Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-15 / 1-2. szám
A szép szó kedvelőihez Messzi van még május, de érdemes jó előre gondolni rá. Nemcsak azért, mert ez a „legtavaszibb” hónap, hanem azért is, mert éppen ekkor borul virágba a szó Nyíregyházán. A pedagógusok buzgalmából. Azaz: szakszervezetünk több más intézménnyel együtt 1984. május 17. és 20. közt ismét megrendezi a Nyírség fővárosában az alföldi pedagógusok Váci Mihály vers- és prózamondó pódiumát. E közlés bizonyára élénk, sok emléket ébresztő visszhangot ver mindazokban, akik egyszer is részt vettek Nyíregyházán, illetőleg legutóbb Zalaegerszegen a szép beszéd nem mindennapi ünnepén. Az előbbi város most újra hívja és várja őket, s velük együtt mindazokat, akik szeretik az igényesen megformált szöveget, mégpedig nemcsak olvasni, hanem meg is szólaltatni — sokak örömére, gyönyörködtetésére. " Mi az, amivel ezúttal fölléphetnek? Mindenekelőtt Váci Mihály prózájából válogathatnak. Emellett a XVI. és XVII. századi magyar költészetből és prózából merítsenek anyagot, valamint olyan XX. századi magyar alkotásokból, amelyek a két messzi század ihletését tükrözik. Arra is van lehetőség, hogy egyegy kevésbé ismert, de az eddiginél nagyobb közfigyelmet érdemlő klasszikus vagy jelenkori magyar alkotót szemeljenek ki. A pódium elnevezésének „g.l- földi” jelzőjét konkretizálva, Bács-Kiskun, Békés, Borsod- Abaúj-Zemplén, Csongrád, Hajdú-Bihar, Heves, Nógrád, Pest, Szabolcs-Szatmár, Szolnok megye és Budapest pedagógusait — az óvodától az egyetemig — szólítja dobogóra a rendezőség. Az érdeklődők a helyileg illetékes megyei bizottságtól kérhetnek jelentkezési lapot, és ezt február elsejéig kell két példányban kitöltve visszaküldeni. A részletes tájékoztatót február 24-ig küldi meg nekik a nyíregyházi rendező bizottság (Pedagógusok Szakszervezete Szabolcs-Szatmár megyei bizottsága, 4400 Nyíregyháza, Bethlen G. u. 24.). A jelentkezőket az illetékes megyei bizottság a már eddig is sikerrel alkalmazott megoldásokkal, versmondó műhelyek és fórumok szervezésével, szakmai tanácsadással és előadásokkal segítheti a felkészülésben. Április 10-ig kell lebonyolítani megyei pódiumokon az induló kollégák bemutatkozását. Közülük a zsűri döntése alapján az említett megyékből hárman-hárman, Budapestről pedig hatan vehetnek részt, a nyíregyházi találkozón. A négynapos pódium első felében műhelymunka és konzultáció folyik, a következő két napon kerül sor a nyilvános szereplésre és értékelésre. A műhelymunkát az Országos Pedagógiai Intézet hivatalosan továbbképzésként fogadja el. Remélhetően számos kollégánk hallgat e buzdításra, vállalva a fölkészülés szép küzdelmét és élvezve sok-sok örömét. Egy-egy nevelőtestületi baráti összejövetel, egy-egy művelődésotthoni ünnepség megannyi olyan alkalom, amely lelkesítheti, vonzhatja és tovább lendítheti az érdeklődőket a szép szó ápolására és megszerettetésére. —i —s nMBiaBBi Hírek A FÁKLYA KLUBBAN január 10-én nyílt meg .Xantus Gyula, a neves festőművész tárlata. A kiállítás január 24-ig tart nyitva. EBERGÉNYI AMADIL, a kiváló pedagógus festőművész tárlata január 31-ig tekinthető meg a Művészeti Kisgalériában (Bp. XII., Böszörményi u. 23—25.) BALASSAGYARMATON a Horváth Endre Galériában nyílt meg és január 25-ig tart nyitva Lengyel Péternek, a lapunkból is ismert grafikusművésznek a tárlata. A HISTÓRIA múlt évi 5—6. száma változatos cikkek egész sorával szól a különféle vallások és egyházak történelmi kialakulásáról, társadalmi szerepéről és mai helyzetéről. A páratlanul gazdag olvasmányanyagot sok illusztráció teszi még érdekesebbé. Frideczky Frigyes: Kifulladásig Úgy írok, szinte öntudatlan mint ki lélegzik, alszik, áldoz, magamban gyermek maradhattam, nem