Pedagógusok Lapja, 1977 (33. évfolyam, 1-22. szám)
1977-03-20 / 6. szám
A fővárosi tanítóhiány nyomában Évek óta közismertek a nevelő-, jelen esetben a tanítóhiány számadatai. De nem, mégsem lehettek eléggé közismertek. Különben nem jutott volna a főváros olyan nehéz helyzetbe, mint amilyenben jelenleg van. Dr. Mezei Gyula, a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztályának vezetője legutóbbi sajtónyilatkozatában elmondotta, hogy Budapesten az alsó tagozatos nevelők 9 százaléka nem rendelkezik megfelelő képzettséggel. A legsúlyosabb a gond a XVII. kerületben, ahol minden harmadik alsó tagozatos osztályt képesítés nélküli tanít. A fővárosban a napközis csoportvezetők több mint egynegyede képesítés nélküli. Jelenleg 516 tanító kellene. A hiányt csökkentendő, a pályakezdőknek 220 állást hirdettek meg. Ha pályáznak rá, csökken a képesítés nélküliért szánta. Ha nem... Amivel vitatkozni kell Arra kértük dr. Mezei Gyulát, utalva a most folyó vitákra is, fejtse ki lapunknak a jelenlegi gondok okait és megszüntetésük közeli lehetőségeit. A napilapokban megjelent, említett nyilatkozatában ugyanis bejelentette: a 80-as évek elejére nem lesz tanítóhiány a fővárosban. — Egyvalamit mindenekelőtt tisztázni kell. Nem lehet színvonalas oktató munkát végezni megfelelően felkészített pedagógusok nélkül. Ezek után miként vélekedek én a képesítés nélküliekről? Egyértelműen azt válaszolom: nem becsülöm le azt az erőfeszítést, áldozatkészséget, amellyel ezek az érettségizett fiatalok vállalt feladataikkal birkóznak. A mi felhívásunkra jöttek erre a pályára Ne csapjuk azonban be magunkat, hogy mindegyikőjüket az olthatatlan pedagógushivatás, a gyerekszeretet hozta ide. Nagyon is sokuknak nem sikerült az egyetemre, a főiskolára bejutniuk, nem sikerült más pályán elhelyezkedniük, így jöttek hozzánk. Világosan bizonyítja ezt, hogy a létszámstop idején tömegével jelentkeztek. De őket sem becsülöm le, nekünk segítenek. Ha nem lennének, még súlyosabb lenne a magyar köznevelés gondja. Gyakran szó esik a vitáikban róluk, a képesítés nélküliekről is. Ha jól emlékszem, a kritikában valaki így vélekedik: többre becsül egy lelkesedéssel, szívvel dolgozó képesítés nélkülit, mint egy favágó, unottan dolgozó képesített pedagógust. Nagyon hamis összehasonlítás. Miért nem a jól, lelkesedéssel dolgozó képesített pedagógust veszi mércéül? Olyan nincs? Én ezért, az ehhez hasonló vélemények miatt aggódom, az olyan vélemények miatt, amelyek a mai pedagógushelyzetet úgy állítják be, hogy jó-jó, van ez a gond, de azért ezt nem kell kritikusnak tekinteni. Vezető napilapunkban egy neves pedagógus így nyilatkozott: Mezei drámaian szólt a főváros oktatásügyi helyzetéről. Amiben az van benne, hogy miért olyan drámai, ha a gyerekeknek csaknem tíz százalékát képesítés nélküli pedagógus tanítja! De ez 8 ezernél több gyereket jelent! A gyerekek ezreiről van szó! Milyen alapokkal mennek tovább felsőbb osztályba? Mondjam, hogy nekem nem csupa jó példáim vannak erről? Hogy vannak ötödikben olyan gyerekek, akik írni, olvasni, számolni alig tudnak? Így biztosítjuk magunknak, hogy mindig legyenek hátrányos helyzetben levő gyerekek? Én azt tartom tragikusnak, hogy vannak, akik ilyen-olyan okból bagatellizálni akarják a helyzetet! Időnként felmerül bennem a kérdés: vajon nem frázisként hangoztatják-e unos-untalan éppen ők, hogy mindennek a kulcsa, az oktatási reform kulcsa — a pedagógus! Én is szívből vallom: a pedagógus mindennek a kulcsa, de a jól felkészült, a nevelői pályára készült, a munkáját elvégezni képes pedagógus! Egy-két ok A tanítóhiány legfőbb oka az, hogy hiányzott az igények és a képzés között az összhang. A fővárosban mi 1969 óta folyamatosan kimutatjuk, hogy mennyi tanítóra van, lesz szükségünk. Ma is meg tudjuk mondani szám szerint 1982-ig az igényünket. Ezzel szemben a budai tanítóképző az évi igényünk, a 2—300 tanító