TANÁCSTAGJELÖLTEK kö­zött szép számmal találunk pedagó­gusokat. A Ferencváros IX/14-es válasz­tókörzetében is kollégát üdvözölhetünk, s annál inkább, mert Varga Ferencnét ezúttal már harmadízben jelölik. Mint mondani szokás: pedagógusdinasztia sarja. S mint a beszélgetésből kitűnt, nemcsak a nevelésnek, hanem a jó ér­telemben vett lokálpatriotizmusnak is hagyományai vannak ebben a család­ban. — Szeretni csak azt lehet, amit na­gyon jól ismer az ember. Ezért fontos annyira, hogy a gyerek is ezer szállal kötődjön a környezetéhez, ismerje lakó­helyének utcáit, épületeit, történetét, a múltját éppúgy, mint a holnapjait. Ne- Választások előtt kém tényleg minden kő mond valamit. Ezt akarom megéreztetni a gyerekekkel is. Ezért mentünk nemrég „Petőfi nyo­mában” a Pilvaxhoz, az Astoriához, a volt Länderer—Heckenast nyomdához, ami a Szép utca sarkán állt... Végig­sétáltunk a régi városfalak mentén... S még számtalan ilyen sétát tettünk. Kialakul az igény, a kíváncsiság a gye­rekben. S ha ismeri a környezetét, akkor szereti is, s ha szereti , becsülni is fogja. Kilencedik éve napköziben tanít. Sa­ját kérésére került oda; ebben az év­ben másodikos-negyedikes csoportja van. Fényképek kerülnek elő a korábbi évfolyamokról, az o betűt rajzolgató el­sősről és a jelmezbálra készülő negye­dikesről, a Budapest című folyóiratot olvasgató harmadikosról és a többiek­­ről, csaknem két évtizedre vissza. A korszerű hazafiságról beszélgetünk. Széchenyit említi, mint példát, nemhiá­ba, ott sorakoznak az összes Széchenyi­­művek a zsúfolt könyvespolcon. S MEGINT A NAPI PROBLÉMÁK­HOZ kanyarodunk: család, iskola, ta­nácstagi munka — hogy győzi együtt mindezeket. — Ha jól akarja csinálni az ember, akkor nem lehet csalns fogadóóra alatt, sokszor azonnali megoldás kell. Ha pél­dául vasárnap délelőtt jön valaki, ki­viszem a konyhára, leültetem a kony­haszékre. A múlt héten egy hármas társbérleti vitában kellett valami nyug­vópontot találnunk, s ha nehezen is, de sikerült. — Miben látja a tanácstagi munka lényegét ? — A tanácstag ismeri a lakóterületén élő embereket — s mint ingyen ügyvéd — tájékoztatást ad jogi kérdésekben. A hivatal, jóllehet a mi hivatalunk, az em­berek jórészének mégiscsak „a” hivatal, ezért olykor bizalmatlanok vele szem­ben. A tanácstaghoz szívesebben, nyíl­tabban is és bátrabban is fordulnak. A dolog másik oldala pedig, hogy a ta­nácstag ismeri a problémákat, ezért a tanácsnak olyan információt adhat, aminek talaján az jobban felméri a tényleges helyzetet, s így sokkal meg­alapozottabb, a lakosság érdekeit job­ban szolgáló döntéseket hozhat. — Általában mi a sorsa a jelölőgyű­léseken és a tanácstagi beszámolókon elhangzó kérdéseknek? — Van kérdés, amire a tanácstag helyben megfelel. Ha az adott kérdés­ben nem tájékozott — továbbítja a ta­nács illetékes osztályához. Általában megnyugtató válasz érkezik. Ha nem tudnak segíteni, érdemben és részletes indokolással jön a válasz, hogy egyelőre miért nem, s mikor várható megoldás. — Van-e beleszólása a tanácstagnak az,embereket leginkább foglalkoztató lakáselosztásba ? — Az ideiglenes lakáselosztási tervet minden tanácstag megkapja. Ez a terv ma már számítógépek felhasználásával készül, ám hiba még komputerek mel­lett is becsúszhat. A tanácstag ilyenkor — ismerve a körzetében legsúlyosabb lakáshelyzetben levőket — tud inter­pellálni. Legutóbb például az egyetlen szobában és négyes társbérletben lakó háromgyerekes M. J. ügyében kellett szólnom. Sikerrel. — Mit jelent