érez fel a vak halálhoz, de mint a pille: percnyi létét szánja szüntelen szárnyalásra — a szándék szent, a tett az érték lét-válasz ez az elmúlásra. — Rejtett: mikor lesz mindnek vége s meddig húzódik tettem árnya, addig lobogjak gyújtva-égve, kifulladásig meg nem állva. Filmszalag Csalódásról csalódásra Nem valami ígéretesen kezdődött a magyar filmművészet új esztendeje. Legalábbis azok véleménye szerint, akik a január 5-én bemutatott A csoda vége című újdonságot látták, és csalódtak benne. Pedig minden feltétele megvolt annak, hogy sikerült alkotás legyen Vészi János rendező első nagyjátékfilmje. Egyébként ő a zeneszerző is és Kőszegi Edittel együtt a film írója. Vészi nem mindennapi témát választott: az öregek életét, főként érzelmi világát akarta ábrázolni. Nem egy jelenettel igazolja, hogy mennyire ért a lírai helyzetek megformálásához, lelkiállapotok festéséhez, egy-egy arc átvilágításához. Operatőre, Máthé Tibor hangulatteli képek rögzítésével próbál hozzájárulni ahhoz, hogy a film ébrentartsa érdeklődésünket. Végül: kitűnő szereplőgárda, elsősorban Tolnay Klári, valamint a neves cseh Dana Medrická és Vlasta Fabiánová, igyekszik megvalósítani a rendező elképzeléseit. Mégsem következik be a szándékolt élzményi hatás. Színes képsorai, élvezetes színészi alakításai és helyenként megragadó jelenetei ellenére „szürke” a film. Talán elsősorban a történet Szegénysége miatt: három nő, miután egykori közös szerelmük meghal, annak barátjától várja élete utolsó boldogságát, de ez a férfi is jobblétre szenderül. A leegyszerűsített, sablonos főcselekményt a sok erőszakolt dúsító mozzanat sem teszi érdekessé, gazdaggá. A film ábrázolásmódjának tisztázatlansága is rontja a művészi megvalósítást: a komédia, a tragédia és a líra elemei afféle keverékként kavarognak benne, s így az öregkor mélységes emberi tartalmának csak felszíni fodrozódását tudja megmutatni. Fényi András KÖZÖS TÁRLATTAL jelentkeztek ismét — ezúttal a siófoki Dél-Balatoni Kulturális Központban — Tóth Miklósné szerencsi festő és Krizmanics Ágnes boglárlellei grafikus kollégáink. Az irodalom tükrében A legjobbat írni! Beszélgetés lázár Ervinnel unvallomas: „ioouan születtem Budapesten, de tulajdonképpen semmi közöm a városhoz. Édesanyám éppen csak átutazóban volt, amikor világra jöttem, s emiatt a Tolna megyei Alsórácegrespusztát tekintem máig szülőföldemnek. Úgy alakult, hogy sokfelé jártam iskolába. A végén magyar szakot végeztem az ELTÉ-n, de a gyakorlati foglalkozásokon kívül sose álltam a katedrán, mivel 1958-ban Pécsre kerültem újságírónak, ahol is hat évet töltöttem”. S amit tudni illik: eddig tizenhárom kötete jelent meg, néhányat németre, lengyelre, románra is lefordítottak, másokból színházi előadás vagy film készült. *0 — Mi annak az oka, hogy kisgyermekkorában iskolából iskolába vándorolt? — Az első években valóban nagyon sok helyre jártam iskolába, mivel Alsórácegrespusztán nem volt iskola. Onnét négy kilométerre volt Sárszentlőrinc, az egy falu, és két kilométerre Felsőrácegrespuszta. Egy ideig jártam ide is, oda is iskolába, de azután anyámék úgy gondolták, ne gyalogoljak már annyit, és elköltöztem egyik nagynénémhez, Ercsibe. Ott a cukorgyári iskolában folytattam a tanulást, majd Mezőszentgyörgyre kerültem — szintén rokonokhoz —, s végül Székesfehérváron fejeztem be az általánost. — Ezek szerint sok tanítója volt. Hogyan emlékezik vissza rájuk, milyennek látja ma őket? — Valóban sokan tanítottak, de mindegyikükre szeretettel gondolok, s hogy ez így van, abban a szerencse is közrejátszhatott. A legtöbb tanítóm férfi volt — például írni, jól emlékszem, Halmai Olivér tanított meg —, rájuk valahogy élesebben emlékszem, arcuk, mozdulataik markánsabban élnek bennem. Nem