A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 2011

2011 / 1. szám

Kedves Fiatal Öregdiáktársaim! 2010. június 5-én szombaton gyűltek össze a régi és az új iskola öregdiákjai, hogy újra találkozzanak egymással, felelevenítsék a régi szép iskolai emlékeket, megemlékezzenek elhunyt diáktársaikról és tanáraikról, akiknek még sok-sok évtized távlatából is hálásak. Az emlékező, ünneplő öregdiákok szép seregét szemlélve egyvalami azonnal szembeötlő, s ez fájdalmas felisme­rés minden jelenlevőnek: a 2000. után végzetteket összesen alig 10-15 fő képviseli ezen az ünne­pen... Pedig azóta már kilenc évfolyam tizenhét osztálya ballagott, így a fiatal öregdiákok létszáma igen magas (500 fő feletti!). Szeretném, ha mindannyian elgondolkodnánk: vajon miért van, hogy félezer ember közül, akikben közös az, hogy egykor a Gödöllői Premontrei Gimnázium tanulói voltak négy vagy nyolc éven keresztül, csak 10-15 van, aki fontosnak érzi, hogy eljöjjön erre a közösségi rendezvényre, ünnepségre, megemlékezésre? Mi tartja vissza a többieket? Vagy mi nem csalogatja őket? De fordítva is feltehetjük a kérdést: elgondolkodtatok/elgondolkodtunk már azon, miért van, hogy a több mint hatvan éve megszüntetett iskola egykori növendékei évről évre, ennyi évtized távlatából is szívesen gondolnak vissza egykori gimnáziumukra, melynek jóformán egész későbbi életük alakulását köszönhették? Aki ott volt az ünnepségen, megdöbbentő, megható és mélyen megindító beszámolóknak lehetett fültanúja: rengeteg öregdiákunk még félévszázad távlatából is eleven emlékekkel tudja visszaidézni a gimnáziumban töltött napjait, egy-egy humoros vagy tanulságos történetet. Az egyik jubiláns évfolyam három tagja is Amerikából látogatott haza. Közel nyolcvan évesen vállalták ezt az utat, nem kerestek kifogást, hanem jöttek a közös ünneplésre. Aki ott volt, megrendülten hallgathatta végig Kovács Béla bácsit, aki érettségijének hetvenötödik (!!!) évfordulóját ünnepli, s ebből az alkalomból szólt az összegyűltekhez. Azt hiszem, mindenki egyetért, ha azt mondom: érdemes tanulnunk idősebb öregdiáktársaink­tól, érdemes meghallgatni őket, beszélgetni velük, akár csak pár percre is. Hátha akkor bennünk is elmélyül a tudat, hogy mi is premontrei gimnazisták voltunk valamikor, mi is egykori iskolánknak, tanárainak, a rend tagjainak köszönhetjük azt, ahova eljutottunk: a sikeres érettségit, főiskolai, egyetemi felvételit, a nyelvvizsgákat, a jó munkahelyszerzést és azt, hogy meg tudjuk állni helyünket az életben. Mert ezen dolgok javarésze már a gimnáziumban eldől. Nem véletlen, hogy írók, költők, tudósok, híres emberek életrajzában mindig szerepel a középiskola, ahol tanultak. Sokszor hozzáteszik, hogy ennek szellemisége örökre meghatározta életüket, gondolkodásukat, döntéseiket. Nem hiszem, hogy mi sokkal másabb helyzetben lennénk. Ez ránk is igaz, egytől egyig! De ha mi nem ápoljuk kapcsolatunkat egykori iskolánkkal, ha mi nem vagyunk rá büszkék, nem elevenítjük fel régi emlékeinket és fejezzük ki ragaszkodásunkat, akkor ki fogja megtenni helyettünk? Illetve jogos-e úgy büszkének lennünk magunkra, elért eredményeinkre, sikeres karrierünkre, hogy nem gondolunk vissza hálával egykori iskolánkra, tanárainkra, akik segítő szeretettel elindítottak minket ezen az úton? Tudom, hogy fiatal öregdiákjaink javarésze még az egyetemi tanulmányok, pályakezdés, családalapítás korszakában a legkisebb baját is nagyobbnak érzi annál, hogy öregdiák összejövetel­re járjon, nyolcvanéves öregdiákok emlékeit, tanúságtételeit hallgassa. Sokan bizonyára úgy gondolják, hogy az életkezdés nehézségein túlélve, néhány év múlva majd ráérnek, és akkor szívesen jönnek el ezekre az ünnepségekre. Ez nagyon szép, és bízom is benne, hogy így lesz. De még jobban bízom abban, hogy még hamarabb, már jövőre és azután minden évben eljöttök, amíg van kit hallgatni... Idősebb öregdiákjaink kora 75 év felett van, számukra egyre nehezebb lesz eljutni ezekre a találkozókra. (Bár biztos vagyok benne, hogy ennek érdekében mindenre hajlandók lesznek.) Hogy fogjuk tudni őket meghallgatni évek múlva? Hívlak és várlak tehát Titeket, hogy élő kapocs lehessünk idősebb öregdiáktársainkkal együtt a régi és az új Premontrei Gimnázium között. Hasson át minket is a „premontrei szellemiség”, ragadjon magával az a lelkesedés és ragaszkodás, ami őket mai napig eltölti egykori gimnáziumuk iránt. Nagy erő rejlik az öregdiákok (ifjak és idősebbek) összefogásában, s ennek intézményes formájában, az Egyesületben! Nagy kincset birtoklunk, amit nem szabad elveszítenünk, mert félő, hogy akkor visszaszerezni már lehetetlen! Találkozzunk 2011-ben, Szent Norbert ünnepén! Szakmány Csaba (2005­)

Next