helyett évente 70—75-öt bocsát ki. Ez azt jelenti, hogy évről évre növekszik a hiány, s ha ez így folytatódik, soha nem érhetjük utol magunkat. Más vetületei is vannak a létszámtervezésnek. Bebizonyosodott, hogy nem lehet a gyereklétszámot mechanikusan elosztani a tanulócsoportonkénti átlagos 30-cal és azt mondani: ennyi tanító kell. Figyelembe kell venni a korszerű oktatási formák — korrekciós osztály, iskolaotthonos oktatás, szakosított tantervű osztályok stb. — elterjedését is, hisz ezek a magasabb oktatási színvonalat hivatottak biztosítani. Budapesten nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy évente 10—15 ezer lakás készül el, amely szerényen számolva is 15—18 ezer iskolást jelent. Ezek helyet változtatnak, iskolát változtatnak, számukra az új lakótelepeken iskolát kell építenünk. Ők Budapest valamennyi, csaknem 300 iskolájából távoznak, ez azonban egy osztályban csak egy-két gyerek eljövetelét jelenti. Azok a tanulócsoportok nem szűnnek meg, de az új lakótelepeken új tanulócsoportokat kell létrehozni, melyek új pedagógusokat igényelnek. Az okokról szólva egy új szituációról sem feledkezhetünk meg. Valamikor azt mondtuk: Budapesten nem kell képző, vidékről úgyis annyian akarnak Budapestre költözni, hogy a főváros ily módon is kielégíti a szükségletet. Ám ez a szituáció rég megszűnt, ez a múlté. De miért is jönne hozzánk a kezdő tanító? Most 1850 forintot ígértünk, de hogyan fog ebből a fővárosban megélni? S hogyan fog Budapesten lakáshoz jutni? Mi adunk a kezdő fiataloknak valamilyen szolgálati férőhelyet, a jeleseknek plusz 200 forintot is juttatunk, de be kell látnunk, hogy a vidéki, kezdő tanítók szívesebben és könnyebben alapozzák meg jövőjüket vidéken. Számos egyéb tényező Sorolhatom tovább is: sok tanítónő van gyermekgondozási szabadságon. Óriási méretű a helyettesítés. Pedig a saját munkakörben is rengeteg a munka, nyugodtan mondhatom, hogy parttalan. Nincs munkaköri leírás, ami pontosan körülhatárolná egy-egy tanító feladatait. Ma csak a tanítási óra a kötelező, minden más iskolára háruló feladatot szétoszt az igazgató a kollégák közt. Aztán ez vagy arányosra sikerül, vagy nem. Mivel létszámot csak a kötelező, a tantervi óraszám keretére lehet tervezni, minden más — szakkör, könyvtár, gyermekvédelem, pályairányítás, ügyelet, felnőttoktatás stb. — többletmunka. A legtöbb iskolában osztott munkaidőben dolgoznak a pedagógusok, ez sem kedvező a számukra. Ma már végképp a múlté az effajta vélekedés: igaz, hogy kevés a fizetés, de „letanítom” azt a néhány órát, és utána jobban tudok törődni a saját gyermekem nevelésével, este meg készüleik a másnapi órákra. Ez ma már lehetetlen, mert számos feladatot ott benn, az iskolában kell ellátni, és nemcsak délután, hanem este is. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy sok helyütt még mindig milyen az iskola légköre ... Szóval sokan elhagyták ezt a pályát, a nevelőhiányt kétségtelenül ez is súlyosbította ... Mit lehet tenni, hogyan lehet továbblépni? Hosszú ideje folyt a legkülönbözőbb szinteken a vita, kerestük a megoldás módjait, hogy előbbre jussunk. Sok mindent kértünk, javasoltunk. Ebben az együttgondolkodásban nagyon szorgalmazta a főváros gondjainak megszüntetését az MSZMP tudományos, közoktatási és kulturális osztálya, és sokat segített a Budapesti Pártbizottság, az Oktatási Minisztérium, valamint a Fővárosi Tanács vezetőinek közös konzultációja. A megoldás is itt született meg: a Budapesti Tanítóképző Főiskola a korábbi 125 helyett szeptemberben 450 elsőéves hallgatóval kezdi a tanévet. Közülük 200 fiatal egyéves intenzív képzés után az iskolában tanítani fog, és levelező hallgatóként fejezi be tanulmányait. Deregán Gábor Borbély László: A székesfehérvári romkert A mindennapok pedagógiája A tanulók képességeiről HÁROM MEGÁLLAPÍTÁS: „Már a legkisebb gyerek is meghatározott tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik, amelyek alakításában része lehet a nevelőnek, de ezeket sohasem egyedül az ő tevékenysége határozza meg.” — „A gyermekáldás azért is fölemelően szép, mert az ember ezzel biztosíthatja önmaga biológiai halhatatlanságát. Hiszen lehetőségeinek teljes tárházát átadja utódjának, és így van reménye arra, hogy a génjeiben lappangó képességek, amelyeket nem tudott felszínre hozni, egyszer majd életre kelnek.” — Az intelligenciában, vagyis az értelmi képességekben „mai tudásunk szerint mindenki elérheti az átlagot, de a gyermek nevelését születése előtt, mondjuk húsz évvel kezdjük el, a szülőknél”. Mindegyiket az utóbbi két év pedagógiai irodalmából emeltük ki annak szemléltetésére, hogy a képesség fogalmával kapcsolatban milyen óriási a zűrzavar. Elegendő okunk lenne a nyugtalanságra már akkor is, ha csupán az elméleti szakemberek munkáját nehezítené ez a jelenség, de sajnos, nem csak erről van szó. A mindennapi pedagógiai tevékenység számos kudarca elkerülhető lenne, ha a legfontosabb fogalmakon — a képesség fogalma ezek közé tartozik — ugyanazt értenénk. KÖZISMERT TÉTEL, hogy a nevelés személyiségfejlesztés, és ebben jelentős szerepe van a képességek kibontakoztatásának. Képességen azonban nem mindenki ugyanazt érti. Gyakran adottságokat értenek rajta. A színes látás, a színvakság, az abszolút hallás, a botfülűség, a lassú és gyors mozgás, a reagálások különböző módjai mind-mind olyan személyi tulajdonságok, amelyeket az ember születésével hoz magával — tehát adottságok. Közéjük tartozik a többi közt a dadogás is. Ezektől élesen meg kell különböztetni a képességeket, melyek az embernek nem veleszületett, hanem szerzett tulajdonságai. A baj főként ott kezdődik, hogy sokan nem tesznek különbséget a két fogalom között, és folytatódik, amikor lemondanak a képességek kibontakoztatásáról is, mert úgy vélik, hogy azokat az ember veleszületett adottságai határozzák meg. Pedig hogy ez mennyire nem igaz, arra legyen elegendő egykét klasszikus példa említése: Démoszthenész dadogott, mégis kiváló szónok lett. Vámbéri Ármin sánta volt, mégis gyalog bejárta Ázsiát. Az adottságok — az egyes kóros esetektől eltekintve — azért sem gyakorolnak döntő befolyást a képességek kibontakoztatására, mert ezek kifejlesztése egyesegyedül a nekik megfelelő tevékenységek megfelelő gyakorlásától függ. Ez alaptörvény! AZ ISKOLAI KÖVETELMÉNYEK a képességek fejlesztése tekintetében korántsem azt írják elő, hogy valakiből Démoszthenész vagy Vámbéry Ármin legyen. A követelmények sokkal szerényebbek, és éppen ezért könnyebb is ezeknek eleget tenni. A tanulókkal a műveltséghez szükséges alapképességeket és az egyes pályákhoz szükséges speciális képességeket kell megszereztetni. Ehhez pedig nem kell más, mint a megfelelő tevékenységek gyakoroltatása. Mindezzel korántsem állítom, hogy a tevékenység gyakorlása a tanulók mindegyikében egyforma képességszínvonalhoz vezet. Ahhoz, hogy magas színvonalú képesség jellemezzen valakit, szükség van a lankadatlan egyéni erőfeszítésre, a megfeszített munkára, a szorgalomra. Igaz ez akkor is, ha valaki számos kedvező adottsággal rendelkezik. Hinnünk kell Edisonnak, aki élettapasztalatait így összegezte: „A lángész egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék verejték.” Goethe ugyanezt a gondolatot így fejezte ki: „A lángész talán csupán csak szorgalom.” Mindkettő elég illetékes volt e kérdésben. HA IGAZ AZ, hogy a képességek nem születnek velünk, úgy azzal is egyet kell értenünk, hogy ez érvényes akkor is, ha tanítványaink valamilyen területen magas színvonalú képességet mutatnak fel — tehát tehetségesek. A tehetség viszonyát az adottságokhoz és a képességekhez s ezzel szoros összefüggésben a pedagógus szerepének jelentőségét nálam hivatottabban fogalmazta meg Szentgyörgyi Albert, amikor a következőket mondotta: „Én ugyan aránylag lassan