pedagógus-tanácstagnak lenni? Jelent ez valamilyen szakoso­dást? — A tanács művelődésügyi bizottsá­gának tagjaiként a művelődési ottho­nok munkáját, a könyvtárak helyzetét, az iskolák felszereltségét vizsgáljuk. Vizsgáljuk ugyanakkor az iskolákban — mintegy társadalmi ellenőrzésként a ta­nács munkáját, nevezetesen azt, hogy a tanács oktatási osztályának határoza­tai hogyan valósulnak meg. Itt az is­kolák ellátottságára, a napközik színvo­nalára, a fiatalok művelődésigényének felmérésére gondolok. — Milyen tanácsot adna egy olyan kollégának, akit most jelölnek először tanácstagnak. — Nézze... Ez nem tisztség, ez szol­­­gálat... Akit most választanak először, ne szégyelljen kérdezni, ne szégyellje, hogy járatlan... A pedagógus egyéb­ként is reflektorfényben áll, ha közéleti ember, különösen példát kell mutat­nia ... Munkában, szerénységben, az em­berek szolgálatában ... Ha jól akarja csinálni, amit vállalt .. Nem sok az, amit egy ember a maga területén tehet, de tehet, ha akar. — Hogyan fogadja újbóli jelölését? A könyvespolcra téved a tekintete. — Az előbb Széchenyiről beszélget­tünk ... Nekem nincsenek birtokaim, hogy egy évi jövedelmemet fölajánlhat­nám ... De amit tehetek az emberekért, azt igyekszem megtenni... Egyáltalán nem annak szánta — de ez választói programbeszédnek illene. ESTÉBE HAJLOTT az idő, el kellett köszönnöm. De találkozunk még gyak­ran Varga Ferencnével és sok — itt említetlenül maradt — pedagógus-ta­nácstagunkkal. További sok sikert és örömöt kívánunk valamennyiüknek, jó egészséget, a­­választók bizalmát, amit méltán megérdemelnek. Somos Béla Időszerű kérdések a Magyar Pedagógiai Társaság ülésein MOZGALMAS IDŐSZAK volt a Magyar Pedagógiai Tár­saság életében március máso­­sodik hete. Március 6-7-én az elnökség tartott kibővített ülést, ezt követte 8-án és 9-én a vezetési szakosztály nyilvá­nos ülése. Mindkét tanácskozás bizo­nyította, hogy a Társaság szakosztályai és tagozatai — ébrentartva az V. nevelésügyi kongresszus ajánlásait —– egy­re nagyobb szerepet vállalnak az MSZMP KB közoktatás-po­litikai határozatában ,megfo­galmazott változások előkészí­tésében, a pedagógiai gyakor­lat alakításában. A kibővített elnökségi ülé­sen dr. Kiss Árpád ügyvezető alelnök megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a közokta­tás-politikai határozat azzal, hogy oktatásügyünk fejleszté­sének új szakaszát vezette be, egyúttal a Társaság tevékeny­ségének is újabb" lendületet adott. Erre utal az a nagy ak­tivitás, felelősségteljes közre­működés is, mely az elnökségi ülés napirendjén szereplő há­rom témát kísérte. Az iskolai élet és megterhelés; az iskola, hivatás, tehetség; a neveléstu­domány feladatai az általános iskola és középiskola pedagó­giai problémáinak megoldásá­ban című témakörök közül azonban mindenekelőtt a tananyagcsökkentés munkála­tai váltották ki a legnagyobb érdeklődést. A Társaság által kibocsátott 2500 kérdőívre ka­pott válaszokat munkabizott­ság dolgozta fel. A TAPASZTALATOKAT a bizottság vezetője, dr. Nagy Sándor összegezte. A több mint 50 oldalas írásos javas­latot az ülés­ minden résztve­vőjének megküldték. Dr. Nagy Sándor szóbeli kiegészítőjé­ben megállapította, hogy az idő viszonylagos rövidsége el­lenére a szakbizottság tagjai, a javaslatokat beküldő peda­gógusok, a közreműködő szak­emberek felelősségteljes mun­kája révén konkrét elképzelé­sek születtek a túlterhelés egyik legszorongatóbb gond­jának megszüntetésére, a tan­anyagcsökkentésre. A vitában felszólaló