Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-15 / 1-2. szám

A szép szó kedvelőihez Messzi van még május, de ér­demes jó előre gondolni rá. Nem­csak azért, mert ez a „legtava­­szibb” hónap, hanem azért is, mert éppen ekkor borul virágba a szó Nyíregyházán. A pedagó­gusok buzgalmából. Azaz: szakszervezetünk több más intézménnyel együtt 1984. május 17. és 20. közt ismét meg­rendezi a Nyírség fővárosában az alföldi pedagógusok Váci Mi­hály vers- és prózamondó pódiu­mát. E közlés bizonyára élénk, sok emléket ébresztő visszhangot ver mindazokban, akik egyszer is részt vettek Nyíregyházán, illető­leg legutóbb Zalaegerszegen a szép beszéd nem mindennapi ün­nepén. Az előbbi város most újra hívja és várja őket, s velük együtt mindazokat, akik szeretik az igényesen megformált szöve­get, mégpedig nemcsak olvasni, hanem meg is szólaltatni — so­kak örömére, gyönyörködtetésé­re. " Mi az, amivel ezúttal föllép­hetnek? Mindenekelőtt Váci Mi­hály prózájából válogathatnak. Emellett a XVI. és XVII. száza­di magyar költészetből és pró­zából merítsenek anyagot, vala­mint olyan XX. századi magyar alkotásokból, amelyek a két messzi század ihletését tükrözik. Arra is van lehetőség, hogy egy­­egy kevésbé ismert, de az eddi­ginél nagyobb közfigyelmet ér­demlő klasszikus vagy jelenkori magyar alkotót szemeljenek ki. A pódium elnevezésének „g.l- földi” jelzőjét konkretizálva, Bács-Kiskun, Békés, Borsod- Abaúj-Zemplén, Csongrád, Haj­­dú-Bihar, Heves, Nógrád, Pest, Szabolcs-Szatmár, Szolnok me­gye és Budapest pedagógusait — az óvodától az egyetemig — szó­lítja dobogóra a rendezőség. Az érdeklődők a helyileg illetékes megyei bizottságtól kérhetnek jelentkezési lapot, és ezt február elsejéig kell két példányban ki­töltve visszaküldeni. A részletes tájékoztatót február 24-ig küldi meg nekik a nyíregyházi rendező bizottság (Pedagógusok Szakszer­vezete Szabolcs-Szatmár megyei bizottsága, 4400 Nyíregyháza, Bethlen G. u. 24.). A jelentkezőket az illetékes megyei bizottság a már eddig is sikerrel alkalmazott megoldá­sokkal, versmondó műhelyek és fórumok szervezésével, szakmai tanácsadással és előadásokkal se­gítheti a felkészülésben. Április 10-ig kell lebonyolítani megyei pódiumokon az induló kollégák bemutatkozását. Közülük a zsűri döntése alapján az említett me­gyékből hárman-hárman, Buda­pestről pedig hatan vehetnek részt, a nyíregyházi találkozón. A négynapos pódium első felében műhelymunka és konzultáció fo­lyik, a következő két napon ke­rül sor a nyilvános szereplésre és értékelésre. A műhelymunkát az Országos Pedagógiai Intézet hiva­talosan továbbképzésként fogad­ja el. Remélhetően számos kollégánk hallgat e buzdításra, vállalva a fölkészülés szép küzdelmét és élvezve sok-sok örömét. Egy-egy nevelőtestületi baráti összejöve­tel, egy-egy művelődésotthoni ünnepség megannyi olyan alka­lom, amely lelkesítheti, vonzhat­ja és tovább lendítheti az érdek­lődőket a szép szó ápolására és megszerettetésére. —i —s nMBiaBBi Hírek A FÁKLYA KLUBBAN január 10-én nyílt meg .Xantus Gyula, a neves festőművész tárlata. A ki­állítás január 24-ig tart nyitva. EBERGÉNYI AMADIL, a ki­váló pedagógus festőművész tár­lata január 31-ig tekinthető meg a Művészeti Kisgalériában (Bp. XII., Böszörményi u. 23—25.) BALASSAGYARMATON a Horváth Endre Galériában nyílt meg és január 25-ig tart nyitva Lengyel Péternek, a lapunkból is ismert grafikusművésznek a tárlata. A HISTÓRIA múlt évi 5—6. száma változatos cikkek egész so­rával szól a különféle vallások és egyházak történelmi kialakulásá­ról, társadalmi szerepéről és mai helyzetéről. A páratlanul gazdag olvasmányanyagot sok illusztrá­ció teszi még érdekesebbé. Frideczky Frigyes: Kifulladásig Úgy írok, szinte öntudatlan mint ki lélegzik, alszik, áldoz, magamban gyermek maradhattam, nem