Pedagógusok Lapja, 1991 (47. évfolyam, 3-24. szám)
1991-10-07 / 18. szám
io Pedagógusok Lapja 1991. október 7. Szörényi Éva előadóestje ismét a szülőföldön Szörényi Éva ötvennyolc évvel ezelőtt, 1933-ban lett a Nemzeti Színház ösztöndíjas tagja. Pályája gyorsan ívelt felfelé, dacára annak, hogy a róla szóló hírek nem töltötték meg az újságokat, nem kereste befolyásos emberek barátságát, nem kötelezte el magát senkinek. Csak egy hatalomnak hódolt: a Művészetnek. Ám utolsó romantikus életszemléletű korszakunkat a háború aljassága mindörökre elsöpörte. Szörényi Éva hite a művészet mindenhatóságában azonban megmaradt. Az 1956-os forradalom kitörése őt is arra késztette, hogy politikai szerepet vállaljon: tagja lett a Nemzeti Színház munkástanácsának. A forradalom bukása után elhagyta az országot, s megfogadta, hogy csak független és szabad magyar színpadon lép fel, így lett az emigráció kulturális és politikai életének meghatározó egyénisége. Most, 1991-ben, harmincöt évi önkéntes száműzetés után Szülőföldem című műsorával ismét a Nemzeti Színház színpadán lépett a közönség elé. Sinkovits Imre, az est házigazdája mondta, hogy Szörényi Évát nem az ünnepeltetés vágya, hanem a számvetés vezérelte, amikor hazatért. A számadást nemcsak saját pályájáról, küldetéséről adta Szörényi Éva: a magyar irodalom legfényesebb lapjai elevenedtek meg ezen az estén, hogy önbecsülést, lelkes kitartást, igazi katarzist adjanak! Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi versei szóltak az első részben. Szörényi Éva a verseket nemcsak a klasszikusoknak járó tisztelettel, de időszerűségük miatt is, s a mához szóló üzenet reményében válogatta. Berzsenyi, Petőfi, Arany a nemzeti önbecsülés, az idegen uralom elleni lázadás ébren tartói és emlékeztetői. A Nyugat című folyóirathoz tartozó Ady, Babits és Kosztolányi európaiságunkat tanúsítják. A második részben megszólaltatott költők - Faludy György, Márai Sándor, Wass Albert - kényszerből választották lakhelyül a Nyugatot. Az estet a népköltészet és népies költészet virágcsokra zárta, feloldást és reményt adva a vérzivataros századok szenvedései után. Kovács Dénes hegedűművész és Szenthelyi Judit zongoraművésznő alkalomhoz illő, lefojtott, ünnepélyes játékkal kötötte össze a négy tételt. Szörényi Éva képes volt élettel megtölteni a Nemzeti hatalmas színpadát. Ez a hang oly régóta hiányzott. A tiszta magyar hangsúlyozás, hanglejtés, dallam kétszeres erővel hatott. S mennyire életteli ez az orgánum! Szörényi Éva nem szavalta, hanem előadta, eljátszotta a verseket. Meglepetést okozva újabb és újabb hangszínekkel, hanghordozással. Zília monológja Flekai Jenő A néma levente című verses mesejátékából pedig arról is meggyőzött, hogy Szörényi Éva színészi erényeit nem a jóindulatú emlékezés nagyítja fel. Hűen megőrizte a legnemesebb magyar színjátszóhagyományt, hogy egyszer még megmutathassa: íme! Ez a jelenet arról is meggyőzött, hogy a színészet képes mindenen túlszárnyalni: időn, életkoron, politikai rendszereken. Sokan talán úgy vélik, hogy idejétmúlt, elavult, hazug ez a stílus. Ám az érzelmeket nem kell eltitkolni, s nem szabad értékeinket sem eltékozolni. Az emberiség története bizonyítja, hogy szépre, álomra, romantikus képre éppúgy szükség van, mint a nyers valóságra. A mai Magyarországon pedig különösen. Ha Szörényi Éva estje első lépcsője lehetne a hagyomány felújításának...! Az ünnepnek vége. Szörényi Éva viszarepült Los Angelesbe. Emberi