A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevelei, 1994

1994 / 1. szám

­6- Szent Norbert ünnepén Öregdiákok a Fácánosban "Ma már igazán láthatjuk, hogy mit jelentett a pre­montrei nevelés, amikor Evangéliummal oltotta be a "vadócot" s a valláserkölcsi nevelés mellett emberi tar­tást próbált átplántálni a reájuk bízott ifjakba" - ol­vashatjuk a Gödöllői Pre­montrei Szent Norbert Gim­názium jótevőinek nyomta­tott emléklapján. Napjainkra már elveszítette szenzációértékét az öregdi­ákok találkozója a Fácános­ban. A lélekbe nemesített érték a maradandó, amely birtokában nem csak nosz­talgiázni, hanem­­ Fényi Ottó perjel, gimnáziumi igazgató szavaival élve - újra töltekezni érkeznek minden évben városunkba, a rendalapító Szent Norbert ünnepére az egykori diákok. Úgy, mint a szavalata közben a rendi temető­ben megörökített dr. András Gusztáv, az 1933-ban érettségizett tanuló. A tudósítót magával ragadják a számok. Édesapja, aki akkor egy esztendős volt, már nem tudta itt befejezni a tanulmányait. Az iskola 1992-ben indult újra. Vajon hányan élik meg a 2000-ben érettségiző első évfolyamból a 2062. évet, amikor ismét ilyen felvétel készülhet? Balázs Gusztáv ki vagy a mennyekben, e fényévekben sem mérhető /S nagyvilágban, százezer naprendszer-csodában, mindenütt. /A Földön is, e fényes égitest-füzér szürke, parányi gyöngyszemén, hol élek én, kis darabka föld. Szent lényeged mindent betölt. (Engem is. Lelkem, szívemet, ujjom hegyét. A nem lehet, hogy bármi elkerülje ölelő, forró lényedet. Cett vagy, velünk vagy mindig, közeli szenteltessék meg a Te nevedj Legszebb, legáldottabb legyen a Tied, ne átkozzon senki, csak dicsérjenek, s a dicsérő karban én is ott legyek. Tőlem induljon ki a dal, tettel, szóban, mint ezüst vízgyűrűk posványos tóban, keresztül családon, népen.­­Engedd kezdenem már most szépen ez áldó kórust, mely nem csak szó, ének, de egész életet betöltő tettek, tények. Jjöjjön el a t­­e országod, minek nincs kőtára, véges Ország, mely sehol sincsen, csak itten, szívembe zártan, igazság, béke istenereje alakjában.­­A Te igazságod, /Atyám. Sokszor fáj is talán, mert más, mint a mienk, a végtelent is felmérő, nem magát tudósnak vélő, de szűk anyagi létét soha túl nem lépő, balga elmére szabott. Czigen, /Atyánk, a Te igazod. /Add, hogy vállaljam. Tisztább igazság nála hol lehet? S Békésen hajtsak mindig rá fejet... Békés Vágyon megdobban rá szívem. Környezetemben mért nincsen mégsemi? Mért nem tehetek valamit érte, hogy házam legyen örökös fészkel? Törd meg bennem az ellened való s bárki elleni lázadást, harcol, forrongó szívemnek adj csendes, új arcot, hogy végre kanos legyen már benne a békés /A Te erőd kell hozzá, /Atyám, az enyém törékeny semmi, nem bírok magamon úrrá lenni, segíts hát, legyen meg a Te akaratod, mint mennyben, úgy itt a földön is. Mily kínosan nehéz ilyet kérnem Tőled semmivé töppedve, mert a mi por szem látkörünk kerül itt is szembe a Te végtelenbe futó perspektíváiddal. Szab­ad akarást engedtél nekünk. Tervek, célok töltik be életünk.­­Ezt szolgálja az érzés, gondolat, ezt véghezvinni feszülnek az inak, ezért harcolok az elemekkel, ellenféllel és rokon lelkekkel, ezért számtalanszor Veled is szembe fordulok, s akaratodról elfeledkezem. Ó, nyisd fel rá szemem, hogy egyedül csak az van. Megtörhetetlen. S épp én értem van, engem céloz, engem kényszerít. A te tudjam elfogad­ni kényszerít?! /Add, /Atyám, hogy szentté lekéssék: ez az akaratod Ai­eked. Szentté/ tieddé, szolgáddá engedj lennem, a Tiedbe a magam csepp akaratát is belecseppentsem, azt akarjam, mit Te a mennyben, a Végtelenben... /A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, s ember lévén bocsásd meg, hogy fehér, friss kenyér, mit gondolok. Faragd le belőle, ha még van, mi nem mára kell, csak önzésem­ vágyta tartalék, mivel a mások ékes száját kell megelégítened. Lássam meg a dagadó cipó megett azt a másik kenyért, a magát vágóbirkaként értünk adó Fiad, kit annyiszor eltoltam maga­mtól, s nem tudtam, hogy attól lett üres a lelkem, hogy abból a másik kenyérből nem ettem. Siess meg,­­Atyám, e két kenyérből mára, és add, hogy holnap is megéhezzem rája, és bocsásd meg a mi vétkeinket, mint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. ... Ökölbe szorult a kezem érte, doronggá sarjadt bennem a harag, s most megdöbbenve, félve látom, mint kárhoztattam vele önmagam. Irtóztató kérés ezt... Van, ki így megmarad? A Nincs rá bocsánat - most érzem - (pedig mily sok a vétkem?) hogy a másét feledni nem tudom egészen. S ha Te csak egy kicsit emlékező maradsz, mi várhat rám vajon? /A koholt igazság, átok, bosszú bére... és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Testünk, lelkünk veszedelmébe jutunk, mert nem bírunk megállni, tudod jól, és ha a gonosz egyszer elragadt, ki oldhatná meg ínyünkhöz tapadt, dermedne rémült nyelvünk segélyhívó faját, hogy ne maradjunk végleg odaát? Segíts, /Atyánk, egyetlen szentség, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség! /Amen, /vitatvánk Mi /Atyánk!... Ez elgondolkodva ízlelgetem a szót« csol­duljom belőle meg nem avult zamat, (amelyhez soha nem tapad tréfák fanyar fintora régi köntöse/ vén kora miatt)/ megrendítve benne a tiszta zenétt hatalmas szülő, ki mindenét minekünk adja/ akinek minden tettét a szeretet hajtja. Méltó/ hogy buzgón, tisztelve imádd/ hálásan nyisd meg ajkadait /Atyánk, ki vagy. «Igeni vágyl Atem hipotézis/ nem elképzelt lény. Közelséged/ élő voltod én is újra s újra érzem/ bár szemem merészen hiába szegtem Rád. A szörnyű téren át/ mely Tőled elválszt, ma is hányszor nyúltál értemi Megtartottál. Szívem szíved melege védte. Megdorgáltál hangos szóval. /Alapom száz áldás kísértet /Atyám/ kitör a kála vulkánja belőlem érte Caránlad/

Next