A Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének Körlevele, 2015
2015 / 1. szám
* 1.15-17: A Premontrei széktemplomban: Remete Szent Pál és Remete Szent Antal apát élete, munkássága. * Február — Március: Szacsvay Akadémia történelmi előadásai * 11.23.: A Várszövetség ez évi első találkozója, melyen részt vett frissen kinevezett alpolgármesterünk, Huszár István is. * III.5. Kétévenkénti Tisztújító gyűlés. Továbbra is köszöntjük a kollégák aláírásaival üdvözlőlapokon a név- és születésnapjaikat ünneplő Öregdiákokat, valamint kedves feleségeiket. A visszajelzések nagyon meghatóak! Szebeni Lajos Emlékek a Norbertinumból 1945-1946 Az 1944. október folyamán megszakadt tanév folytatására nem sok reményünk maradt a háborús helyzetben. Akkor Gödöllőn laktunk, de a szovjet csapatok közeledtével, mint annyian mások is, akiknek lehetőségük volt, mi is beköltöztünk Budára, a Fillér u. 19.-be. Édesanyám nővérékhez. Valamikor november közepe táján csatlakozott a szekerünk a végeláthatatlan kocsisorhoz, amely Budapest felé kocogott a családi „vagyonnal”, de leginkább élelmiszerrel megrakodva. A Fillér u. 19. számú házban egy első emeleti, háromszobás lakásban töltöttük napjainkat keresztszüleimmel, összesen hatan, s vártuk sorsunk alakulását. Itt ért bennünket az ostrom, majd a „felszabadulásnak” nevezett akármi. Az 1945-ös tavaszt nagyon vártuk a hosszú hetek óvóhelyi tartózkodása után. Örültünk a napfénynek, a melegnek, a világosságnak, a meginduló életnek. Jómagam a házbéli többi gyermekkel együtt naphosszat száguldoztam az utca lejtőjén a magunk gyártotta, eszkábálta, a „kilőtt” járművekből kiszerelt golyóscsapágyakon gördülő, „lélekvesztőkön”. Megtehettük, forgalom nem volt az utcában. Édesapám mindennap a Földművelésügyi Minisztériumba ment szolgálattételre — érdemes volt, mindig adtak-osztottak valami élelmiszert, amire a hosszú hónapok alatt igencsak megfogyatkozott élelmiszerkészletünknek szüksége volt. Édesanyám az Újpest, Viola utcai elemi népiskolában tanított, oda járt nap mint nap előkészíteni a megindítandó tanítást, majd tanítani. Mindketten gyalogosan mentek végig Budán, az Attila úton a Ferencz József (ma Szabadság) hídig, át a hídon, majd tovább Pesten a Minisztériumig, illetve Édesanyám kezdetben Újpestig, majd vissza haza. Édesanyámnak aránylag hamar megindult a Nyugati pályaudvartól Újpestre a villamos közlekedés, akkor már könnyebben ment a napi munkába járása. Nekem „zavartalanul” teltek a napjaim mindaddig, míg valahonnan, valakitől megtudtuk, hogy a premontrei rend a Horánszky utcában lévő épületében megindítja az előző év őszén abbahagyott tanév folytatását. Horánszky utca? Fogalmam sem volt arról, hol van, mi köze a rendnek ehhez az épülethez, addig soha nem is hallottam róla. A mai napig is rejtély előttem, kitől, hogyan tudtuk meg, hogy folytatódik a tanév. 70 év távolából arra gondolok, tán Anyuka tudta meg az iskolában, hogy..., mert volt valami vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet is e tárgyban. Mindenesetre örültünk a hírnek, nem vesztek évet. Tán a szüleimmel mentem első alkalommal a tetthelyre — erre már nem emlékszem, de a mindennapos bejárás a magam feladata volt, s nem is kicsi. Nekem is a szüleim által naponta bejárt út állt csak rendelkezésemre, mérsékelten eltakarított romok, az Erzsébet híd roncsai között, a kora tavaszi, tűző napsütésben „bandukoltam” végig a hídig. Mindennap kétszer csodálhattam meg az Attila úti házba becsapódott repülőgépet. A napsütés rendkívül erőteljes „szagosodásra” késztette az Ördögárokban, illetve a várbeli kitörés útvonalán hosszú heteken keresztül heverő halottakat, mondhatom kényelmetlenebb volt a jellegzetes, édeskés szagok elviselése, mint a tűző napsütés!