tartása mindannyiunknak példa. Reméljük, hogy példa lesz művészetbe vetett hite is. Köszönet érte! Gajdó Tamás Széchenyi kétszáz éve A legnagyobb magyar(ok) Hírességeinkről rögzül bennünk egy-egy kép, szobor, festmény, amely nevük említésekor legelőször eszünkbe villan. Lelki szemeink előtt Rákóczi, a nagyságos fejedelem olyan, amilyennek Mányoki Ádám láttatta, Petőfitől örökre elválaszthatatlan az Orlay Petrich Soma-féle ábrázolás, és Adynak is legismertebb fotója az a bizonyos, arcát öklével megtámasztó. Gróf Széchenyi István egyszer s mindenkorra középkorú maradt. Jóvágású, negyvenes éveit taposó főúr. Pedig 1846-ban már ötvenhét éves volt. Amikor 1860-ban Döblingben fegyvert emelt magára, a hetvenhez közelített. Ugyanis 1791 a születési éve. De nekünk a múlt század reformkorát fémjelző Széchenyi az élő. Az Országos Széchényi Könyvtár a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárával karöltve megadta a módját a bicentenáriumnak. Impozáns helyszínen, a Budavári Palota „F" épületében nagyszabású kiállítással tisztelegnek Széchenyi Istvánnak, aki könyvtáralapító édesapját, Széchényi Ferencet is elhomályosítva, vitathatatlanul első személy a családban. Bár a Széchényi Könyvtár kiállítótermében látható tárlat már május óta nyitva tart, az érdeklődés reflektorfényébe csak most került, amióta a szeptember 21-i születésnap kapcsán a tömegkommunikáció felkapta a témát. Bizonyára október 31-ig megugrik majd a látogatók száma, s nem pusztán a külföldi turisták lesznek kíváncsiak arra az emberre, akit úgy nevezünk: The Createst Hungarian, Der Grösste Ungar - A legnagyobb magyar. Ha valaki járt a nem túl régen felújított nagycenki kastélyban, keveset vár egy újabb, Széchenyit illető bemutatástól. Ugyan milyen érdekességet lehet még prezentálni a hatalmas, nézőjét kifárasztóan gazdag nagycenki gyűjtemény után? S kiderül, hogy a dokumentumok tárháza nehezen kimeríthető. Noha a tankönyvek íze óhatatlanul föllelhető itt is, megtalálható mellette az oldottság, a könnyedség. Csemegéül kínálkozik például az, kiktől kapott kosarat a hódító, gáláns gróf, s mennyire Jókai-regényhez méltóan jutott hozzá felesége kezéhez. Azonban a kiállítás mindenekelőtt okosan rendszerezett. Ideális terepnek tűnik egy-egy rendhagyó történelemóra számára, és a pedagógusok ki is használják az alkalmat, elhozzák diákjaikat. Elvinni bajos aztán a gyerekeket, mert ők a megszabott idő elteltével is böngésznének még. Kell ennél jobb ajánlólevél? S ami feltétlenül figyelmet érdemel: a bölcs világtörténelmi kitekintés, a távolról sem haszontalan párhuzam. Széchenyi Istvánról természetesen mindannyian tanultunk. Ám a megítélés egyáltalán nem bizonyult elfogulatlannak. Hiszen a Széchenyiek a Habsburg-hű főnemességhez tartoztak, így aztán a mi Lánchidunk, Tudományos Akadémiánk voltaképpen a királypártiság gyümölcse, nem beszélve egyéb reformkori sikerekről. Az a tegnapi Magyarország, amely ideológiájában a revolúció fölényét vallotta az evolúcióval szemben, Széchenyit Kossuth ellentétének tüntette fel, az erkölcsi talapzatra Kossuthot állította. Mint ahogyan a forradalmár Petőfit elébe, és nem melléje helyezte a költőtárs Arany Jánosnak. Tudjuk, Széchenyiről maga Kossuth mondta, hogy magyarként a legnagyobb. Ma Magyarországon Kossuth szinte kicsi, Széchenyi óriás. Igaz ez a politikai hozzáállás akkor is, ha már most készül az ünnepségtervezet Kossuth születésének jövőre esedékes 190. évfordulója