azért, mintha a tanítónőim kevésbé lettek volna kedvesek számomra, hanem a nagy számok törvénye szerint. Eszembe is jut erről néha, hogy nem ártana, ha ma több férfitanító volna az alsóbb osztályokban. Székesfehérváron a ciszterekhez jártam, ezért az államin kívül az egyházi oktatást is ismerem. Kamaszodó gyerekként sokszor meg is gyűlt a bajom a paptanárokkal, így utólag visszagondolva azonban az egy nagyon jó, erős iskola volt, kitűnően képzett pedagógusokkal. — Ha jól tudom, a középiskolát szülőföldjén végezte. — Igen, a szekszárdi gimnáziumban. Abban az időben volt a legkeményebb a Rákosi-korszak, s ez meghatározta az iskola légkörét is. Írattak velünk például egy dolgozatot Városunk nagy költője címmel. Nem tudtam, hogy Babitsról nem szabad írni, tehát róla írtam. A fogadtatásban nem volt köszönet. Akkor tudtam meg, Garay Jánosról kellett volna írnom, már csak amiatt is, mivel a gimnáziumot is róla nevezték el. Természetesen ott is találkoztam sok kitűnő tanárral, akiknek embersége, abban a nehéz Világban való helytállása utat mutatott nekünk, csupán hozzájuk kellett igazodnunk. Tanultunk például olyat biológiából, hogy Liszenko szerint az elvetett kölesből árpa lesz, vagy hogy fajon belül nincs harc. Idős és kedvelt tanárunk, Imreh László — akit magunk között csak Kupéénak neveztünk —, idáig érve a tankönyvben ránk nézett a szemüvege fölött és megkérdezte: fattyaztatok-e már kukoricát. Jól ismerve származásunkat, előre tudta a választ. Liszenko módszeréről több szó nem esett. — A gimnázium elvégzése után újból vette a „kalapját", s más városba költözött. — Érettségi után annak rendje és módja szerint fölvettek az Eötvösre a magyar szakra. De végül is nem fejeztem be nappalin az egyetemet, mivel 1958-ban indult Pécsett az Esti Pécsi Napló, s oda hívtak újságírónak. Örömmel mentem, mert egyrészt nagyon untam az egyetemet abban az 1956 utáni zűrös időszakban, másrészt viszonylag jó fizetést is ajánlottak. Később levelezőn szereztem meg a diplomát. Az újságnál előbb az ipari, a kulturális, majd a mezőgazdasági rovatban dolgoztam — ez utóbbi volt mindig a vágyam—, de bizonyára írtam az iskoláról is. Abból a Pécsen töltött hat esztendőből csak arra emlékszem bizonyosan, hogy a pedagógusok hátrányos helyzetű emberek voltak akkor is. Működött még a régi generáció, azok, akik valamikor kántortanítók voltak, regéltek a boldog időkről, amikor őket még megbecsülték, tiszteletben tartották a faluban. Hogy most hogyan van, azt már nem tudom pontosan, de arra emlékszem, akkor jutott eszembe először, hogy nem jól kezeli ügyeit az az ország, ahol a növendék szarvasmarha gondozójának több pénzt adnak, mint azoknak, akik a gyerekeket nevelik. — Novellistaként indult, első kötete 1964-ből mégis egy meseregény, A kisfiú meg az oroszlánok. A kötet sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy iskolai színpadokon ma is játsszák. ,S noha meséi egyáltalán nem szokványosak — vagy talán éppen ezért ?—, ha az ön neve szóba kerül, önkéntelenül kapcsolják a meséhez. — Pályám kezdetétől írtam meséket is. Előre sosem tudhatja az ember, mi kerül ki a keze alól. Most is egyszerre írok elbeszélést és mesét, mégis én is érzem, hogy munkásságomnak a gyerekekkel kapcsolatos részét ismerik jobban. Pedig nem könnyű igaz és igazi mesét írni. A tanmeséktől mindig irtóztam, talán ezért is van az, hogy direkt nevelő szándék bennem sose munkált. Nem is nagyon értek a nevelés tudományos részéhez, hisz nem foglalkoztam vele, ámde van a nevelésnek is egy alapevidenciája, amit én az írásaimban nagyon fontosnak tartok. Nevezetesen az, hogy ne legyen bennük hazugság. És ez az alapköve szerintem a nevelésnek is. Természet kérdése, hogy ki milyen, játékos-e vagy