Pedagógusok Lapja, 1983 (39. évfolyam, 1-24. szám)
1983-01-15 / 1-2. szám
Az egységes cselekvést szolgálva Beszélgetés dr. Horváth Mártonnal, a Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárával Horváth Márton professzort, a Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárát ez alkalommal nagyon nehezen lehetett szóra bírni. Az a véleménye, hogy sok mindent elmondtak már a közoktatás állapotáról, de nem tettek — tettünk — meg mindent. Ámde az elnökség tagjai mégis csak két ülésen tudták a múlt év végén megtárgyalni a nevelő iskola lehetőségeinek és korlátainak nagy témáját. Hallgathat-e ilyen esetben a főtitkár? — Egy beszélgetésben — adta meg magát dr. Horváth Márton végül is — aligha lehet valósághűen érzékeltetni azokat a gondokat és lehetőségeket, amelyek ma megtalálhatók a magyar oktatásügyben. Az mindenképpen kicsengett az elnökség vitájából, hogy a teendők hosszú távra szólnak, s a megoldást hosszú, kitartó s minden bizonnyal kevéssé látványos munkával érhetünk el. Gondolom, a nyolcvanas évek nyilván nehezek lesznek, de — ellentétben az előző évtizeddel — mentesek a szenzációktól, látványosságoktól. Tanítani és nevelni fogunk! — Na igen, de milyen vezérfonal alapján? Alkalmas-e a nevelő iskola fogalomrendszere a mai kidolgozottsági szintjén, hogy a korszerűsítés tartalmas iránymutatója legyen? — Az elnökségi ülés, amelyen ez a probléma is érintőlegesen szóba került, nem értelmezte a fogalmat. Ez a tudomány feladata. Mint ahogy azt is a tudománytól várjuk, hogy a nevelő iskola itt és most érvényes normáit, lehetőségeit világosan megfogalmazza. Az előttünk álló fejlődési szakasz pontos sajátosságait csak mintegy menet közben dolgozta-dolgozza föl a neveléselmélet, nem is szólva úgy nélkülözhetetlen feltétel hiányos teljesüléséről. Arról tudniillik, hogy a nevelő iskola nagy cipóját fogyasztható kis leletekre osztani — mert, ugye, ez kellene a pedagógiai gyakorlatnak — az ifjúság valóságos helyzetének ismeretében volnánk képesek. Ámde a fiatalokról — még nem tudunk eleget. — A tudománynak e téren is adósságai vannak? — A tudomány általános elvekben tudja megfogalmazni a szocialista nevelő iskola kritériumait, de még nem tudja pontosan értelmezni a megvalósulás feltételeinek összetevőit. Azért nem, mert a nevelés sokdimenziós jelenségkör. Vegyük példának a szocialista iskola belső tartalmának számos összetevőjeközül a közösségi nevelést. Ez a nevelő iskolának alapvető elve, célja, eszköze. Az iskolai közösségformálás konkrét formája, színvonala azonban nem választható el társadalmi viszonyainktól. ez, mi tagadás, sokszor fék. Ugyenakkor akármennyi nehézség tornyosul a közösségi nevelés elé, a gyakorlat nem mondhat le arról, hogy közösségi távlatokat állítson a gyerekek elé, s fölkészítse őket a közösségi életformára. Súlyosbítja gondjainkat, hogy az iskolai élet terhei pillanatnyilag túlméretezettek. A megnövelt, iskolai tantervek módosítják a közösségi nevelésre vonatkozó elképzeléseket, lehetőségeket. Izépen ennek a szorító helyzetnek kell arra sarkallnia a gyakorló pedagógusokat, hogy a legjobb iskolák megoldásait viszonylag gyorsan alkalmazzák. Mert számos magyar tanintézményben nem csupán beszélnek a tartalmas közösségi nevelésről, hanem meg is valósítják, hogy a gyerekek a közösségi társadalom alapvető normáit saját tapasztalatuk alapján éljék át, gyakorolják. Pedig a népesedési hullám ott is hat, az