fejlődtem, tizenöt éves koromig minden tekintetben közepesen aluli tehetség voltam. És akkor jött Szalay Károly, aki meglendített — biológiailag, szellemileg is akkoriban kezdtem élni —, s elkezdtem fejlődni. Ő nem a részletekből nézte a világot, hanem magasabb szempontból a részleteket, és ez nagyon megkapott engem.” Szentgyörgyi figyelmeztet is minket: „Van egy téveszme, hogy a lángelmét nem lehet elnyomni, az utat tör magának. Csodát tör utat! Nincs könnyebb dolog, mint egy lángelmét elnyomni, mert az nagyon érzékeny. Azt úgy el lehet fújni és taposni, mintha ott se lett volna!” Hát még egy tanulót, aki még csak nem is lángelme! Lénárd Ferenc Az ifjúság napjai A KISZ esztendőről esztendőre megrendezi a fiatalok tízezreit mozgósító tavaszi seregszemléjét, a forradalmi ifjúsági napokat. E hagyományos „programnak” három gyújtópontja van: március 15, március 21. és április 4. Történelmünknek három olyan dátuma, amely úgy összetartozik, mint az egymáshoz kapcsolódó lépcsők sora: népünk rajtuk emelkedett és emelkedik egyre magasabbra a demokráciában, a szabadságban, az emberségben a nagy cél: a szocializmus s a kommunizmus felé. Az idei forradalmi ifjúsági napoknak széles körű előkészítője volt a munkahelyi és a magasabb szintű parlamentek ősztől szinte napjainkig tartó sora. Ilyen előzmények után bizonyára olyan konkrét tartalommal telítődik ennek a seregszemlének minden egyes eseménye, amely a fiatalok sokaságát segíti abban, hogy szocialista emberhez méltóan élhessen. A forradalmi ifjúsági napok központi kérdése ugyanis éppen így szól: hogyan éljünk? A tanácskozások, viták során csakúgy, mint a munkában és az élet minden egyéb területén erre kell választ adniuk a fiataloknak. A válaszadásban pedig velük kell lennünk nekünk is, az ifjúság nevelőinek. A közösség áramkörében A pedagógusok között nem ritka a panasz: „Én is azok közé a gyermekgondozási segélyen levő pedagógus anyák közé tartozom, akiknek feléje sem néznek. Mintha megszűntem volna létezni az iskolám számára." De talán éppen ilyen gyakori az a neheztelés is, hogy a GYES- re távozó kollégák egyike-másika számára mintha egyszeriben megszűnt volna az a közösség, amely tegnap még körülfogta, segítette őket. Magyarázatot a maga mentségére természetesen mindenki könnyen találhat, és okot is a sértődésre. A kisgyermekes édesanyákat a gyermekgondozás tengernyi munkája terheli, a munkatársakat meg esetleg éppen a GYES-en levő kolléganők kiválásával is gyarapodó sok-sok iskolai teendő. A valóságos okok azonban legtöbbször másutt keresendők. A korábbi összetartó erő kialakulásának vagy ki nem alakulásának folyamatában, a személyes kapcsolatteremtés és a közös célért végzett, összetartozást ébresztő tevékenységi formák elmulasztott alkalmaiban. Előfordulhat — és bizonyára elő is fordul —, hogy a kollégák érzelmi sivársága, igazgatók, vezetők lélektelen közömbössége okoz keserűséget a méltatlanul mellőzött, már-már „egykori” kortársnőnek. Elfelejtik a nőnapi köszöntőt, a pedagógusnapi jókívánságokat, nem beszélik meg vele a munkahelye jövőjét befolyásoló terveket, véleményére senki sem kíváncsi, jutalmazáskor szóba se kerül a neve ... Súlyos hiba ez. Ám nem szabad azt hinni, hogy minden magányossá váló pedagógus anya miatt a nevelői kollektívákat kell elmarasztalni. Aki látott már karon ülő vagy éppen járni tanuló gyermekével iskolájába vissza-visszalátogató kolléganőket, az észrevehette a munkatársak ragaszkodó szeretetét, meghitt örömét is. Ünnepi pillanatai ezek a találkozások az iskola életének. Szerencsére példák sokasága bizonyítja: a kölcsönös megbecsülésen nyugvó, a valóságos emberi értékek tiszteletén alapuló munkatársi kapcsolatok kiállják a próbát. Akik maguk is érdeklődéssel, együttérző figyelemmel fordulnak társaik felé, azok mindig számíthatnak a közösség együttérzésére, figyelmére, gondoskodására. Kocsis József Pedagógusok lapja 3