dr. Gosztonyi János miniszterhe­lyettes nagyra értékelte a Tár­saság szakosztályainak, tago­zatainak közreműködését és segítségét a tananyagcsökken­tés sürgős és fontos feladatá­nak megoldásában. Hangsú­lyozta, hogy bár a Társaság munkabizottságai függetlenül működtek a Művelődésügyi Minisztérium által életre hí­vott szakbizottságoktól, ma­gasfokú szakszerűségre és fe­lelősségre utal, hogy mégis mindkét fórumon szinte azo­nos eredményre jutottak. Ki­fejezte azt a reményét, hogy a Társaság a tananyagcsökken­téssel megindult és minden bizonnyal évtizedre szóló re­formmunkálatokból is hasonló intenzitással veszi ki részét. Az ISKOLA — HIVA­TÁS — TEHETSÉG témakör­ről tartott beszámolójában dr. Kelemen László mindenekelőtt az osztályozás és értékelés kérdéseivel foglalkozott. A többi között rámutatott arra, hogy az iskolai értékelés kér­dése rendkívül bonyolult, és nem ok nélkül került a peda­gógiai viták homlokterébe. Számos megoldásra váró el­méleti és gyakorlati kérdést vetett fel. Ezek közül érdemes a következőket idézni: Milyen legyen az ösztönző és igazságos értékelés? Leszűkíthető-e csu­pán az osztályozásra? Hogyan történjen a tanulói személyi­ség egészének értékelése? Ho­gyan lehet az osztályozás ne­velő hatását, objektivitását és prognosztikus érvényét bizto­sítani? A NEVELÉSTUDOMÁNY FELADATAIVAL foglalkozó munkacsoport elképzeléseit ismertető dr. Szarka József is­mételten megerősítette a részt­vevőkben azt a meggyőződést, hogy a Társaság a maga esz­közeivel egyre nagyobb sze­repre hivatott a párthatározat célkitűzéseinek megvalósításá­ban. Az elmélet és gyakorlat legjobb szakembereinek köz­reműködésével arra a társa­dalmi erőforrásra támaszkod­hat, mely a legtöbbet tehet a legjobb tapasztalatok fölfede­zésében, az új, a korszerű tá­mogatásában és közkinccsé té­telében. . Az elhangzottak rámutattak arra, hogy a pedagógiai elmé­let és gyakorlat számos vitára ingerlő, „forrongó” problémá­val találja magát szemben, és ezek többségében jelenleg csak a vizsgálódás legfőbb irá­nyát határozhatjuk meg, és jó néhány esztendő megfontolt erőfeszítésére van szükség, hogy megbízható, a szocialista nevelés ügyét valóban szolgá­ló döntéseket hozhassunk. TÁRSADALMI ÉLETÜNK nagy eseménye, a tanácsok új­raválasztása tette különösen időszerűvé a Magyar Pedagó­giai Társaság vezetési szak­osztálya által rendezett nyil­vános ülést. A megjelent több mint két­száz résztvevőt, közöttük köz­életünk számos kiemelkedő személyiségét, a megyei taná­csok elnökhelyetteseit, osz­tályvezetőit, a társasági tago­kat Hantos János, a szakosz­tály elnöke köszöntötte. Az elnöki megnyitót követő vita élénkségére mi sem jel­lemzőbb, mint az, hogy a más­­fél napos tanácskozáson hú­szan szóltak hozzá az előre közreadott A tanácstörvény és a közoktatási irányítás című vitaanyaghoz. TAVASZOK A márciusi napfény hatalma esztendőről esztendőre ki­bontja a rügyeket, virágot fakaszt és elűzi a tél hidegét a szí­vekből. Az ember mámorosan kiáltja a friss szagú levegőbe: „Tavasz van, gyönyörű!” Népünk történelmének is vannak ilyen nagyszerű, virág­zást teremtő tavaszai. Március 15, március 21, április 4 a nap­tárban ugyan véletlenszerűen követi egymást, de hazánk históriájában mindegyik a növekedés egy-egy természetes fokozata. 