ötnapos tanítási hétre való áttérés ott is felforgatta az iskola belső működési rendjét. — Miért vállalkozott mégis a Pedagógiai Társaság a téma megvitatására? — Említettem, hogy a Társaság nem alkalmas fórum értelmezni a szocialista, nevelő iskola lényegét. Mi arra vállalkoztunk, hogy az iskolában dolgozó kollégáink személyes tapasztalatait egybevessük e tárgyban a hivatalos elvárásokkal. Mindent meg akartunk és akarunk tenni, hogy eljussunk a feladatok egységes értelmezéséig, azonát pedig az egységes cselekvésig. Az iskola belső körülményei változhatnak, de a feladatokat, azokat a mai pedagógus közösségekkel kell megoldani.Ebből kiindulva valljuk a Társaság programjának sarkpontjaként, hogy nevelőtársaink pedagógiai hitét és cselekvőképességét minden eszközzel erősíteni kell. Egyébként erre kötelez bennünket — hogy csupán egy lényeges gondolatát emeljem ki— a Központi Bizottság tavaly , áprilisi állásfoglalása is a pedagógia és a közoktatás időszerű kérdéseiről. — Úgy tudom, az elnökség felhívta a figyelmet az új műveltségi anyag egyenetlen pedagógiai kidogozására. Lehetsége-e, hogy az összeállítói túlzott engedményeket tettek az elitképzés koncepciójának? — Valójában egy elkezdett oktatási reform közepén vagyunk. Vannak jó és kevésbé jó tanterveink, sikerült és kevésbé sikerült tankönyveink. Hadd említsem meg a reformmal kapcsolatban a néhai Kiss Árpád professzor szerkesztésében az Akadémiai Kiadónál már 1973-ban megjelent figyelmeztető művet, mely a „Neveléstudomány és folyamatos korszerűsítés” címmel látott napvilágot. Ebben a valósághoz legközelebb álló kutatók világosan megfogalmazták, hogy a közoktatásnak nagyobb megrázkódtatások nélkül kell a megújulás útjára térni. Az kétségtelen, hogy a tantervi korszerűsítés előkészítése nem éppen megrázkódtatás nélküli periódusban folyt le. Így aztán a mai tantervekben sok minden olyant követelnek, amit valóban nehéz megtanulni, olyant, ami nem felel meg a tanulók életkori sajátosságainak. Szereztünk tapasztalatokat arról is, hogy egyes tantárgyakban csak az igazán kreatív tanulók képesek tartani a követelményeket. Márpedig egy tanterv követelményrendszere nem épülhet aszellemi elitképzés védhető, de össztársadalmi összefüggésekben mégsem kívánatos jelenségére. Egyet azonban meg kell mondani. Egy új tanterv vagy új tankönyv cseréjéhez minimálisan négy évre van szükség. A kellően megbízható tapasztalatok összegyűjtésére, értékelésre sem sokkal kevesebb. Nyilvánvaló, hogy elhamarkodott véleményt felelősen gondolkodó szakember nem mond. Már csak azért sem, mert éveken át ezeket a tanterveket kell tanítani, s hogyan tanítson jól az, akit a kikerülhetetlen nehézségeken felül még bizonytalan föltevésekkel bizonytalanítanak el. A kiút nyilván a folyamatos elemzés állandó véleménycserére alapozva, s ennek alapján a szükséges módosítások elvégzése. Így el lehet kerülni, hogy pusztán gyakorlati szempontokból, azokhoz mereven ragaszkodva, viszszatérjünk a húsz-harminc év előtti megoldásokhoz. De elkerülhetjük azt is, hogy a tudományos eredményeket kellő didaktikai és pedagógiai megfontolások nélkül avatunk tananyaggá. Semmit sem tartok fontosabbnak, mint hogy ebben az elkerülhetetlen folyamatban a pedagógusokra támaszkodjunk. Mert ahogy a reform előkészítésének időszakában hibás volt olykor az oktatás holnapjainak a formálását az iskolától, a napi gyakorlattól távol álló reformerek privilégiumává