érez fel a vak halálhoz, de mint a pille: percnyi létét szánja szüntelen szárnyalásra — a szándék szent, a tett az érték lét-válasz ez az elmúlásra. — Rejtett: mikor lesz mindnek vége s meddig húzódik tettem árnya, addig lobogjak gyújtva-égve, kifulladásig meg nem állva. Filmszalag Csalódásról csalódásra Nem valami ígéretesen kezdő­dött a magyar filmművészet új esztendeje. Legalábbis azok vé­leménye szerint, akik a január 5-én bemutatott A csoda vége cí­mű újdonságot látták, és csalód­tak benne. Pedig minden feltéte­le megvolt annak, hogy sikerült alkotás legyen Vészi János ren­dező első nagyjátékfilmje. Egyéb­ként ő a zeneszerző is és Kőszegi Edittel együtt a film írója. Vészi nem mindennapi témát választott: az öregek életét, fő­ként érzelmi világát akarta áb­rázolni. Nem egy jelenettel iga­zolja, hogy mennyire ért a lírai helyzetek megformálásához, lel­kiállapotok festéséhez, egy-egy arc átvilágításához. Operatőre, Máthé Tibor hangulatteli képek rögzítésével próbál hozzájárulni ahhoz, hogy a film ébrentartsa érdeklődésünket. Végül: kitűnő szereplőgárda, elsősorban Tolnay Klári, valamint a neves cseh Dana Medrická és Vlasta Fabiá­­nová, igyekszik megvalósítani a rendező elképzeléseit. Mégsem következik be a szán­dékolt élzm­ényi hatás. Színes kép­sorai, élvezetes színészi alakítá­sai és helyenként megragadó je­lenetei ellenére „szürke” a film. Talán elsősorban a történet Sze­génysége miatt: három nő, mi­után egykori közös szerelmük meghal, annak barátjától várja élete utolsó boldogságát, de ez a férfi is jobblétre szenderül. A le­egyszerűsített, sablonos főcselek­ményt a sok erőszakolt dúsító mozzanat sem teszi érdekessé, gazdaggá. A film ábrázolásmód­jának tisztázatlansága is rontja a művészi megvalósítást: a komé­dia, a tragédia és a líra elemei afféle keverékként kavarognak benne, s így az öregkor mélysé­ges emberi tartalmának csak fel­színi fodrozódását tudja megmu­tatni. Fényi András KÖZÖS TÁRLATTAL jelent­keztek ismét — ezúttal a siófoki Dél-Balatoni Kulturális Központ­ban — Tóth Miklósné szerencsi festő és Krizmanics Ágnes bog­­lárlellei grafikus kollégáink. Az irodalom tükrében A legjobbat írni! Beszélgetés lázár Ervinnel unvallomas: „i­oo­uan szület­­tem Budapesten, de tulajdonkép­pen semmi közöm a városhoz. Édesanyám éppen csak átutazó­ban volt, amikor világra jöttem, s emiatt a Tolna megyei Alsó­­rácegrespusztát tekintem máig szülőföldemnek. Úgy alakult, hogy sokfelé jártam iskolába. A végén magyar szakot végeztem az ELTÉ-n, de a gyakorlati fog­lalkozásokon kívül sose álltam a katedrán, mivel 1958-ban Pécsre kerültem újságírónak, ahol is hat évet töltöttem”. S amit tudni il­lik: eddig tizenhárom kötete je­lent meg, néhányat németre, len­gyelre, románra is lefordítottak, másokból színházi előadás vagy film készült. *­0 — Mi annak az oka, hogy kis­gyermekkorában iskolából isko­lába vándorolt? — Az első években valóban nagyon sok helyre jártam iskolá­ba, mivel Alsórácegrespusztán nem volt iskola. Onnét négy ki­lométerre volt Sárszentlőrinc, az egy falu, és két kilométerre Fel­­sőrácegrespuszta. Egy ideig jár­tam ide is, oda is iskolába, de azután anyámék úgy gondolták, ne gyalogoljak már annyit, és el­költöztem egyik nagynénémhez, Ercsibe. Ott a cukorgyári iskolá­ban folytattam a tanulást, majd Mezőszentgyörgyre kerültem — szintén rokonokhoz —, s végül Székesfehérváron fejeztem be az általánost. — Ezek szerint sok tanítója volt. Hogyan emlékezik vissza rájuk, milyennek látja ma őket? — Valóban sokan tanítottak, de mindegyikükre szeretettel gondolok, s hogy ez így van, ab­ban a szerencse is közrejátszha­tott. A legtöbb tanítóm férfi volt — például írni, jól emlékszem, Halmai Olivér tanított meg —, rájuk valahogy élesebben emlék­szem, arcuk, mozdulataik mar­kánsabban élnek