1848 hó alatt áttelelő vetését 1919 proletárnapja növesztette tovább, és 1945 romokon sarjadó tavasza erősí­tette meg fagyálló terméssé. Olyan életképessé, hogy fejlődé­sét legfeljebb lassíthatták, de nem állíthatták meg az alkalmi kisebb-nagyobb viharok. Népünk történelmi feladata, hogy ez a friss vetést sarjasztó tavasz szakadatlanul egybeolvad­jon az érlelő és a termést be­­takar­ító nyárral. S hogy ez így legyen, az jelentős mérték­ben rajtunk, pedagógusokon múlik. Bonin András grafikája Vezetőképzés—új utakon Új rendszerű vezetőképzés indult meg a Fővárosi Pedagó­giai Intézet gondozásában 1972 októberétől. Először került sor arra, hogy a már mű­ködő vezetőkön kívül több gyakorló pedagógus is részt ve­hessen a tanfolyamon. Nem­csak a hallgatók összetétele változott, hanem újszerű a há­­romhónapos képzés időbeosz­tása is. Ősszel négyhetes, télen hathetes és tanév végén két­hetes ciklusok követik egy­mást. A változás lényege, hogy a résztvevők ezekben a hetek­ben mentesülnek az iskolai vagy egyéb elfoglaltság alól és ezek helyett, korszerű temati­ka alapján, naponta különbö­ző foglalkozásokon vesznek r­szt. Már az eddigi tapaszta­latok azt bizonyítják — hall­gatótársaim véleményét idé­zem —, hogy a legdöntőbb változást a hallgatók önállósá­gának, öntevékenységének ki­bontakoztatásában érték el. Ennek lényege, hogy megadott irodalom alapján különböző témákat kell feldolgoznunk és ezeket konzultációk, kiselőadá­sok, korreferátumok követik. Az így elsajátított ismeretek gyakorlati alkalmazására is sor kerül, mivel a programban számos iskola meglátogatása is szerepel. Amit talán elsőként kellett volna említenem, ennek az új­szerű képzési formának az egyik legértékesebb vonása­ként a tanfolyam vezetői min­dent megtesznek, hogy bősé­ges információkat szerezhes­sünk a legidőszerűbb közokta­táspolitikai, pedagógiai problé­mákról. Hadd emeljek ki ezek közül egyet, mivel az egyik legidőszerűbb tennivalóra kap­tunk hasznos útmutatást. A tanfolyam résztvevőit a szakszervezet központi vezető­ségének osztályvezetője, Rózsa András tájékoztatta a hatás- és­­jogkörök decentralizálásá­val kialakult új helyzetről. Az előadás egyrészt jól érzékeltet­te, hogy a testületi demokrá­cia megvalósíthatatlan a moz­galmi szervek és az állami ve­zetők együttműködése nélkül, másrészt rámutatott arra, hogy az állami vezetők közvetlen érdeke, hogy a szakszervezeti alapszervezetek munkájának tartalmi változásai révén je­lentős fordulat következzék be a helyi szervek önállóságának ki­bontakozásában. Az előadást követő élénk vi­ta bizonyította, hogy az egysé­ges szemlélet kialakításában mekkora szerepü­k van a sze­mélyes találkozóknak. Egyút­tal arra is rámutatott, hogy a pedagógia gyakorlati művelői­ben számos eddig megválaszo­latlan kérdés feszül, s ezk tisztázásához nélkülözhetetle­nek a közvetlen eszmecserék. Ennek igazolására hadd idéz­zek egy-két hallgatói véle­ményt. A hozzászólók kivétel nélkül elismerték, hogy a szak­­szervezet jól ismeri a pedagó­gusok széles rétegeinek leg­égetőbb problémáit, és a ren­delkezésére álló eszközökkel törekszik is ezek megoldására, de nem helyeslik azt a gya­korlatot, hogy a szakszervezeti funkciók többségét a főváros kerületeiben állami vezetők töltik be. A munkaköri köte­lezettségekkel kapcsolatban többen kifejtették azt a véle­ményüket, hogy szakítani kel­lene a merev óraszámszemlé­lettel. Az említett találkozás és a tervezett konzultáció a fővá­rosi tanács oktatásügyének ve­zetőjével, valamint az Orszá­gos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum munkájával való is­merkedési lehetőség mind arra utalnak, hogy a vezetőképzés új programjának egyik leg­főbb erénye az életközelség. Dr. Makra Zsigm­ondné

Next