tenni, hibás lenne ma is a tapasztalatok tekintetében kétértelműséggel megzavarni nevelőtársaink gondolkodását. Itt van mindjárt példának a köznevelés legutóbbi számából Vörös György kitűnő írása az általános iskolai új matematikai oktatás gyakorlatának ellentmondásairól. Ez igen érdekelt, mert már 1975-ben vitatkoztunk a várható ellentmondásokról. Ezeket a cikkben sorra viszontlátom. Ámde a szerkesztőségi bevezető azért dicséri a szerzőt, mert ellenáll a tanterv ma — úgymond — divatos bírálatának. Az tény, hogy a hibáért a cikkben valójában mindenki felelős — a pedagógus, a szülő, a gyerek —, csak a tananyag és a bevezetés pedagógiai megoldása nem. Olvasom a megdöbbentő számot, hogy a 7—14 éves diákoknak csaknem a felét korrepetálni kell, ugyanennyinek segítenek otthon a szülők, s nem kevésnek házi tanítója is van. Ehhez a szerzőnek csupán annyi a hozzátennivalója: „Nevelési szempontból igen káros ezeket a tanulókat már kiskorukban hozzászoktatni, hogy csak mankóval dolgozzanak (és nem önállóan).” Meggyőző és teljes ez a következtetés? Még ne porciózzuk ki tehát, hogy a hibákból mennyi esik a kiválókra szabott követelményekre, az elitkoncepcióra vagy másra. Ez később úgyis kiderül. Védjük meg a reform lényegi értékeit a nyakló nélküli bírálattól, a konzervatív beidegzésektől, a tudósi arisztokratizmustól egyaránt. A kérdés az volt korábban is, s az is marad, hogy mi valósítható meg az előírásokból a gyakorlatban, s ami történik összhangban áll-e a társadalmi elvárásokkal és a nevelési lehetőségekkel. Mi a magunk részéről nem vesszük le a napirendről a reform sorsát. Ez év tavaszán a Társaság szakosztályai az Országos Pedagóniai Intézettel együtt megvizsgálják a tantervek tapasztalatait. ősszel perig a Magyar Pszichológiai Társaságmilemmil szervezünk kétnapos ülésszakot a mai iskola gondjairól és lehetőségeiről. Kronstein Gábor Boldog új esztendőt! Mohácsi Regös Ferenc rajza Biztató ünnep Hazánk a béke földje. Megvannak ugyan a kisebb-nagyobb gondjaink, de utcáinkon nem robbannak a pokolgépek, házainkat nem rombolják a testvérharc ágyúi, s — ha szerényen is — mindenkinek megvan a kenyere, ruhája, otthona. Mégis nyugtalanul, aggódva élünk. Szüntelenül érzékeljük — Berzsenyivel szólva —, hogy „forr a világ bús tengere”. Szinte percről percre zúdítja ránk a sajtó, a rádió, a tv a földkerekség sok-sok tájáról az erőszak, a faji gyűlölködés és az önzés, a kizsákmányolás rémtetteit. „Nincsen remény!” — vonjuk le a keserű következtetést az emberiség vétkei láttán kétségbeesett Vörösmartyval együtt? Nem és nem! Hisz a leverő hírekkel harcba szállva érkezik sok-sok bíztató üzenet is. Hadd emeljük ki ezek közül azt a felemelő ünnepet, amelyen Moszkvában december 21-én megemlékeztek a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulójáról. Az SZKP főtitkára, Jurij Andropov beszédében mélyreható elemzéssel mutatta meg, hogyan lett a Szovjetunió a cárok fenntartotta népek börtönéből nemzetek, nemzetiségek, 270 millió ember szabad hazája. A Szovjetunió bíztató példáját nyújtja a népek őszinte barátságának, alkotó együttélésének, s napról napra barátaival együtt azon fáradozik, hogy a földkerekség minden zugában az embert megillető élet honoljon. Ne legyenek egyedül! A NEVELÉS EGYIK SAJÁTOSSÁGA, hogy benne a pedagógus nem csupán alanya (aki nevel), de egyik leghatékonyabb „eszköze” (amivel nevel) is a nevelésnek. Hétköznapian ugyanezt azzal szoktuk kifejezni, hogy minden nevelő elsősorban a példájával hat. A különböző történelmi korokban ezért ügyeltek kényesen arra, hogy nevelőik anyagilag, erkölcsileg, minden szempontból példamutató életet élhessenek. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a példás életen, a magatartáson sohasem a szoborszerűt, a tökéletest, a hibátlant értették és értjük. A példamutató legfőbb követelménye az, hogy követhető legyen. Ezt a társadalmi szerepet csak az tudja betölteni, akit a társadalom képessé tesz a helytállásra. Például úgy, hogy megteremti azokat a külső feltételeket, amelyekben az egyén kifejtheti belső energiáit, kialakíthatja önmagában azokat a tulajdonságokat, amelyek nélkül a szó igazi értelmében a mások tanítójává sohasem válhat. Nagyon téved, aki ezek után pályánk anyagi gondjainak felsorolását remélné. Másról kívánok beszélni. HUSZONÉVES PEDAGÓGUSNŐK — olvasom egyik lapunk anrahirdetési oldalán — „társaság hiányában” intelligens férfiak ismeretségét keresik. Jól visszhangzanak ezekre a szavakra egy másik hirdetés sorai, amelyben a párkereső pedagógusnő a következőképpen jellemzi önmagát: „intelligens, becsületes, komoly, gyermekszerető, jó megjelenésű, 168 cm magas, rendes, őszinte, jó külsejű és nem dohányzó”. Érdeklődéssel és szakmai szenvedéllyel kezdtem tanulmányozni a napi- és a hetilapok hasonló rovatait, és meglepetéssel tapasztaltam, hogy az ilyen hirdetések nem ritkaságok. Emberi sorsok, vágyak, tárulnak elénk belőlük. Magam elé kényelem tanítási óráján azt a „barna, csinos tanárnőt, aki társaság hiányában komoly, intelligens férfi ismeretségét keresi”. Éppen szakkört vezet az a „164 cm, magas, szőke, csinos pedagógusnő”, aki hozzá ülő férfi kézzel írt levelét várja. Kirándulásra viszi osztályát az a „33 éves, csinos, jó alakú, háromszobás lakással rendelkező” tanárnő, aki „kimondottan magas, jó modorú, kedves” jelentkező levelét várja.’ Külön csoportba gyűjthetnénk az elrontott házasságok korrigálását óhajtó, elvált pedagógusnők hirdetéseit. Élettapasztalataikból vonhatták le, hogy hihetetlen egyöntetűséggel hangsúlyozzák igényüket a férfi komolysága iránt. Valóságos regény kerekedik némelyik pársoros hirdetésből: „22 éves, 168 cm magas, szőke, elvált tanárjelölt vagyok, kétéves kislányomnak apukát keresek. A természettudomány érdekel. Komoly gondolkozású, nagyon vidám, igényes nő vágyó Ki Szeretném, ha kölcsönösen tisztelnénk és bíznánk egymásban. Elfoglalt ember vagyok, komolytalanokkal nem barátkozom”. Rossz ízű tréfa lenne, ha ellensúlyozásul felsorolnám, hogy ettől a kollégától elvárjuk: sikeres életvitelre, felelősséggel vállalt családi életre nevelje tanulóit. SOKAT BESZÉLÜNK az elnőiesedés tényéről, problémáiról, de csak kevéssé törődünk azzal, hogy nagyon sok iskolánk kisebb-nagyobb községekben van, amelyekben minden diplomás férfi nős, és a fiatal, kezdő pedagógusok „társaság hiányában” magukra maradnak. Nem nyugodhatunk bele, hogy szakmai nosztalgia tárgyává váljék a tanítóházaspárok kiegyensúlyozott élete. Azoké a pedagógusoké, akik családi házat építettek maguknak, és ténylegesen környezetük emberi példaképeivé, magatartási mintáivá lehetek. Talán a farsang vidám kavalkádjaiban elnézik nekem, hogy szakmánk tengernyi gondja között arra irányítom a figyelem reflektorlámnáit, hogy a fiatal tanító- és tanárnők Indiáit is megoldandó feladatunknak tekintsük. Dr. Kerékgyártó Imre