bennem. Nem azért, mintha a tanítónőim ke­vésbé lettek volna kedvesek szá­momra, hanem a nagy számok törvénye szerint. Eszembe is jut erről néha, hogy nem ártana, ha ma több férfitanító volna az al­sóbb osztályokban. Székesfehérváron a ciszterek­­hez jártam, ezért az államin kí­vül az egyházi oktatást is isme­rem. Kamaszodó gyerekként sok­szor meg is gyűlt a bajom a pap­tanárokkal, így utólag vissza­gondolva azonban az egy nagyon jó, erős iskola volt, kitűnően képzett pedagógusokkal. — Ha jól tudom, a középisko­lát szülőföldjén végezte. — Igen, a szekszárdi gimná­ziumban. Abban az időben volt a legkeményebb a Rákosi-kor­­szak, s ez meghatározta az isko­la légkörét is. Írattak velünk például egy dolgozatot Városunk nagy költője címmel. Nem tud­tam, hogy Babitsról nem szabad írni, tehát róla írtam. A fogad­tatásban nem volt köszönet. Ak­kor tudtam meg, Garay Jánosról kellett volna írnom, már csak amiatt is, mivel a gimnáziumot is róla nevezték el. Természetesen ott is találkoz­tam sok kitűnő tanárral, akiknek embersége, abban a nehéz Vi­lágban való helytállása utat mu­tatott nekünk, csupán hozzájuk kellett igazodnunk. Tanultunk például olyat biológiából, hogy Liszenko szerint az elvetett kö­lesből árpa lesz, vagy hogy fajon belül nincs harc. Idős és kedvelt tanárunk, Imreh László — akit magunk között csak Kupéénak neveztünk —, idáig érve a tan­könyvben ránk nézett a szem­üvege fölött és megkérdezte: fattyaztatok-e már kukoricát. Jól ismerve származásunkat, előre tudta a választ. Liszenko módsze­réről több szó nem esett. — A gimnázium elvégzése után újból vette a „kalapját", s más városba költözött. — Érettségi után annak rendje és módja szerint fölvettek az Eötvösre a magyar szakra. De végül is nem fejeztem be nappa­­lin az egyetemet, mivel 1958-ban indult Pécsett az Esti Pécsi Napló, s oda hívtak újságírónak. Örömmel mentem, mert egyrészt nagyon untam az egyetemet ab­ban az 1956 utáni zűrös időszak­ban, másrészt viszonylag jó fize­tést is ajánlottak. Később leve­lezőn szereztem meg a diplomát. Az újságnál előbb az ipari, a kulturális, majd a mezőgazdasá­gi rovatban dolgoztam — ez utóbbi volt mindig a vágyam—, de bizonyára írtam az iskoláról is. Abból a Pécsen töltött hat esztendőből csak arra emlékszem bizonyosan, hogy a pedagógusok hátrányos helyzetű emberek vol­tak akkor is. Működött még a ré­gi generáció, azok, akik valami­kor kántortanítók voltak, regél­tek a boldog időkről, amikor őket még megbecsülték, tisztelet­ben tartották a faluban. Hogy most hogyan van, azt már nem tudom pontosan, de arra emlék­szem, akkor jutott eszembe elő­ször, hogy nem jól kezeli ügyeit az az ország, ahol a növendék szarvasmarha gondozójának több pénzt adnak, mint azoknak, akik a gyerekeket nevelik. — Novellistaként indult, első kötete 1964-ből mégis egy mese­regény, A kisfiú meg az oroszlá­nok. A kötet sikerét mi sem bi­zonyítja jobban, mint hogy isko­lai színpadokon ma is játsszák. ,S noha meséi egyáltalán nem szokványosak — vagy talán ép­pen ezért ?—, ha az ön neve szó­ba kerül, önkéntelenül kapcsol­ják a meséhez. — Pályám kezdetétől írtam meséket is. Előre sosem tudhat­ja az ember, mi kerül ki a keze alól. Most is egyszerre írok el­beszélést és mesét, mégis én is érzem, hogy munkásságomnak a gyerekekkel kapcsolatos részét ismerik jobban. Pedig nem könnyű igaz és igazi mesét írni. A tanmeséktől mindig irtóztam, talán ezért is van az, hogy di­rekt nevelő szándék bennem so­se munkált. Nem is nagyon ér­tek a nevelés tudományos részé­hez, hisz nem foglalkoztam vele, ámde van a nevelésnek is egy alapevidenciája, amit én az írá­saimban nagyon fontosnak tar­tok. Nevezetesen az, hogy­ ne le­gyen bennük hazugság. És ez az alapköve szerintem a nevelés­nek is. Természet kérdése, hogy ki mi­lyen, játékos-e