sem. Én úgy emlékszem vissza a pusztára, a falura, hogy a parasztemberek rendkívül játékosak. Nem csupán Tamási székelyei, a dunántúli parasztembernek is sajátsága ez. Annak a világnak, amelyben éltem, velejárója volt a játékosság, érvényes ez a családomra is. — Félve teszek föl egy rettenetesen elkoptatott kérdést: Milyen a jó gyermekirodalom? — Az író belső indíttatása azt diktálja, hogy a legjobbat írja. Az már más kérdés, hogy ne azért, mert a gyerekek a rosszat nem fogadják el. A gyerekeket szerető, tisztelő író amiatt írja a legjobbat, mert jól tudja, a gyerekeket még be lehet csapni. A gyerekolvasóknak rettenetes nagy mennyiségigénye van a meséből, még talán az ifjúsági irodalomból is, s valahogyan ennek kielégítése lazíthatta föl a minőségi követelményeket. Amiket én leteszek az asztalra, nem tudom másként megírni. Úgy nem is tudtam soha írni, hogy megrendelnek tőlem, mondjuk, egy könyvet ötévesek számára. — Körülbelül egy évtizede megy a színházakban A hétfejű tündér (a Thália mutatta be annak idején először), más meséit az iskolák maguk adják elő, a Szegény Dzsoni és Árnikát pedig most láthatjuk a moziban. Milyen érzés ez egy írónak? — Pontosan nem tudnám megfogalmazni. Ilyen is, olyan is. A hétfejű tündérről mondták azt is, hogy rossz, azt is, hogy jó. Én is láttam olyan előadást, ami tetszett, s volt olyan, hogy a legszívesebben elsüllyedtem volna. Ennek okát nem tudom, nem is értek a színházhoz, minden előadást nem is láttam, mivel nem szeretem a darabjaimat látni, a szövegeimet hallgatni. A hétfejű tündérről még csupán annyit, nem is színpadi műnek készült, több meséből raktuk össze. Karácsonykor például debreceni általános iskolások játszották egy mesémet a televízióban. Nagyon aranyosak voltak a gyerekek, semmiféle kifogásom nem lehetett ellene, hogy nem tudtam róla előtte. — Legközelebb mit olvashatunk öntől? — A Móra kiadó jelenteti meg — nem tudom pontosan mikor — a Mikka-makkás meséket egy kötetben, mivel azok korábban különböző könyveimben jelentek meg. Ki is bővítettem néhány új darabbal. Szentmihályi Viktor Békés megyei énekesek A Békés megyei Pedagógus Női Kar mindössze 11 éves, de máris „fesztiváldiplomás”. — Hogyan sikerült elérni ezt az előkelő rangot? — kérdem a kórusalapító és a jelenlegi karnagytól, dr. Sárhelyi Jenőnétől. — Ragaszkodtunk a kitűzött célhoz, s volt kellő merészségünk a műsor megválasztásában, vagyis a mai magyar szerzők is helyet kaptak benne. — Milyen céllal alakultak? — Amilyent a helyzet diktált. Kevés volt az énekszakos tanárunk, és kevés a felnőttkórus a megyében, tehát nagyon kellett a szervezett és folyamatos „továbbképzés”. S nagyon hamar, három hónap után már fel is léptünk a megyeszékhely múzeumában. — Ez volt az első mélyvíz — jegyzi meg Putnoki Erzsébet békéscsabai óvónő —, de az első sikerek lelkesítettek bennünket a további munkára. — Felkészülés nélkül nincs eredmény — folytatja a karnagy. — Rendszeres heti próbák, a tanulás, gyakorlás nem könnyű, s főleg a vidékiek kitartását teszi próbára. De a többiekét is, hiszen a kórusban sok a feleség és családanya. — Talán a sokféle terhelés miatt lehet a próba egyfajta pihenés, kikapcsolódás — mondja Széplaky Endréné, a békéscsabai 9-es iskola igazgatója. — A vidámság, a jó hangulat felüdíti az embert. — Az ének szeretete a legdöntőbb, az fűz a legjobban össze — teszi hozzá Petényi Borbála a 2-es iskolából. — Itt mindenki, nemcsak az alapítók, már előbb is énekelt. A közelmúltban három nap alatt két fellépésük volt a megyében az Ifjú Zenebarátok hangversenysorozata keretében. S Körösladányban olyan jó közönség — gyerekek és tanárok — hallgatták őket, hogy öröm és boldogság volt énekelni. Vass Márta Szép Gyula: Tél pedagésiusok lapja .