alkalmából. Célszerű volna ráébrednünk, hogy a legnagyobb magyarok mindig többen voltak, vannak, lesznek. Ennek belátásához talán elegendő további kétszáz év. -kovács- Babits Mihály emlékére Tanár úrnak, tisztelettel Nem nevezhető éppenséggel unalmasan nyugalmas tanári pályának, ha valaki tizennégy év alatt nyolc helyen szolgál az oktatásügyben. Ráadásul ez az út Bajától Szegeden és Fogarason át Budapestig kacskaringózott, a gimnáziumi helyettes tanári státustól az egyetemi katedráig vezetett. No persze, senkit nem érdekelne ma már egy 1905 és 1919 között megtett pedagógusi életszakasz, ha azt a magyar-latinos tanerőt, önképzőköri tanárelnököt nem Babits Mihálynak hívták volna. A költő ötven esztendeje halott. A budapesti tisztviselőtelepi főgimnázium, ahol Babits 1912 novemberétől 1916 januárjáig töltötte be úgynevezett rendes tanári tisztét, 1976-ban szűnt meg. Csakhogy az utód, a Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Műszaki Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola nem feledkezett meg róla, az egyik jogelődről. S különösen emlékezetükben tartják kint Újpalotán is Babits tanár urat, akinek minap kéthónapos kiállítással rótták le tiszteletüket. Az Országos Széchényi Könyvtár budavári palotabeli épületében a Babitstárlat augusztus-szeptember folyamán, némileg háttérbe szorult a fő attrakció, a Széchényi-bemutató mögött. Folyosói tárlókba kerültek a becses dokumentumok, melyek igazán szépen idézték fel a hajdani iskolát, a tisztviselőtelep családi házas szigetét a nagyvárosban, valamint Babitsot, a költőt, az embert és a tanárt. Klasszikus szerkesztésű, nemes tisztelgés volt ez, méltó az irodalmi nagysághoz, s kellőképpen szolid a papi kinézetű, szerény külsejű pedagógushoz. Ennek a Babits-kiállításnak nem billent meg az egyensúlya. Helyet kaptak benne az irodalmi publikációk meg a kiosztott elégtelen osztályzatok egyaránt. Nem vált külön az országos hírű, poéta az Újpestről áthelyezését kérő tanártól vagy a magánleveleket fogalmazó embertől. A katedra úgy szerepelt itt, mint rész az egészben, föl sem magasodott, el sem törpült. Pedig mennyire más az általános vélemény, de sokkal rosszabb! Költők, írók esetében a tanári munkát szörnyű rabszolgaságnak tekinti a közízlés. Olyasminek, amit csak a mélységes egzisztenciális kiszolgáltatottság, a puszta megélhetési kényszer szülhet. Kaffka Margit Budapest egyik sarkából a másikba cipelt dolgozatfüzetei máig a magyar Ugart példázzák. Az írószövetség jelenlegi vezetőjéről, Jókai Annáról is úgy tartják, hogy addig tanított, amíg nem vitte nagyobbra. A társművészetek területén egészen különbözik a kép. Tanárnak bekerülni a Zeneakadémiára, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára komoly rangot jelent. Ha egy arra érdemes művész nem tanít, a sajtó hiányolja. Minden képző-, illetve iparművész felsorolja tanárait, pontosabban szólva mestereit, nincs enélkül valamire való kiállítás-katalógusuk. A hetvenes években Illyés Gyula még tarthatott volna előadásokat a budapesti bölcsészkaron. Bár azt az ominózus egy mondatot a zsarnokságról akkor ugyan nem mondhatta volna el, de rengeteg dologról személyes, kortársi hűséggel beszélhetett volna. Pályatársai szintén gazdagon megtömhették volna leendő tanárok szellemi tarsolyát. Egyszerűen azon oknál fogva, hogy az idő tájt még éltek. Babits tanár úr 1941 óta halott. Az évforduló kapcsán ritkán tapasztalható tiszteletben volt része. Kovács Mária