vagy sem. Én úgy emlékszem vissza a pusztára, a falura, hogy a parasztemberek rendkívül játékosak. Nem csupán Tamási székelyei, a dunántúli pa­rasztembernek is sajátsága ez. Annak a világnak, amelyben él­tem, velejárója volt a játékosság, érvényes ez a családomra is. — Félve teszek föl egy rette­netesen elkoptatott kérdést: Mi­lyen a jó gyermekirodalom? — Az író belső indíttatása azt diktálja, hogy a legjobbat írja. Az már más kérdés, hogy ne azért, m­­ert a gyerekek a rosszat nem fogadják el. A gyerekeket szerető, tisztelő író amiatt írja a legjobbat, mert jól tudja, a gye­rekeket még be lehet csapni. A gyerekolvasóknak rettenetes nagy mennyiségigénye van a meséből, még talán az ifjúsági irodalomból is, s valahogyan ennek kielégíté­se lazíthatta föl a minőségi köve­telményeket. Amiket én leteszek az asztalra, nem tudom másként megírni. Úgy nem is tudtam soha írni, hogy megrendelnek tőlem, mond­juk, egy könyvet ötévesek szá­mára. — Körülbelül egy évtizede megy a színházakban A hétfejű tündér (a Thália mutatta be an­nak idején először), más meséit az iskolák maguk adják elő, a Szegény Dzsoni és Árnikát pedig most láthatjuk a moziban. Mi­lyen érzés ez egy írónak? — Pontosan nem tudnám meg­fogalmazni. Ilyen is, olyan is. A hétfejű tündérről mondták azt is, hogy rossz, azt is, hogy jó. Én is láttam olyan előadást, ami tet­szett, s volt olyan, hogy a legszí­vesebben elsüllyedtem volna. En­nek okát nem tudom, nem is ér­tek a színházhoz, minden elő­adást nem is láttam, mivel nem szeretem a darabjaimat látni, a szövegeimet hallgatni. A hétfejű tündérről még csupán annyit, nem is színpadi műnek készült, több meséből raktuk össze. Karácsonykor például debre­ceni általános iskolások játszot­ták egy mesémet a televízióban. Nagyon aranyosak voltak a gye­rekek, semmiféle kifogásom nem lehetett ellene, hogy nem tudtam róla előtte. — Legközelebb mit olvasha­tunk öntől? — A Móra kiadó jelenteti meg — nem tudom pontosan mikor — a Mikka-makkás meséket egy kötetben, mivel azok korábban különböző könyveimben jelentek meg. Ki is bővítettem néhány új darabbal. Szentmihályi Viktor Békés megyei énekesek A Békés megyei Pedagógus Női Kar mindössze 11 éves, de máris „fesztiváldiplomás”. — Hogyan sikerült elérni ezt az előkelő rangot? — kérdem a kórusalapító és a jelenlegi kar­nagytól, dr. Sárhelyi Jenőnétől. — Ragaszkodtunk a kitűzött célhoz, s volt kellő merészségünk a műsor megválasztásában, vagyis a mai magyar szerzők is helyet kaptak benne. — Milyen céllal alakultak? — Amilyent a helyzet diktált. Kevés volt az énekszakos taná­runk, és kevés a felnőttkórus a megyében, tehát nagyon kellett a szervezett és folyamatos „to­vábbképzés”. S nagyon hamar, három hónap után már fel is léptünk a megyeszékhely múzeu­mában. — Ez volt az első mélyvíz — jegyzi meg Putnoki Erzsébet bé­késcsabai óvónő —, de az első sikerek lelkesítettek bennünket a további munkára. — Felkészülés nélkül nincs eredmény — folytatja a karnagy. — Rendszeres heti próbák, a ta­nulás, gyakorlás nem könnyű, s főleg a vidékiek kitartását teszi próbára. De a többiekét is, hi­szen a kórusban sok a feleség és családanya. — Talán a sokféle terhelés miatt lehet a próba egyfajta pi­henés, kikapcsolódás — mondja Széplaky Endréné, a békéscsabai 9-es iskola igazgatója. — A vi­dámság, a jó hangulat felüdíti az embert. — Az ének szeretete a legdön­tőbb, az fűz a legjobban össze — teszi hozzá Petényi Borbála a 2-es iskolából. — Itt mindenki, nemcsak az alapítók, már előbb is énekelt. A közelmúltban három nap alatt két fellépésük volt a me­gyében az Ifjú Zenebarátok hangversenysorozata keretében. S Körösladányban olyan jó kö­zönség — gyerekek és tanárok — hallgatták őket, hogy öröm és boldogság volt énekelni. Vass Márta Szép Gyula: Tél pedagésiusok lapja .

Next